„Ha majd mindenki meghalt, akkor a Nagy Játéknak is vége lesz. Előbb nem.”
Rudyard Kipling
Nomád viszonyok
Alekszandr Gorcsakov (az Orosz Birodalom külügyminisztere 1856–82 és államkancellárja 1867–1883 között) emlékirataiban így vélekedett a régióról és a régióban zajló orosz előretörésről: „Oroszország helyzete Közép-Ázsiában hasonló minden civilizált államhoz, amely félvad, szilárd társadalmi szervezet nélküli, nomád törzsekkel kerül kapcsolatba. Ilyen esetekben a határok biztonsága és a kereskedelmi kapcsolatok szükségessé teszik, hogy civilizáltabb állam bizonyos fennhatóságot gyakoroljon szomszédjai fölött. Az állam tehát választás elé kerül: vagy feladja folyamatos erőfeszítéseit és ezzel határait álandó zavargásoknak teszi ki, vagy egyre mélyebben hatol a vad területek szíve felé”. A sorokból a birodalmi gőgön túl átszűrődik, hogy Oroszország Közép-Ázsia felé terjeszkedve kizárólag nomád vagy feudális társadalmakkal került szembe, amelyekkel szemben gyorsan nagy győzelmeket tudott aratni. A birodalom a 19. század végére elfoglalta a selyemút ősi kereskedővárosait, Buharát, Szamarkandot és Taskentet.
Ami a nomád, feudális társadalmakat illeti, Afganisztánban az elmúlt 150 évben nem sokat változott a helyzet. Legnagyobb számban a pastuk (más néven afgánok) képviseltetik magukat, az ország déli és délkeleti területein élnek, számuk 15 millió körül van, amivel a lakosság 42 százalékát képezik. Érdekesség, hogy a határ másik oldalán, Pakisztánban mintegy 45 millió pastu él napjainkban. Őket követik az „afgán perzsa”, vagy dári nyelvet beszélő tádzsikok 27 százalékkal, a 10 százalékot el nem érő türk nyelvcsaládhoz tartozó üzbégek és a hagyományok szerint mongol eredetű, ugyancsak dári nyelvet beszélő hazarák. A főbb etnikai csoportokon kívül több tucatnyi közösség él Afganisztánban. Máig meghatározó, hogy etnikumainak szövetét markánsan átitatja a törzsek és családok tengernyi száma, továbbá ki lehet jelenteni, hogy társadalma egy olyan törzsi alapokon nyugvó társadalom, aminek egyetlen összekötő eleme a vallás (a lakosság 90 százalékban az iszlám szunnita ágának követője).
A Nagy Játszma
„Nagy játszma” elnevezéssel illették a Brit és az Orosz Birodalom Közép-Ázsiáért folytatott versengését a 19. században. A fogalmat főként a brit és az orosz külpolitikai körökben alkalmazták, a nagyközönség pedig A dzsungel könyveszerzőjének, Rudyard Kiplingnek köszönhetően ismerte meg, aki Kim című regényében több ízben használta ezt a fogalmat (Bartos Zoltán „Nagy Játéknak” fordította).
A nagy játszma színtere Perzsiától a Himalájáig elnyúló terület volt, és középpontjában az 1747 óta létező Afganisztán állt. Az a terület, ahol Nagy Sándor, Dzsingisz Kán, majd a későbbiekben Sherlock Holmes társa, Dr. Watson, illetve Rambo is harcolt. Az orosz terjeszkedés déli irányban adott volt, ezt kezdte meg I. Sándor a Kaukázusban, majd fejezte be két emberöltővel később III. Sándor cár. A nyugat-európai hatalmak közül viszont egyedül a briteket érdekelte Közép-Ázsia, az érdeklődés pedig felerősödött, miután a 19. század derekára a Brit Birodalom – karöltve a Brit Kelet-Indiai Társasággal – stabilizálta pozícióit Indiában.
