Ahogy mondani szokás, a magyar politikai kultúra nagy tehertétele az erős polgári középosztály hiánya. Legyen! De a német közéletbe való betekintés arról győz meg, hogy lehet egy középosztály bármilyen tőkeerős és aktív, az állampolgári nevelés és a konszenzusra törekvő politika virágozhat, de a polgári középosztály konformizmusára épített kulturális hegemónia halálos átok és teher is lehet egy nemzet számára.

Keserű nevetés

Ha egy lengyel zsidó felmenőkkel rendelkező, volt NDK-s belügyminiszter mostohagyermekeként felnövő német írónőről hallunk, aki a felvilágosodás hagyományát, a női egyenjogúságot és a szekuláris társadalmat tartja a legfontosabb értékeinek, akkor nem tévedhetünk nagyot, ha az illetőt a baloldalhoz soroljuk. Főleg, ha tudjuk, hogy az illető a Német Szabaddemokrata Párt mellett általában a Zöldekkel szimpatizál. Monika Maron esetében minden sztereotípiánk és feltételezésünk igazolódik, ám ezzel mégsem megyünk sokra, ugyanis az elmúlt évtizedekben nem csak Németország változott meg, hanem vele együtt a német emberek is változni kezdtek.

Maron élénken emlékszik a kommunista diktatúrára, amelyet különösen az emberek rejtett élete jellemzett. Meggyőződése, hogy hiába járt valaki az NDK-ban, ha nem töltött el egy éjszakát egy keletnémet otthonban, hogy ott alkalomadtán egy rossz bor fölött ülve az élet mindennapi abszurditásain nevessen a többiekkel dühösen és kétségbeesetten. Az ilyen estéken megosztott élmények és történetek mindegyike magán viselte a diktatúra kézjegyét és Maron visszaemlékezése szerint mindegyik ugyanazt az összetéveszthetetlen reakciót váltotta ki az emberből. Az NDK titkos védjegye az epés nevetés volt, amely egyesítette az otthoni beszélgetések résztvevőit. Ez a nevetés választotta el az ő szűkös világukat az elnyomás külső világától. Ahogy a szabad világ megnyílt, a családi és általában a személyközi viszonyok is sokat változtak. A Berlini Fal leomlásakor elmaradt a keleti blokknak ez a jellegzetes, elfojtott nevetése és a felszabadultság pillanataiban szinte mindenki úgy érezte, hogy már sosem köszön vissza többé. Monika Maront a 2015-ös migrációs válság kapcsán mégis egyfajta kísérteties érzés kerítette hatalmába és a politikai változások lélektani következményeit a következő szavakkal foglalta össze: „néhány éve újra hallom a magam és mások dühödt, tehetetlen nevetését, keletnémetekét és nyugatnémetekét is”. A Németországot sújtó tömeges bevándorlás és a terrorcselekmények dacára ugyanis úgy tűnt, a német államapparátus legfőbb gondja továbbra is a jobboldaliak démonizálása maradt és az elitet teljesen hidegen hagyta, hogy hosszú távon milyen áldozatokat követel a politikája. Szinte természetes, hogy elsőként a keletnémet Drezdában vonultak utcára hatalmas tömegek, az pedig magától értetődő, hogy ezt a fősodor mainstream nyilvánossága nem hagyhatta szó nélkül. Hol a nácizmus veszélyét emlegették, hol megpróbálták megalázni, nevetségessé tenni azokat az állampolgárokat, akik nem értettek egyet a migránsok Németországba telepítésével. Természetesen ehhez rendelkezésre állt az idegeneket csak hírből ismerő, gazdaságilag alulfejlett „hülye keletnémetek” sztereotípiája is. Monika Maron szerint 2015-ben vált nyilvánvalóvá, hogy a jobboldali véleményeket üldözik Németországban: „Nem kérik ki a jobboldaliak véleményét, nem állnak szóba jobboldaliakkal, nem olvassák a jobboldaliak könyveit, el szabad pusztítani a jobboldali standokat a könyvvásárokon, nem hallgatnak a jobboldalra és nem is adnak neki választ – és, hogy ki vagy mi számít jobboldalinak, azt azok döntik el, akik magukat a baloldalhoz sorolják.” Maron írás közben újra úgy érzi magát, mint a hajdani NDK-ban, mert néha önkéntelenül is átfut az agyán, hogy mit fog kapni egyik-másik soráért. Persze Németország jogállam, ahol hivatalosan nem tiltanak be könyveket, de „ha a kételyek már gyanúsak, ha provokációként fogadják a kérdéseket, ha reakciósnak tartják az aggályokat, ha egy vitában mindig csak egy oldalnak van igaza, akkor elönthetnek a régi érzések.” Ez az oka annak, hogy visszatért a keletnémetek régről már jól ismert epés nevetése.

