Látószög blog

Schmidt Mária blogja
Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

„Versek nem kellenek” Proletárdiktatúra és irodalmi emlékezet

A napokban egy beszélgetésben a vitapartnerem azt vetette fel, hogy egy olyan kurzus, amely önmaga politikai legitimációját részben az ’56-os forradalomból vezeti le, vajon áthelyeztetheti-e Nagy Imre szobrát a nemzet fővárosának egyik szimbolikus teréről a város egy másik pontjára (a Kossuth tér közeléből egy attól távolabbi helyre). A kérdés már részben a legutóbbi tusnádi szabadegyetemen is szóba került, mikor az emlékezetpolitikai vitában magam feszegettem, vajon miért is kavart olyan nagy hullámokat Nagy Imre szobrának áthelyezése, s hogy mindez városépítészeti probléma-e, vagy inkább identitás- és emlékezetpolitikai kérdés. Nyilván az utóbbi, mert az alkotás elszállításáról szóló polémia nem tájépítészeti és városrendezési jellegű volt, hanem annak mentén rajzolódtak ki a törésvonalak, hogy miként viszonyulunk Nagy Imre életútjához, munkásságához és politikai örökségéhez. Egykori kulák dédszülők leszármazottjaként könnyen csábítana az a megközelítés, hogy Nagy Imre munkásságából a padláslesöprésekért felelős moszkovita kommunista politikus parasztságot eláruló szerepét és kegyetlenségét emeljem ki, az elmúlt évtized politikusi munkája viszont megtanított arra, hogy a tetteinkért, a döntéseinkért, a kompromisszumainkért és a sokszor indokolatlan hallgatásainkért történő felelősségvállalás, illetve sorsfordító pillanatokban az áldozatokkal, sőt az önfeláldozással együtt járó helyes út választása talán a legnehezebb dolog.

Orbán Viktor miniszterelnök egy 2018 júniusában lezajlott parlamenti vitában fogalmazta meg, hogy amikor „egy miniszterelnök (...) abba a helyzetbe kerül, hogy választhatja a hazáját meg a halált, és a halált választja, hogy ki tudjon állni a hazája mellett, és csak a halálával tud kiállni a hazája mellett, és ezért nem megfutamodik, hanem vállalja, aminek jönnie kell, az egy olyan emberi magatartás, amit mindenfajta politikai nézettől függetlenül ennek az országnak, amely politikailag eléggé megosztott, érdemes elismernie és megbecsülnie”. Nagy Imre nézeteivel „az itt ülők nagy része föltehetően egyáltalán nem ért egyet, és a kommunista pártban betöltött szerepével sem ért egyet, de Nagy Imre az ’56-os forradalom leverése után azzal, hogy nem tagadta meg a forradalmat, hanem vállalta a magyar népet, azzal megváltotta a nemzet tiszteletre méltó vezetői közé a menetjegyét”.

Harminc évvel a kommunista diktatúra összeomlása után tehát nem is lehet kérdéses, hogy Nagy Imre szobrainak helyük van a köztereinken. Ugyanakkor a Nagy Imre-szobor elszállítása egy másik emlékezetpolitikai problémára is rámutat. Lehet-e, szükséges-e a 21. században egy olyan emlékművet rekonstruálni, ami állítólag mind esztétikai, mind tartalmi szempontból erősen megosztotta és az újbóli felállítása után is meg fogja osztani a közvéleményt? A Nagy Imre-szobor helyén állt Nemzeti Vértanúk emlékművét 1934. március 18-án avatták fel a Vértanúk terén. A kőpillér tetején egy kőkoporsó volt látható, előtte Hungária alakja állt, alatta a következő felirattal: „A nemzet vértanúinak 1918–1919”. A pillér hátoldalán a magyarságot jelképező izmos férfi vívott eredményes harcot egy a bolsevizmust szimbolizáló sárkányszerű szörnnyel.

kép

Az emlékművet a kommunistáktól megszokott „spontán szobordöntögetések” során 1945 szeptemberében távolították el a Parlament közeléből. Sárosi Péternek az Index.hu portálon a rekonstrukció kapcsán 2018 decemberében megjelent cikke már a címadással is egyértelművé teszi az ítéletét: „Történelemhamisító emlékműre cserélik le Nagy Imre szobrát”. De mi is a szerző szerint a történelemhamisítás? Az, hogy az emlékmű csupán a vörösterrornak akart emléket állítani a Tanácsköztársaság utáni fehérterrort figyelmen kívül hagyó hatalom? Mintha számon lehetne kérni a keresztényeken, hogy a templomaikban miért nem állítanak Buddha-szobrokat, a zsidókon, hogy miért nem tartják Isten fiának Jézust.