A britek Afganisztánba három, sikeresnek semmiképpen sem mondható hadjáratot indítottak (1838–42, 1878–80, 1919), mert a birodalom egyik legsebezhetőbb része India északnyugati határterülete, az Afganisztánnal szomszédos régió volt. Bár az első két hadjáratban is sikerült gyorsan elfoglalni Kabult, a fővárost, a britek nem vették figyelembe a terepviszonyokat és azt, hogy ugyan a törzseket és a családokat ősi viszályok választják el egymástól, de külső betolakodó esetén összefognak ellenük. Amikor 1839-ben bevonultak Kabulba, a háborút megnyertnek tekintették. A törzsek viszont felkeléssel válaszoltak, Kabulban lemészárolták a briteket, a birodalom elrendelte a csapatok kivonását a térségből. A kivonulás során viszont a hegyes-völgyes terepen végrehajtott többszöri rajtaütés súlyosan megtépázta a briteket. Ötezer katona indult el a háborúba, de csak egy angol, William Brydon és néhány gyarmati katona érte el a brit vonalakat.
A hosszú 19. században a brit–orosz diplomáciai kapcsolatok nem voltak békésnek mondhatók, vitáik a Boszporusztól Vlagyivosztokig terjedtek. Mégis, 1887-ben sikerült egyezségre jutni az afgán–orosz határt, később 1893-ban a Durand-vonal rendezte a Brit-India és Afganisztán között húzódó határvonalat, majd ezt 1895-ben az brit–orosz egyezség kiegészítette azzal, hogy a Pamír hegységet Oroszországnak juttatták. A helyzet tovább oldódott 1907-ben, amikor az oroszok számára vesztes orosz–japán háborút követően a két birodalomnak sikerült kiegyeznie egymással. Közép-Ázsia területeinek rendezésében megállapodtak, Perzsiát három részre osztották: az északi orosz, a déli rész brit érdekszférába került, a középső területek pedig semlegesek maradtak, Afganisztán brit hatáskörbe került.
Az első világégés után Nagy-Britannia ki akarta használni a polgárháborús helyzetet Oroszországban, és még egyszer utoljára benyomult az országba, de a szívós ellenállás következtében a britek kénytelenek voltak tudomásul venni és jóváhagyni az ország függetlenségét.
A független Afganisztán születése, és halála
Ugyanabban az évben, 1919-ben a kabuli vezetés diplomáciai missziót küldött Európába, de csak Moszkvában fogadták őket. Ennek következtében Afganisztán és Szovjet-Oroszország kölcsönösen elismerte egymást, amely 1921-ben egy barátsági szerződés formájában megerősítette az afgán–szovjet kapcsolatokat. Sokan úgy vélték, hogy a háborúk végével egy hosszabb és prosperáló időszak köszönt Afganisztán népeire, és a 20. század egyik sikertörténetévé válik az elmaradott ország.
1933-ban Mohamed Záhir sah került hatalomra és vezetésével az ország kinyitott a világ felé. Négy évtizeden át jelentősen fejlődött az ország, szomszédjaival pedig nagyon jó diplomáciai kapcsolatokat ápolt. A Szovjetunióval kifejezetten jó volt a viszony, a kommunista birodalom az 1950-es évektől anyagi támogatást is nyújtott Afganisztánnak, a ’60-as években pedig megépítette észak felől az ország belsejébe vezető utakat – amit végül saját csapataik használtak 1979 után. Moszkva annak ellenére sokáig támogatta Mohamed Daudot, a sah unokatestvérét, hogy a herceg nem volt marxista. Daud herceg 1953-tól volt miniszterelnök, bevezette az alkotmányos királyságot, továbbá az ő irányításával megkezdődött az „afgán felvilágosodás”, ami sokak ellenérzését kiváltotta. Daud 1973-ban letaszította trónjáról a sahot és elnöknek kiáltotta ki magát.
A moszkvai vezetésnek azonban tervei voltak az országgal. 1977-ben Népi Demokratikus Pártban egyesült három forradalmi frakció, aminek vezetői Babrak Karmal, Nur Mohamed Taraki és Hafizullah Amin voltak. A triumvirátus 1978-ban elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdjék a társadalom átalakítását, ehhez megkapták a Szovjetunió jováhagyását. Daud hatalmát államcsínnyel megdöntötték és megkezdték a marxista–leninista „terv” végrehajtását. Módszereik nem sokban különböztek a Pol Pot vezette vörös khmerek kambodzsai eszközeitől. Lerombolt falvak, megcsonkított gyermekek, nagyszabású vérfürdők, buldózerrel feltúrt termőterületek mutatták a terror útját. Amin diktátornak kiáltotta ki magát, Karmalt pedig Prágába küldte nagykövetnek. A zsarnok fokozta a terrort, különösképpen azért, mert az Iránt vezető Khomenei-rendszer támogatást nyújtott a muszlim lázadóknak. Moszkva Tarakit tartotta a legmegbízhatóbbnak, ezért arra utasították, hogy távolítsa el Amint és vegye át a vezetést. Tarakit viszont tévedésből lelőtték, amire Moszkva táviratban úgy reagált, hogy gratulált Aminnak, hogy túlélte az ellenforradalmi összeesküvést.
