Hölgyeim és Uraim!

Megtisztelő a Közalapítvány és a MOL-csoport által a Terror Háza égisze alatt és ihletésére ma este nekem odaítélt Petőfi-díj. Megtisztelő számomra a nagy költő, Petőfi Sándor neve, akit Romániában is nagyra tartunk; megtisztelő a Terror Háza intézménye, mert a kommunizmus elítélésének és a kommunista eszméktől való kategorikus erkölcsi elhatárolódás gondolata, amelyből született, kifejezi az én közéleti elkötelezettségem alapelvét is.

Én vagyok a harmadik román állampolgár, akinek ezt a díjat odaítélik: Gabriel Andreescu és Tőkés László püspök a díj létrehozásának kezdetén, 2009-ben kapta, én pedig most, tizenkét évvel később.

Ezekben az években a mi világunk, az európai civilizáció világa, bizonyos értelemben majdnem annyira megváltozott, mint 1989-1991-ben, azokban az időkben, amikor a változások a reálszocializmus egykori országainak Európába való visszatéréséhez vezettek. Ezeket a változásokat úgy értelmezem, hogy a régi vasfüggönyt, amely Európát a kommunizmus és a szabadság határa mentén kettéválasztotta, egy új, "bársonyfüggöny" váltotta fel, mely a kommunizmusról alkotott, széttöredezett emlék okán osztja meg Európát, amit a szabad világ elutasít, a volt kommunista világ pedig magáénak vall.

1989-ben, a kommunista rezsimek elleni forradalmak félelmetes sorozatával Közép- és Kelet-Európa, elszakadt a szovjet uralomtól, országaink kiszakadtak abból a rezsimből, amelyet a Szovjetunió a megszállás és a hidegháború katonai és politikai logikája tartott fenn. Majd 1991-ben a Szovjetunió felbomlása lehetővé tette, hogy az egykori fogságban élő nemzetek, a második világháború óta először, a szabadságot válasszák.

Az akkori nyelvezet szerint mi voltunk a foglyul ejtett nemzetek, a Nyugat és az Egyesült Államok pedig a szabad világ. Nekünk a szabadság akkor a visszatérést jelentette, három szempontból: visszatérést a demokráciához, a kapitalizmushoz és jelentette a nemzeti szuverenitás visszaszerzését a Szovjetuniótól.

A demokráciával az emberek olyan hangon szólhattak, amit addig a rezsim elnyomott és betiltott; a kapitalizmus lehetővé tette, hogy kilépjünk a nyomor és az elmaradottság loggiájából, ahova a gazdasági szocializmus minden kommunista országot fellebbezés nélkül száműzött; a nemzeti szuverenitás azt jelentette, hogy fizikailag és erkölcsileg visszatérhettünk Európába: Európa pedig a NATO-t és az újonnan – 1993-ban, a Maastrichti Szerződéssel – létrehozott Európai Uniót jelentette. A kilencvenes években, az egykori fogságban lévő országok által visszanyert szabadság jelszava a „Vissza Európába!” volt.

Azt mondtuk, hogy számunkra, a volt fogságban lévő országok állampolgárai számára, a szabadság demokráciát, kapitalizmust és nemzeti szuverenitást jelent. Később, meglepődve értettük meg, hogy a szabad világ számára, ez nem egészen így volt.

A demokrácia értelmezésében eleinte nem volt köztünk különbség – az intézményes demokráciát Nyugat-Európából és Nyugat-Európa segítségével tanultuk újra. Az eltérések később keletkeztek, amikor az egykori szabad világ azt kezdte gondolni, hogy minden európai köteles elfogadni a Nyugat, és az Egyesült Államok által az emberi jogokkal azonosnak ítélt progresszív ideológiákat, amelyekről viszont mi, akik a totalitárius kommunista fertőzésre nagyon érzékenyek vagyunk, megfelelő vizsgálat után azt állapítottuk meg, hogy csupán az újrahasznosított marxizmus változatai, az osztály-, a társadalmi nem-, és a faji harcra kihegyezve.