Megérthetjük az Index újságírójának elfogultságát, ha átgondoljuk Alexa Károlynak a felvetését, aki szerint a magyar 20. század számtalan példával szolgál arra nézve, hogy „a történelmi múlt egyes szakaszainak, eseményeinek értelmezése, egyik vagy másik személyiségének a megítélése mennyire ki van szolgáltatva az értelmező és ítélkező jelen ideológiai elkötelezettségének és politikai érdekeinek. Alighanem többel is a kelleténél. Nyilvánvalóan annak tulajdonítható a véleményváltozatok eme sokszínűsége, hogy a századelős békeidőktől a nemzeti közélet teljes szerkezetét átrendező századvégi rendszerváltozásig több, egymástól radikálisan eltérő politikai rezsim volt hatalmon – eltérő érdekekkel, ízléssel, hagyománytudattal, az ezeket érvényesíteni képes erővel és kültámogatással. S ezek mindegyike – ha volt rá ideje – nagy lendülettel látott neki a múlt meghódításának – felfedezésének is, megtagadásának és újrateremtésének is.” Ez alól mi sem vagyunk kivételek, a mostani konzervatív kurzusépítési szándék is értelmezhetetlen lenne az uralkodó 20. századi narratívák egy részének átírására, illetve a nyelv uralására való törekvés nélkül. Hiszen „ha az ember nem nyeri meg a saját nyelvért vívott harcot, akkor nem nyer a tartalmakról szóló birkózásban sem” – véli a jelenlegi miniszterelnök.

Visszatérve Szamuelyhez és az emlékezetpolitikához, ne feledjük, hogy a diktatúra időszakában hazánkat teleszórták az őt ábrázoló szobrokkal: szülővárosában, Nyíregyházán Olcsai-Kiss Zoltán, Győrben Alexovics László, a XII. kerületi Szamuely Tibor TBC Gyógyintézetnél Simon Ferenc alkotása állt, míg a VIII. kerületi egykori Kun Béla téren (ma Ludovika tér) elhelyezett, Kun Béla és Landler Jenő portréját kiegészítő domborművét Farkas Aladár készítette el.

Arról a Szamuelyről van szó, akiről gyermekkoromban azt tanultam az általános iskolában, hogy hazánk egyik tiszteletreméltó hőse volt. Arról a gazemberről van szó, aki a proletárdiktatúra alatt, 1919. április 20-án elhangzott beszédében kiemelte: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különösebb áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell az egész burzsoáziát!”

Arról a Szamuelyről van szó, akiről Kassák azt írta az Egy ember életében, hogy neve a kiontott vér szimbóluma a polgárság körében. Arról a Szamuelyről, aki gondolkodás nélkül gyilkoltatott halomra ártatlan embereket. 1919. június 23-án csak Dunapatajon Szamuely „vérszopó hiénái” összesen negyvennyolc ártatlan embert lőttek agyon és tizenötöt akasztottak fel. Ők és a „dicsőséges 133 napnak” a további 527 ártatlan áldozata megérdemlik az emlékművet, megérdemlik a kegyeletteljes főhajtást. Mindez független attól, hogy mások is áldozataivá váltak más bűnös rendszereknek: a rájuk való emlékezés jogos igénye viszont nem akadályozhatja meg a Nemzeti Vértanúk emlékművének rekonstrukcióját.