Végül Amin kérésére 1979 szeptemberében három szovjet hadosztály bevonult Afganisztánba, ezeket az erőket december 17-én ejtőernyősök követték. 1979 karácsonyán teljes erővel megkezdődött a szovjet invázió, ötezer katonát szállítottak a fővárosi és a Kabul közeli bagrami reptérre és ezzel egyidőben tízezrek érkeztek a szovjetek által építtetett utakon. Amin nem tudta, hogy nem csak a szovjet katonák érkeztek meg, de velük együtt Karmal is visszatért. December 27-én Amint és családját meggyilkolták, Karmal új kormányt alakított. A 40. hadsereg megkezdte Afganisztán megszállását.
A dominóelv Közép-Ázsiában
A hidegháború idején az amerikai külpolitikában sokat alkalmazott dominóelv általánosan elfogadott és ritkán megkérdőjelezett felvetés volt. 1950 nyarán, a koreai háború kirobbanásakor használták először, de jelentősége négy évvel később, 1954. április 7-én mutatkozott meg. Dwight D. Eisenhower aznap sajtótájékoztatót tartott annak érdekében, hogy megszerezze a közvélemény és a kongresszus támogatását arról, hogy az Egyesült Államok megnövelje a franciáknak nyújtott segélyeket. Az elnök aznap beszédében azt hangsúlyozta, hogy ha az akkoriban zajló döntő ütközetet a franciák elveszítik Indokínában Dien Bien Phunál, a háború elvesztése magában rejti azt a kockázatot, hogy nem csak Indokína válik kommunisták által uralt területté, hanem az első dominó darab sorra fogja bedönteni a térség államait. Így a volt francia gyarmatokat követi majd Burma, Thaiföld, a Maláj-félsziget és Indonézia, sőt végül akár Japánt is elérheti a vörös veszedelem.
Eisenhower ezzel részben azt is kívánta bizonyítani a hallgatóságnak, hogy Vietnam miért kapott kiemelt figyelmet az amerikai külpolitika képviselőitől. (Az ’50-es évek első felében az Egyesült Államok még partvonalról figyelte és támogatta a háborút Délkelet-Ázsiában.) A dominóelv viszont nem csak úgy alkalmazható, hogy annak következményei veszélyeztessék az amerikai érdekeket, hanem azok szolgálatába is állítható! 1979-ben Jimmy Carter nemzetbiztonsági főtanácsadója, Zbigniew Brzezinski felismerte az ebben rejlő lehetőségeket. Brzezinski úgy vélte, hogy a Szovjetunió Achilles-sarka a nemzetiségi probléma, hiszen „az oroszok tartanak az egyre élesedő nacionalista konfliktusoktól”.
Ennek érdekében a főtanácsadó elérte Carter elnöknél, hogy 1979. július 3-án aláírjon egy máig kevéssé ismert utasítást a kabuli szovjetbarát rezsim ellenségeinek nyújtandó titkos segélyről. Brzezinski abban bízott, hogy a segély – tartva egy sikeres iszlám forradalom kialakulásától – kiváltja a szovjetek nyílt beavatkozását. A Szovjetunió lakossága 1979-ben mintegy 262 millió főt tett ki, amiből 40 millióan a közép-ázsiai tagköztársaságokban élő muszlimok voltak. Ha Afganisztánban megbukik a szovjetbarát kormányzat, azzal eldől az első dominó, a győztes iszlám forradalom átterjedhet a közép-ázsiai térségre, Afganisztánt követheti az Azerbajdzsáni, a Türkmén, a Tádzsik, az Üzbég, a Kirgiz és a Kazah SZSZK. Ha ez bekövetkezik, a Szovjetunió nem csupán válságba kerül, hanem a birodalom szétesését is eredményezheti. Egy esetleges szovjet intervenció Afganisztánban viszont magában hordozza a „szovjet Vietnám” kockázatát. Így szólt a teória.