De nem gondolkodtunk egyformán a kapitalizmusról és a nemzeti szuverenitásról. A szabad világ a kapitalizmust nem tartotta jónak, legfeljebb „szükséges rossznak”: jónak a szocializmust tartotta, amely a legtöbb nyugati értelmiségi, újságíró és akadémikus, a közvéleményt meghatározó ember számára NEM azt a nyomorúságot jelentette, amin mi mentünk keresztül, hanem egyenlőséget, társadalmi igazságosságot, a diszkrimináció eltörlését és az egyenlőtlenségek felszámolását. Mi saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy a szocializmus egyáltalán NEM jelentett egyenlőséget, társadalmi igazságosságot, a diszkrimináció eltörlését és az egyenlőtlenségek felszámolását. Ennek az ellenkezője volt igaz: a szocializmus egyenlőtlenséget, nyomort, társadalmi igazságtalanságot, diszkriminációt és egyenlőtlenséget szült. Mi tudtuk ezt, de a szabad világ nem ezt akarta hallani, az ilyen beszédet reakciósnak, vagy még inkább fasisztának tartotta. A szabad világ magáévá tette Sztálin elvét, miszerint minden antikommunista fasiszta; vagy, hogy még árnyaltabb legyek, a szabad világ olyan világítótornya, mint Jean-Paul Sartre, az antikommunistát egyszerűen kutyának nevezte.

Egy másik eltérés a nemzeti szuverenitás és a nemzetállamhoz való ragaszkodás értelmezése, a szabad világ demokratikus teoretikusai ezt nacionalizmusnak, a szabad világ progresszív hívei pedig törzsi nacionalizmusnak nevezik. A nyugatiak által 1992-ben szervezett kollokvium, amelyre minket, keletieket meghívtak, hogy a civilizáció jó világába fogadjanak, az „Európa vagy a törzsek” címet viselte: a nemzetek nyilvánvalóan a törzsek voltak, és a kollokvium programdokumentuma kimondta, hogy a volt szocialista tábor társadalmai számára épp a szabadság nem jó, mert (idézem): „a nacionalizmus felélesztésével” jár. Értetlenül állunk, hogy a demokrácia e teoretikusai tényleg úgy gondolják, hogy a kommunizmus alatt országainkban a helyzet lényegében azért volt jobb, mert a kommunisták a „nacionalizmusunkat” kordában tartották?

És ne érveljenek nekem a volt Jugoszlávia példájával, ahol az atrocitások nem a nemzetállamhoz való ragaszkodás miatt, hanem a forradalmi ideológiák etnikai hangszerelése okán történtek, mert a nemzeti elkötelezettséget kommunista elkötelezettség vádjával lajstromozták.

E különbség lényegében abban gyökerezik, ahogy a szocializmust ítéltük meg mi, akik ismertük a kommunizmust, és ők – a progresszívek, a legműveltebb nyugati emberek –, akik soha nem ismerték, de mindig is álmodtak róla.

A nyugati progresszív közvélemény számára a kommunizmus nem lehetett alapvetően rossz, éppen azért, mert szocializmus volt, és ha megbukott, az valahogy azért volt, mert rosszul alkalmazták – ez az érvelés azt jelenti – és remélem, mindenki számára világos – hogy mi, a kommunizmus áldozatai, valójában bűnösök voltunk abban, hogy nem jól alkalmaztuk az eszmét. A progresszívek számára, ha egyáltalán volt valami eredendően rossz a kommunizmusban, az a két világháború közötti fasizmus volt, amely szerintük káros hagyományaival megfertőzte a társadalmat és így, a fasizmussal korrumpálva, eltorzította a kommunista eszméket és eszményeket. Más szóval, a nyugatiak számára a kommunizmusban rossz az atavisztikus fasizmus volt, egy olyan fasizmus, amelyben, állítólag, minden közép- és kelet-európai nemzetállam gyökerezett.