Nem csoda, ha politikai oldaltól függetlenül egyre többen gondolkodnak így, hiszen a német politikai és médiaelit kiterjedt eszköztárat mozgat meg az alternatívák letörése érdekében. A nemzeti identitást gyengítő és a politikai konformizmust közvetítő „állampolgári nevelés” és a nácizmussal való kampányszerű riogatás a médiában a „puha” eszközök közé tartozik, míg a baloldali extrémizmus laza pórázon tartása, a jobboldaliak titkosszolgálati megfigyelése, munkahelyekről való kiszorítása és a jobboldali közösségek kriminalizálása már a „keményebb” fellépést jelzi.

A német új jobboldal egyik meghatározó gondolkodója Götz Kubitschek szerint az eredetileg baloldali Maron őszinte megdöbbenése azt mutatja, hogy a német jobboldal már egy ideje úton van a belső emigráció felé. A metapolitikai stratéga informális befolyását annak köszönheti, hogy az ő kezében fut össze az ellenállás legtöbb szála: az oktatással és kutatással foglalkozó Institut für Staatspolitik, a kéthavonta megjelenő Sezession folyóirat, a politikai ellenszél dacára is sikeres Antaios kiadó és Kubitschek személye összekötő kapocsként szolgál az AfD, a PEGIDA, az identitáriusok és más, jóval apolitikusabb csoportok között, amelyek leginkább a néphagyományok ápolására, természetjárásra vagy közös olvasásra szerveződnek. A német politikai elit aránytévesztését jelzi, hogy még az utóbb említett apolitikus csoportokban is a belső emigráció érzése uralkodik, mióta az állam a „jogállamiság” jelszavával és a „demokráciát fenyegető veszéllyel” takaródzva szelektív és puha, de a diktatúrákat idéző eszközökkel gyengíti, bomlasztja és hallgattatja el az alternatív jobboldalt. A megbélyegzés és az elnyomásnak általában olyan szervezeteket érint, melyek tagjai nem követtek el semmilyen bűncselekményt, semmilyen kapcsolatot nem tartanak fenn a neonácikkal, nyíltan elzárkóznak a politikai erőszaktól és általános, nem csak jobboldaliként átélhető társadalmi problémákra kívánják felhívni a nyilvánosság figyelmét. Az ő ellehetetlenítésük hosszú távon fenntarthatatlan lenne a német médiaelit támogatása nélkül, de ha ez egyáltalán lehetséges, a sajtó még az államnál is harciasabban lép fel a bevándorlást ellenző vagy egyáltalán jobboldali véleményekkel szemben. A német nyilvánosság hangadói szigorúan jelölik ki a társadalmi viták legitim terét. A szimbolikus politikai térben és a szorosan vett szakpolitikában egyaránt teljes intolerancia uralkodik a másként gondolkodókkal szemben. A média a rendszerpártok közötti párbeszédre korlátozza a legitim társadalmi viták terét, így lehetséges, hogy a politikai jólneveltség és a német középosztály védjegyeként szolgáló nyárspolgári jólértesültség páncélozza meg a posztliberális elit kulturális hegemóniáját. Ha valaki, hát Kubitschek testközelből ismeri az alternatívák letörésének puha és kemény, állami és mélyállami eszközeit. A kiadója gondozásában jelent meg a legjelentősebb német környezettörténész és politikai gondolkodó, Rolf Peter Sieferle szövegeit tartalmazó Finis Germania című könyv, melyet fél év alatt huszonötezren rendeltek meg, Amazon bestseller lett és a Süddeutsche Zeitung mellett a Spiegel sikerlistáján is helyet kapott. A migrációs válság végzetes következményeit kilátásba helyező könyv sikerére a német médiaelit úgy reagált, hogy a rég öngyilkosságot elkövetett szerző állításaival kapcsolatban büntetőeljárást követeltek, lejárató-kampányt vezényeltek a kiadóval és a könyvvel szemben. Ennek következtében a Spiegel eltávolította a könyvet a sikerlistájáról, sőt számos könyvesbolt is engedett a politikai nyomásnak és eltávolította a polcairól. A liberális értelmiség tehát a fenyegetődzés, a lejáratás, a represszió és a cenzúra eszköztárát tartotta legalkalmasabbnak az általa kötelező állami ideológiának tartott nézetek megkérdőjelezőivel szemben. Az ügy és különösen a büntetőjogi „érvkészlet” még a jobboldali elhajlással nem vádolható Rüdiger Safranskit is megdöbbentette, aki azt nyilatkozta: nem Sieferle könyvét vagy a kiadást, hanem a médiában zajló botránykeltést tartja igazán botrányosnak. A könyvkiadó-vezető Götz Kubitscheket a helyzet nem az NDK-ra emlékezteti már, hanem arra az időre, amikor Ernst Jünger és a konzervatív forradalom más képviselői alkottak belső emigrációban Hitler uralma alatt.