Moszkva lépésre szánta el magát, Washington pedig örömmel konstatálta, hogy beugrasztotta a Szovjetuniót a háborúba. Az USA számára azért is volt nagyon fontos ez a külpolitikai siker, mert a szovjet támadás előtt egy évvel Iránban megbukott az amerikabarát sah, Mohamed Reza Pahlavi, és a térségben kiemelten fontos szövetségest felváltotta egy Amerika-ellenes fundamentalista síita vezetés. A Carter-adminisztráció pedig presztízskérdésként kezelte az afgán helyzetet, ki volt éhezve a külpolitikai sikerre, főként annak tükrében, hogy 1979. november 4-én Teheránban tüntetők megrohamozták az Egyesült Államok nagykövetségét, túszul ejtettek 63 amerikai állampolgárt és megkezdődött a 444 napig tartó túszdráma, ami – ironikus módon – Carter utolsó hivatali napján ért véget, 1981. január 20-án.
Eltagadott háború
1985 volt az afganisztáni háború legvéresebb éve. Ekkorra a szovjet kontingens látszáma elérte a legmagasabb – mintegy 120 ezer fős – létszámot. Moszkvában Mihail Gorbacsovot megválasztották a SZKP főtitkári pozíciójára, aki hamarosan elindította a Szovjetunó megújítását célzó reformjait, többek között a háború szempontjából jelentősebb glasznosztyot, a nyíltság/nyitottság politikáját, ami jelentős mértékben csökkentette a cenzúrát és növelte a szólásszabadságot. Ezzel a lépéssel a szuperhatalom lakosai már egy sokkal tisztább képet kaptak az afganisztáni háborúról, az összecsapások kimeneteléről, a veszteségekről. A glasznoszty előtt ugyanis csak ferdített, hazug hírek érkeztek a háborúról. Az egyik legkirívóbb példa, hogy 1983 végéig a szovjet hírforrások összesen hat (!) saját halottról tettek említést, pedig ekkoriban a 40. hadsereg már több mint 6 ezer halottnál és közel 10 ezer sebesültnél tartott.
A másik jelentős változást a Stinger kézi légvédelmi rakéták felbukkanása jelentette. Jelentős amerikai támogatással 500 (egyes források szerint kétezer) darab jutott a mudzsahedek (az arab szó jelentése: ’szent harcos’) kezébe, akik komoly károkat okoztak a szovjet légierőnek (5 km távolságon belül 50 és 3000 méter közötti magasságon repülő légi célok megsemmisítésére voltak képesek), ennek következtében a szovjet légifölény jelentős mértékben csökkent. A 40. hadsereg nem volt képes a nagyobb városokon és a főbb útvonalakon kívül területeket hosszabb ideig ellenőrzése alatt tartani. A „szellemek”, vagyis a mudzsahedek a semmiből bukkantak elő, gyakran az éj leple alatt végeztek rajtaütéseket a szovjet helyőrségeken, konvojokon és egységeken, majd tűntek el hirtelen a hegyek között vagy bonyolult barlangrendszereikben. Ilyen formában a Szovjetunió nem volt képes felvenni a kesztyűt a gerilla-harcmodorral szemben és be kellett látnia, nem folytathatja a háborút, ami az összeomlás előtt álló birodalmat anyagilag is súlyosan megterhelte.
A Szovjetunió Afganisztánban súlyos veszteségeket szenvedett: a háború 55 ezer szovjet katona életébe vagy testi épségébe került, a halottak száma 13 és 26 ezer körüli volt abban a háborúban, amiben tíz év alatt közel 650 ezer szovjet katona szolgált. Afgán oldalról még magasabbak voltak a veszteségek, a háború során egymillió ember vesztette életét, hatmillióan pedig elmenekültek az országból. Szimbolikus volt Kandahárnak, az ország második legnagyobb városának a sorsa: 1979-ben 200 ezren lakták, tíz évvel később a lakosság 25 ezerre esett vissza.