Ma a félreértések és feszültségek a nyugati-, és a közép-, és kelet-európai országok között – amelyek együtt (nem valakik ellen) alkotják az Európai Uniót – részben a kommunizmus (vagy ha úgy tetszik, a szocializmus) eltérő szemléletének következménye: az ő szemükben a kommunizmus (vagy a szocializmus) egy remény, a mi szemünkben a civilizáció katasztrófája. Ennek a különbségnek szembetűnő példája 1968: a nyugati fiatalok Marxot akarták hatalomra juttatni, egy olyan társadalmat remélve, amely hasonlít ahhoz, amilyennek (mennyire tévesen!) Maót képzelték; a mi országaink fiataljai meg akartak szabadulni a marxizmustól-leninizmustól, egy olyan társadalmat remélve, amely hasonlít a nyugatihoz. A társadalom elleni lázadásuk ugyanaz, de az eszméik ellentétesek voltak. Ellenezték a kommunizmust. Ma elválaszt bennünket a kommunizmusra való emlékezés igénye: Nyugaton elutasítják, keleten követelik a visszaemlékezést .

A történészek egyetértenek abban, hogy a hidegháború Winston Churchill 1946. március 5-én, a Missouri állambeli Fultonban tartott beszédével kezdődött: ebben rejlik az a híres megállapítás, hogy

„A balti-tengeri Szczecintől az adriai Triesztig vasfüggöny ereszkedett le a kontinensen. E vonal mögött Közép- és Kelet-Európa összes régi államának fővárosa található. Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia, mindezek a híres városok és az körülöttük élő lakosság a szovjet szférában van, és mind Moszkva ellenőrzése alatt áll.”

A kommunizmus összeomlásával megszűnt a vasfüggöny. A bukásának köszönhetjük a szabadságot. De valami, egyfajta másik függöny, még mindig megmaradt.

Amit a történészek még mindig nem mondanak ki – vagy mert nem látják, vagy mert nem akarják látni –, hogy országaink Európába való visszatérése és a közép- és kelet-európai társadalmak beilleszkedése az Európai Unió intézményeibe eltávolított egy katonai és ideológiai határokból álló vasfüggönyt, amit szinte azonnal felváltott egy másik, ugyanazon földrajzi vonalak mentén létrehozott, mondjuk „bársonyfüggönynek” nevezhető, már nem katonai határokat, hanem az emlékezet határait jelölő választóvonal, amelynek mentén, nyugaton és keleten másként kódolják az általunk osztatlanul és egyoldalúan megélt fájdalmat, szenvedést, a félelmeket és az erkölcsi-politikai bölcsességet.

Emlékezetünk asszimmetrikusan eltérő: a körülmények okán, azaz civilizációnk és kultúránk révén vannak természetes emlékeink a Nyugatról; de mivel ideológiája révén a Nyugat nem hajlandó a szocializmust inkriminálni, a mi emlékezetünk egy részét elutasítja. Az európai egységről szóló elképzelésünk féloldalasan béna és ezért nem ugyanaz. Az emlékezet szempontjából a hidegháborút egy olykor hideg, olykor langyos és mindig melegség nélküli béke váltotta fel.

Míg a hidegháború idején a katonai határokat nem lehetett átlépni a kommunista hadseregek miatt, most ebben a melegség nélküli békében az emlékezet határait a progresszivizmus ideológiai „hadseregei” miatt nem lehet átlépni, ők továbbra is a kapitalizmus elleni szocializmusban reménykednek, és a semmiből akarják újra feltalálni az emberi természetet az új posztmodern utópiáknak megfelelően. Emlékeztek, hányszor próbálták a közép- és kelet-európai országok elérni, hogy az európai intézmények egyértelműen elítéljék a kommunizmust? És hogy ezt milyen későn – minden gyakorlati (erkölcsi, nevelési, történelmi) hatás nélkül – sikerült elérni?

A szocializmusról álmodó Nyugat és a szocializmus megvalósításának áldozatául esett Kelet között egy soha nem egyesített emlékezet bársonyfüggönye húzódik, amely – erkölcsileg, intellektuálisan, vallásilag és történelmileg – mélységesen megosztja az Európai Unió Európáját.