Merkel és Hitler

A sors fintora, hogy a német új jobboldal legnagyobb problémája még az elmúlt években sem Merkel volt, hanem egy másik német kancellár, az az antiliberális, rasszista és szocialista diktátor, aki végül mégis a multikulturalizmus és a háború utáni parlamentáris demokrácia legfőbb hivatkozási pontjává vált, és még ma is egy személyben testesíti meg a posztliberális konszenzus legitimációs alapját. „Az ész csele” – mondaná Hegel. A 19. század liberalizmusa, amely arisztokratikus és nemzeti volt, Hitler uralmát követően már soha nem tért vissza, ahogy a németség kulturális és honpolgári ethosza sem kelt új életre. Hitler mégis mintegy „láthatatlan kancellárként” máig gondoskodik arról, hogy egyfajta posztmodern „liberális” konszenzus tartsa hatalmában a német nyilvánosságot. Az új jobboldal szemében ez a helyzet azt jelenti, hogy a diktátor 1945-ben hiába lett öngyilkos, máig ő kormányozza Németországot. A nemzeti konzervatív gondolatok démonizálása, a politikai alternatívákkal szembeni állami fellépés és az etnikai alapon felfogott kollektív bűnösség elve egyaránt a Harmadik Birodalomból származik, a német kulturális jobboldal hátrányos helyzete tehát olyan tényezőkből fakad, melyek összetéveszthetetlenül Hitlerre vezethetők vissza. Bár az új jobboldaliakat szüntelenül nácinak bélyegzik, ők a diskurzus rendjét fellazító módszerekkel – az „önártalmatlanítás” (Selbstverharmlosung) taktikájával és az uralkodó politikai nyelv egyes elemeinek kisajátításával – küzdenek a megbélyegzés ellen, miközben tradícióválasztásuk és nyilvános politikai állásfoglalásaik révén egyértelműen szemben állnak mindazzal, amit Hitler képvisel a német történelemben.