Időutazás és demokrácia-export
Végül 1989. február 15-én az utolsó szovjet katona is elhagyta Afganisztánt, a szovjet bábállamban pedig újra felerősödtek a polgárháborús cselekmények. A harcokból fél évtizeddel később egy új, radikális iszlám mozgalom, a Talibán került ki győztesen. A Talibán bevezette az iszlám törvénykezést, a saríát, aminek értelmében többek között felszámolták a nők jogait, kizárólag tálib hatalmi szerveknek engedélyezték a máktermesztést, mindennapossá váltak a nyilvános akasztások – ezekkel nagyjából 70 évet léptek vissza az időben. Ugyanakkor kivirágzott az Oszama bin Láden által alapított és vezetett al-Káida, aminek központja az afganisztáni Pesavarban rendezkedett be. Amellett, hogy ennek a terrorszervezetnek tagjai feltűntek a ’90-es évek háborúiban Boszniában és Csecsenföldöm, bin Láden az 1991-es Öböl-háború idején dzsihádot hirdetett az Egyesült Államok ellen. Ez esetben a dzsihád nem az emberben lakozó gonosz elleni harcot, hanem a „hitetlenekkel” szembeni fegyveres küzdelmet jelentette.
Az al-Káida pusztító terrortámadások tucatjait hajtotta végre a világ különböző pontjain New Yorktól kezdve Madridon keresztül Jakartáig, amelyek közül a legismertebb 9/11, vagyis a 2001. szeptember 11-ei sikeres terrortámadások voltak a New York-i világkereskedelmi központ tornyai és a Pentagon ellen. Egy új korszak kezdődött az emberiség történelmében, George W. Bush még aznap háborút hirdetett a nemzetközi terrorizmus, bin Láden és az al-Káida – és ezzel a terrorszervezetnek háttérországot biztosító tálib rezsim – ellen.
A már említett nemzetbiztonsági stratéga, Brzezinski 9/11 után az azonnali afganisztáni beavatkozás mellett foglalt állást, ez ügyben írt egy feljegyzést Donald Rumsfeldnek, az akkori védelmi miniszternek. „Zbig” később erre így emlékezett vissza: „be kell vonulnunk, ki kell penderíteni a hatalomból a tálibokat, és amennyire tehetjük, szét kell vernünk az al-Kaidát, viszont nem vállalhatunk magunkra hosszan elhúzódó erőfeszítéseket azért, hogy Afganisztánban modern társadalmat hozzunk létre, mert ha ezt megkíséreljük, csak megismételjük azt a hibát, amelyet a szovjetek követtek el, amikor bevonultak Afganisztánba, hogy kommunista társadalmat alakítsanak ki”.
George W. Bush és establishmentje három célt tűzött ki magának, amikor megindította a „Tartós Szabadság” nevű hadműveletet: a tálib rendszer megdöntését, az al-Kaida megsemmisítését és a demokrácia exportját az országba. A kitűzött célok közül kettő gyorsan eredményeket is hozott: 2001 decemberére megdőlt a tálib rendszer, az afganisztáni al-Kaida 80 százalékban megsemmisült, bin Láden pedig Pakisztánba menekült, ahol egy évtizeden keresztül rejtőzködött, és végül 2011. május 2-án a Seal Team Six rajtaütése során vesztette életét. Az afganisztáni háború azonban tovább folytatódott, hogy végül, 237 hónap után 2021-ben befejeződjön.
A társadalom-mérnökösködés alapvetően hazárdjáték, akkor pedig hatványozottan annak bizonyul, amikor szuperhatalmak azt tervezik, hogy egy feudális állam törzsi- és családi alapokon nyugvó etnikumán végzik el a kísérletet, hogy néhány lépcsőfokot kihagyva építsenek egy teljesen új és a térségben szokatlan társadalmat. A hódítók soha nem vették figyelembe Afganisztán esetében (sem) a törzsi sokféleséget, a helyi patriarchák, a családi összefogás, a helyi hangsúlyok és nyelvek-nyelvjárások, kulturális szokások és érdekcsoportok, hadurak és hűbéreseik bonyolult hálóját. A szovjetek „csupán” (mai árfolyamon számítva) 170 milliárd dollárt költöttek a kommunista társadalom kialakítását is megcélzó háborúban, az Egyesült Államok 2,3 trillió dollárnál tart, modern demokráciát viszont nem sikerült kiépíteniük Afganisztánban. Ez az összeg márpedig nem végleges, mert a veteránok, PTSD-ben szenvedők, a maradandó sérültek ápolását és ellátását folytatni kell, ami a háború lezárása után még évtizedekig eltart.