Az 1890 és 1919 között élt Szamuely az írással is kacérkodott. Fodor Oszkár visszaemlékezéséből tudjuk, hogy viszonylag fiatalon „a Nagyváradi Napló munkatársa lett, ahol Ady is feltűnt bátor cikkeivel. Ady Laszkyék Szabadságától ment át Fehér Dezső lapjához, Szamuely Tibor viszont a Napló szerkesztőjének ezerféle elkötelezettségét megunva lépett be Laszky Szabadság című lapjához. Egy váratlan összekülönbözés döntötte el Szamuely elhatározását. Nagy helyi szenzációt keltett, midőn támadó cikket írt volt gazdája ellen. Cikkében a váradi püspök s egy újságíró dolgát pertraktálta. Fehér Dezső sajtópert indított, de miután a bíróság a püspököt is beidézte tanúként, Filatky főispán közbelépésére visszavonta panaszát. Fehér Dezső nem jutott elégtételhez, amiről sok szóbeszéd folyt a váradi helyi politikában. Ennyit tudtunk meg Hegedűs Nándor, a Nagyváradi Napló egykori szerkesztőjétől, és még annyit, hogy számos cikket írt Váradról a Népszavának is. A fiumei A Tengerpart újabb szerkesztőválsága ebben az időben vitte Szamuely Tibort Fiuméba; utána Budapesten, a Magyar Kurir című laptudósítónál helyezkedett el. Malcsiner Emil, régi klerikális újságíró volt a kőnyomatos szerkesztője. A klérus, az Actio Catholica és más egyházi intézmények híreit továbbította az újságokhoz illő szubvenció ellenében. Hogy a radikális beállítottságú Szamuely hogyan került oda, nem tudom. Malcsineknek nyilván olcsó munkatárs kellett éppen, s Szamuely más híján elvállalta ezt a nem nagyigényű sajtómunkát. Azután az MTI-hez került, miközben a Népszavának is írogatott. Egy délután Szamuely félrehívott az Abbáziában asztalunk mellől, hogy bizalmas közlendője volna. Elmondta, hogy vannak témái, melyek beleillenének az én A Pénzvilág című lapomba. Másnap hozta is az első kéziratát. Meglepett stílusának könnyed gunyorossága. Elmés volt a cikke, több is annál. A készülő városi választásokról írt, s ennek ürügyén a főváros urainak gazdálkodásáról, a panamákról, a klikkrendszerről.”

Szamuely 1919-es sikeréhez mindennek persze nem sok köze volt. Leninnel való találkozása és közös fényképe viszont mindennél többet ért a mozgalomban. Még halála után évtizedekkel is üzenetértékkel bírt. Ahogy Alexa Károly írta a Hitel 2017. novemberi számában: „Lenin és Szamuely Tibor közös fényképe a moszkvai Vörös téren 1919 tavaszán jelképes hivatkozási alap lett Magyarországon 1945 áprilisától.” Az ilyen kis momentumoknak felbecsülhetetlen szerepük volt a kommunista emlékezetpolitikában. „Számos okát találjuk annak, hogy a gazdag példatáron belül miért éppen a Tanácsköztársaság, más néven a Kommün vált azzá az eseménnyé, amelyet a legszélsőségesebben ellentétes megítélések kísértek és követtek – véli Alexa Károly. – Minden előzmény nélküli újdonság volt a magyar történelemben például az, hogy egy kétes legitimációjú, nem a hagyományos országvezető elitekből verbuválódó – mondhatni gyökértelen – politikai erő teljhatalomhoz jutott; döbbenetesen meglepő volt az a – mérlegelést szinte teljesen mellőző – radikalizmus és közöny, amivel felszámolták a történelmi alkotmányt, ellenőrzés alá vonták a mindennapi élet intim szféráit, és kérdésessé tették a nemzeti meg a társadalmi morál alapelemeit.”

Mindehhez hozzájárult a magyar írók kezdeti lelkesedése, akkori írásaik a második világháború utáni kommunista újrakezdés időszakában hivatkozási alappá váltak, később beépültek az oktatásba, a Forradalmi Ifjúsági Napoknak nevezett ünnepsorozat iskolai és munkahelyi programjaiba. S természetesen a viszonylag rövid időn belül bekövetkezett csalódás, egyesek (mint például Babits) hallgatása, mások lázadása nem kapott ugyanilyen felületet, mert a kommunista irodalom- és történettudomány gondosan ügyelt a részletekre. A „dicsőséges 133 nap” emlékét semmilyen módon nem lehetett veszélyeztetni, a valójában gyilkos és bűnöző vezetőit, azaz az állítólagos hőseit nem lehetett deheroizálni, miközben a hivatalos történetírás, szépirodalom, köztéri szobrászat, filmgyártás számos eszközzel megtette ugyanezt a neki nem tetsző, ugyanakkor valóságos nemzeti hőseinkkel és példaképeinkkel.