A konzervatív forradalom szellemi örökségéhez nyúlnak vissza, amivel természetszerűen együtt jár a náciellenes szemlélet. A konzervatív forradalmi körökben már 1933-ban elterjedt az a meggyőződés, hogy Hitler a német nemzeti gondolat bitorlója és a kereszténység legveszélyesebb ellensége. A diktatúra első éveitől kezdve több Hitler-ellenes összeesküvés is kapcsolódott ennek a szellemi mozgalomnak a prominens alakjaihoz. A kereszténység és konzervativizmus jelszavával harciasan fellépő Edgar Julius Jungot a nácik 1934-ben gyilkolták meg, a radikális antiliberális és antifasiszta írásokat közlő Ernst Niekisch-et bebörtönözték, az aktív ellenállásba bekapcsolódó Harro Schulze-Boysent kivégezték, a konzervatív forradalom szellemiségét képviselő „Grafengruppe” tisztjei a „titkos Németország” morális integritását védve áldozták életüket a Hitler-ellenes puccskísérletben. A pacifista Thomas Mann külső, a legendás katonaíró Ernst Jünger belső száműzetésbe vonult az elnyomás évei alatt. Utóbbi – akit joggal nevezhetünk a konzervatív forradalom vezéralakjának – több könyvével is élezte az ellentétet a nemzeti elkötelezettségű konzervatív forradalmárok és a Hitlert szolgaian követő nemzetiszocialisták között (a náci vezetés figyelmét elsősorban az Auf den Marmorklippen és a Der Arbeiter című könyvei keltették fel). A felsorolást sokáig lehetne folytatni, de az az eddigiek alapján is világos, hogy bőven van mihez visszanyúlnia az ellenállás romantikáját megélő új jobboldalnak.

A mítosz tehát él, akkor is, ha hordozói ma szinte semmilyen reményt nem táplálnak hazájuk jövőjével kapcsolatban és ismét csupán egy „láthatatlan Németország” becsületének megvédése a tét. Sok minden változott, de a lényeg láthatóan nem. Hiába vetik ugyanis a mai német ellenállás szemére, hogy a merkeli Németországban a kollektív bűnösség mítosza nem egy „idegen” etnikumra vonatkozik, hanem magukra a németekre és hiába üt el a Wilkommenskultur a nácizmus világképétől. Ezeket az ellenvetéseket a német politikai elit már a 2015-ös migrációs válság alatt meggyőzően cáfolta.

A politikai gondolkodás általánosan bevett kategóriáival nehezen írható le az, amit a nácik elkövettek, és amit Ernst-Wolfgang Böckenförde a hazaárulás, vagy a felségárulás mintájára a „polgárárulás” (Bürgerverrat) fogalmával írt le. A Német Birodalom ugyanis saját honpolgári közösségét a politikai és kulturális értelemben vett német nemzetet csonkította meg és árulta el a holokauszttal. Hannah Arendt, a 20. századi totalitarizmusok egyik legnagyobb kritikusa hasonlóképpen közelítette meg a kérdést: a zsidókkal szembeni fellépés döntő mozzanata nem az egyetemes emberi jogok semmibevétele volt, hanem a nagyon is konkrét nemzetállami politikai közösség szolidaritásának felszámolása. Ezek pontos, mégis némileg nyers politikai megfontolások, amelyek természetükből adódóan nem hatolhatnak el az emberi lét végső kérdéseiig. Egyvalami mégis kitűnik belőlük és ez az új jobboldal figyelmét sem kerüli el: hasonlóság vonható az elbizakodott technokrata elit mai „polgárárulása” és a nácizmus között, hiszen az erőltetetten nyájas, minden és mindenki iránt nyitott, de a nemzeti lobogót rosszalló fejcsóválással elhajító rendszer látványosan szemet huny a szexuális bűncselekmények, a terrortámadások, a migráció megannyi társadalmi következménye és az iszlamizáció fölött. Az állampolgárok nem csekély részét mindenki szeme láttára árulja el ez a politika, de amíg a politikai korrektség és a posztliberális kulturális hegemónia kitart, addig az elitnek nem kell tartania a valódi alternatíva felszínre törésétől. Addig a jelszó az, hogy „wir schaffen das” és máris kényszeredett bizakodással tekint mindenki ugyanabba az irányba. Az ellenállókat kivéve, akik szerint a „láthatatlan Németországot” egy újabb hitlerihez hasonló„polgárárulástól” kell megvédeni.