Eközben mit nyert Afganisztán lakossága 20 év amerikai jelenléte után? 2011 óta már van vasútvonaluk, igaz, hogy mindössze 25 km hosszú (összehasonlításképp: az első magyarországi vasútvonal Pest és Vác között 33 km volt) és egyellőre személyszállításra sem alkalmas. A lakosságnak már „csak” 57 százaléka analfabéta, 13 százaléka fér hozzá az internethez, a lakosság fele pedig napi 1,25 dollárnyi összegből él. Az elektromos áramhoz a lakosságnak mindössze ötöde jut, de mivel az ország energiaszükségletének közel 80 százalékát a szomszédos államokból kapja és a híradásokból úgy tűnik, hogy minden tekintetben fizetésképtelen, a tálib hatalomátvétellel nem csak a saría törvények újbóli bevezetése és alkalmazása repíti vissza Afganisztánt a középkorba, de úgy tűnik, hogy a gyakorlatban is „lekapcsolják a villanyt” és az egész ország sötétségbe fog borulni. Ami eredményként elkönyvelhető, hogy ópiumtermelésben még mindig éllovasok: a világ ópium- és heroinkereskedelmének 80 százaléka afgán ópiummák ültetvényekről származik, ami biztosítja az ország (fekete)gazdaságának stabilitását.
Afganisztáni végjáték
2021 júniusára az Egyesült Államok és szövetségesei kivonták katonai erőik nagy részét Afganisztánból. A tálibok támadásba lendültek, az események felgyorsultak, olyannyira, hogy az első tartományi főváros, Zarandzs és Kabul eleste között mindössze 9 nap telt el. Augusztus 15-ét követően a híradásokból az egész bolygó tájékozódott az amerikai és koalíciós erők, a diplomaták, követségi dolgozók, saját állampolgáraik és a koalíciós erőket támogató afgánok evakuációjáról, kivonásáról. A kabuli reptéren forgatott képsorok kísértetiesen emlékeztettek a World War Z című film jeruzsálemi reptéren játszódó jelenetére, és persze sokakban a saigoni amerikai nagykövetség 1975-ben készült fotói is felelevenedtek. Aki kétségkívül jól járt, az Ashraf Gani elnök volt, aki az Egyesült Arab Emírségekbe menekült, állítólag 169 millió dollárnyi kézpénzzel.
A tálibok kormányt alakítottak (ami az Európai Unió szerint nem lett elég sokszínű) és saját bevallásuk szerint már teljesen megváltoztak. Azt mondják, már nem olyanok, mint a ’90-es években, de a hírek mégis arról szólnak, hogy a tálibok kollektív megtorlásba kezdtek, a nők tömegesen menekülnek, a Talibán és az Iszlám Állam „khoraszani” ága egymás ellen visel háborút, nemzetközi szervezetek szerint humanitárius katasztrófa fenyeget. A szovjet háborúban az akkor nagyjából 18 milliós lakosság egyharmada menekült el az országból, napjainkra a lakosság száma megduplázódott, így valószínű, hogy 6 milliónál többen fognak elmenekülni.
Sokan úgy tartják, hogy a szovjetek háborújának két legsikeresebb akciója a be- és kivonulás voltak, ezzel szemben az Egyesült Államok talán egyedül a bevonulással büszkélkedhet. Hogy a Talibán nagyon rövid idő leforgása alatt, szinte harc nélkül foglalta el Afganisztán területének nagy részét, arra létezik egy egyszerű és logikus magyarázat: lakosságának 62 százaléka 24 év alatti. Többségük vagy kisgyermek volt, vagy még meg sem született, amikor a „Tartós Szabadság” hadművelet megkezdődött. Soha nem éltek a Talibán uralma alatt, vagy nem emlékeznek rá, ellenben eddigi életüket végigkísérte az amerikai megszállók és szövetségeseik jelenléte. A Nagy Játszma a 21. században sem ér véget, csak a játékosok cserélődtek a sakktábla körül.