Az írók kezdeti lelkesedésére számtalan példát találunk. A Nyugat 1919. április 1-jei számában még Szabó Dezső is üdvözli a Tanácsköztársaság kikiáltását: „Sikerül-e most végképp megvetnie lábát az új világrendnek, vagy a nagyszerű erőfeszítés csak szuggeráló példa marad, beleégve minden jövő felé forduló szívbe? Nem lehet tudni. Mindenesetre a legmélyebb hittel kell dolgoznunk kiépítésén. De a ma jelszavai s a tegnap jogos gyűlölete ne szűkítse meg emberségünket, ne homályosítsa el horizontunkat. A kommunizmus sem végcél, csak állomás, melyen át továbbrohan a végtelenbe haladó ember. Egyetlen végtelen horizontja a jövőnek: a teljes ember. Az ember, akiben benne lesz Szókratész, Szent Ágoston és Marx, Platon, Corneille és Whitmann, minden kor, minden ember, minden faj. Összejött óceánja az évezredektől zuhogó emberi életnek, vissza fogja mutatni tükrében a kozmosz örömének és fájdalmának minden emberi arcát, s úgy lesz, minden emberben benne az egész emberiség, mint a szétterjedt jó étel, az egyetlen szeretet, a feladatra hívó megilletődés. Szétszórva sok száz táj felé, éhes gyökerek vad csókjaiba oszolva, tavaszi vadvizek titkos sodraiba bontva, belerothadva az előrerohanó tavaszba: ti elfektetett nagy gyermekek, véres vetései az örök jövőnek, köszönet nektek. Most jön véretek nagy aratása. Új világ születik, új ember keresztelőjét zúgják a megkondított szívek.”

A Nyugat ugyanezen számában publikálja Tóth Árpád Az új Isten című versét, amiben ilyen sorok olvashatók:

Hozsánna néked, új Isten, hozsánna!

Ismerj meg minket, tieid vagyunk!

A szíved hajtó élő, drága nedv,

A diadalmas vörös lüktetés

A mi bús bérünktől is gazdagúlt

S világra ömlő harsonád sodrába

Gyötört torkunk reszkető hangverése

Szerények s mégis egyítve simul:

A kicsiny, árva magyar jaj-patak

A messze zengő, nagy moszkvai árba,

Mely most tisztára mossa a világot:

Hozsánna néked, új Isten, hozsánna!

Legyen szavad teremtés új igéje,

Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,

Mit elrontott sok régi, úri isten,

Te istenek közt új és proletár

Formáld boldoggá pörölyös kezeddel, –

Emelj minket roppant tenyereidre

És a magad képére gyúrj át minket!

Móra Ferenc is lelkesedik, még nem is sejti, pár hét múlva miket fognak elkövetni a vörös osztagok, köztük a hírhedt Lenin-fiúk, mikor ezt írja a Szegedi Napló 1919. április 1-jei számában: „Proletárdiktatúránk első hetén túl vagyunk. Talán sohasem volt a történelemben diktatúra, amely ilyen megalkuvástalanul kemény, és mégis ilyen istenien emberséges lett volna. A történelem eddig csak véres diktatúrákat ismert. A szegedi lapok egy hétig tele voltak rendeletekkel, amelyek hátterében a statáriális bíróság töltött fegyvere meredezett, s ennek a fegyvernek egyszer sem kellett elsülnie. A proletariátus nem vérre szomjas, hanem boldogságra, s abból mindenkinek juttat annyit, amennyi megilleti.”