A parti vége

A saját démoszát kikezdő „demokrácia” válságmenedzsmentjéhez még egy jó ideig adott minden anyagi erőforrás, és ami döntő: rendelkezésre áll a nyárpolgári konformizmusba oltott németes eltökéltség is, amely függetlenül attól, hogy éppen milyen ideológiát tűz a zászlajára, sosem áll meg félúton és mindig elmegy a bunkerig. Most sem lesz ez másként. A német állam akkor tudna megszabadulni az új jobboldaltól, ha a nyílt represszió és a démonizálás helyett valamiképpen függésbe hozná, elvtelen kompromisszumokba csalogatná és a kirúgatások helyett jól fizető állásokkal kínálná meg, és eközben kigyomlálná azokat a gyökérproblémákat is, amelyek az alternatíva iránti igényt táplálják. Egy nagy államnak gigantikus intézményrendszer áll rendelkezésére, amelyben mindig össze lehet kuszálni a barát-ellenség viszonyrendszert, a demokratikus politika rutinja szerint ki lehet fárasztani az ellenfelet, sőt kompromittálni is lehet. Meg lehet törni a morális integritását, el lehet venni közösségi mítoszait, egyszóval talán még a válságnak ezekben a kritikus éveiben is háziasítani lehetne az új jobboldalt. Az AfD-vel, különösen a párt nyugatnémet részével ezt már jórészt sikerült is. Az eredmény éppoly bizarr, mint a német politikai rendszer egésze: posztliberális „alternatíva” képződik a posztliberális hegemóniával szemben, tehát folytatódik a német politikai tudat bezáródása. Ha így is van, a pártokon kívüli kulturális jobboldal ellenhegemónia-törekvéseit már nem lehet leszerelni. Amikor már egy híres baloldali írónőt is az NDK-s belső emigrációra emlékezteti az alternatív jobboldal helyzete, és amikor már régen nem alternatíváról, hanem ellenállásról beszélünk, akkor lejárt az alkuk ideje. A német új jobboldalon így látják. Természetesen el akarják kerülni a marginalizációt és a belső emigrációt, de a „minél rosszabb, annál jobb” felfogása, valamint az optimizmust gyávaságnak tartó spengleri attitűd sem áll távol tőlük. A legtöbb író, olvasó, aktivista és támogató már lemondott arról, hogy a liberálisok szemében „tiszteletreméltó polgár” legyen. Az összeomlás idején – mert ez a jövőképük – ez úgyis meglehetősen sovány vigaszt jelentene. „Nem az a célunk, hogy részt vegyünk a diskurzusban, nem a hozzászólás a célunk, hanem egy másik nyelv. Nem az állóhely a szalonban, hanem a parti befejezése.” Götz Kubitschek ezen kijelentései egy pillanatra sem gondolkodtatták el a posztliberális konszenzus letéteményeseit a német demokrácia állapotával kapcsolatban. Ehelyett az volt a válasz, mint ilyenkor mindig: hogy lám, a fasizmus árnyai újra kísértenek, természetesen veszélyben van a demokrácia, továbbá az ilyen mondatok a legsötétebb időket idézik.

Látjuk tehát, hogy ez a diskurzus elfedi a valóságot. A gyűrű bezárult. A vita előfeltételeként szolgáló közös nyelv rég meghasadt. Ezek ma már beteljesedett kultúrtörténeti realitások, melyekről múlt időben lehet beszélni. A parti még folytatódik és a többség még a zene ritmusát követi, néhányan viszont hallani vélik a háttérben azt a keserű nevetést, ami az ellenállás romantikáját idézi.

_{A szerző fenti benyomásait egy hónapos drezdai tanulmányútja során szerezte.}