1919. május 8-án a kassai polgár, Márai Sándor pedig így fogalmaz: „a négy sarkában felgyújtott ország megmaradt szigetén összeszorított ököllel kimondjuk az utolsó szót: nem! Nem kötünk fegyverszünetet, nem adjuk oda vasutainkat és hajóinkat, nem vetkőzünk ki lerongyolt ruháinkból, nem adjuk oda utolsó falat kenyerünket, nem tartjuk oda a felszabadult magyar proletariátus meztelen testét bojárok eszelős korbácsainak. Magyarország a jószándékért cserébe ökölcsapást kapott az arcába.”

Sok más irodalmi mű mellett citálhatnám még Juhász Gyula: Májusi óda című versét, de talán még érdekesebb Babits töredékes versének utolsó három szakasza: 

Két nép vagyunk ma, muszka és magyar,

ki több szégyenben élni nem akar

és inkább szenved, inkább belehal,

de ember lesz és újra fiatal!

Magyarok! a kor nagy dologra hi,

mi vagyunk az idők postásai,

mi küldjük szét a vörös levelet,

melynek pecsétjei vérző szivek.

S sokan remegnek, ha a pósta jön,

de még többeknek lesz ez szent öröm,

hogy nem volt annyi vér és annyi könny

hiába, mert már a nagy óra jön.

Babits kifejezetten lelkes volt a kommün elején, Szabó Lőrinc jegyzeteinek tanúsága szerint irodalomelméleti előadását áprilisban e szavakkal nyitotta meg: „Mielőtt ezeknek az elmélkedéseknek a sorozatát megkezdeném, úgy érzem, hogy nem szabad elmulasztani, hogy mi, akik az emberi szellem alkotásairól szóló tudományt akarjuk ezeken az órákon körvonalazni, meg ne hajtsuk a tudomány komoly zászlóját az új szellem vörös lobogója előtt. Bizonyára minden tudománynak, az egész tudományos gondolkodásnak megvan az oka rá, hogy a forradalom fiatal szellemében felszabadítóját üdvözölje. Felszabadítóját, mert hiszen a régi világ minden féltett és őrzött berendezkedése, minden, az egyház, a trón, a szent tulajdon és minden ebből következő intézmények és konvenciók a maguk államilag védett vitathatatlanságukban csak bilincsei és kerékkötői lehettek az igazság elfogulatlan kutatásában, – és testvérét, mert hiszen az igazság elfogulatlan kutatása maga is forradalom már, testvére és heroldja a forradalomnak, s a szellemi tudományok munkása a forradalomnak. Bátor és számonkérő logikára nevelvén az agyat, tisztánlátásra a szemeket, meg nem alkuvó igazságszeretetre a szívet; de kétszeresen közel érezzük magunkat a forradalom szelleméhez, mikor vizsgálódásunk tárgya ma az emberiség alkotó szelleme. És e szellemnek azok az alkotásai, melyeket együttvéve irodalomnak nevezünk. Az emberiség érzéseinek és átérzett gondolatainak felgyülemlő thesaurusa. Érzések, amelyeket az összes emberiség évezredeken át tartó szenvedései gyűjtöttek fel a lelkekből, és gondolatok, melyek ezekből az érzésekből születtek.”

Babits lelkesedése hamar szertefoszlott, utólag így értékelte a történteket: „Az én világnézetem a proletárdiktatúra alatt teljesen konzervatív irányban tolódott el. De úgy látszik, a konzervativizmust nem egyformán értettük. A forradalmat az eszközök utáltatták meg velem: s ha a visszahatás ugyanolyan eszközökkel dolgozik, akkor ez csak folytatása a forradalomnak. S az én konzervativizmusom nem jelentheti régi ideáljaim megtagadását. A főcél a béke és boldogság: erre kétségtelenül rossz út a forradalom, melyben a nemzet önmagát öli meg: de nem kevésbé rossz út az, ha nemzetek és fajok egymást ölik. Az igazi hazafiság az, mely a maga nemzetét, faját belül erősíti: de nem az, mely idegen nemzeteket, fajokat kifelé támad. Az igazi hazafiság a kulturális nem a politikai.”

Az 1945 utáni hivatalos irodalomtudomány természetesen megpróbálta megmagyarázni a proletárdiktatúráért kezdetben lelkesedő írók gyors kiábrándulását. Sőtér István 1959-ben, a Kortársban megjelent Babits-portréjában úgy véli, „Az ő rokonszenve a Tanácsköztársaság iránt legfeljebb valamiféle elfogulatlan érdeklődés, melyet egyhamar elriaszt a forradalmi harc vére és sara.” A „Spenót” (A magyar irodalom története) 1965-ben megjelent V. kötetében (a főszerkesztő Sőtér, a szerkesztő: Szabolcsi Miklós, akihez még én is jártam szakszemináriumra az egyetemen), A Tanácsköztársaság nehézségei; visszhangja az irodalmi életben című részben az olvasható, hogy a proletárdiktatúra utolsó két hónapjában „különösen a volt polgári írócsoporthoz tartozó írók közül »hallgattak el« többen. Milyen körülmények okozták ezt? Mindenekelőtt a súlyos papírhiány, ami az ellenséges blokád következtében állt elő. Részben emiatt, részben politikai okokból a volt polgári napilapok, melyekbe az írók nagy többsége írt a Tanácsköztársaság első hónapjaiban (Világ, Pesti Hirlap, Magyarország, Pesti Napló stb.) nem jelennek meg többé, s megszűnik jónéhány folyóirat is. A tervezett új irodalmi folyóiratok – az egyiket Osvát Ernő, a másikat Bölöni György szerkesztette volna – viszont még nem indultak meg. Nyilvánvaló, hogy a megmaradt lapok, irodalmi és kulturális folyóiratok, mint például a Nyugat, a Ma, az Érdekes Ujság, a szocialista szellemben átalakított Uj Idők vagy a Barta Lajos szerkesztésében megindult Emberiség nem tudták rögtön pótolni a megjelenési lehetőségek így támadt hiányát.

kép

Köszöntünk ember a forradalomban! – A MA folyóirat 1919. májusi demonstratív különszáma

De voltak ennek elvi okai is. Az írók nagy részét a proletárforradalom felemelő ereje magával sodorta, de nem minden írónál volt ez az állásfoglalás egyértelmű, fenntartás nélküli elfogadása az új világrendnek. Minden forradalmi változástól az emberek saját vágyképeik megvalósítását várják, így voltak ezzel 1919-ben az írók is. Sokukat elsősorban a Tanácsköztársaság függetlenségi küzdelme állította érzelmileg az új rend mellé, és közrejátszott az is, hogy polgárháború nélkül győzött a proletárforradalom. Emellett az imperialista háborúért felelős úri osztályok meggyűlölése és a világforradalom várása, sőt elkerülhetetlenségének tudata, amiben az emberiségnek a véres háborúból való felemelkedését, öneszmélését látták az írók, lélektanilag is elősegítette csatlakozásukat a Tanácsköztársasághoz. Tudatukban és érzelmileg is elfogadták a szocializmust, de a szocializmus tudományos világnézete még kevéssé volt ismert előttük. Mindebből következett, hogy amikor az osztályharc élesedett, és a Tanácsköztársaság fokozatosan terrort kényszerült alkalmazni [kiemelés tőlem] az ellenforradalmi burzsoázia letörésére, egyes polgári írók értetlenül álltak e jelenség előtt és visszahúzódtak, mint például a pacifista Babits Mihály. Mások az ellenséges blokádból származó gazdasági nehézségek, a közellátási zavarok, és a kispolgárságot sértő, egyes túlzó intézkedések láttán húzódtak vissza a közvetlen cselekvéstől. Általánosabb megtorpanást okozott az imperialista támadások fokozódása és a fronthelyzet rosszabbodása a proletárdiktatúra utolsó hónapjaiban, valamint az annyira várt világforradalom elmaradása, s az a körülmény, hogy Szovjet-Oroszország maga is élet-halálharcot vívott ebben az időben s nem állt módjában katonailag a Magyar Tanácsköztársaság segítségére sietni. Több írót a proletárdiktatúra elkövetett hibái késztettek tépelődésre, így Móricz Zsigmondot az elmaradt földosztás. Mindehhez hozzájárult egyes szektás hangoskodók indokolatlan támadása is a polgári oldalról érkező írók ellen. Tóth Árpád nyilvánvalóan ilyen támadás hatására zárkózott magába. Együttesen ezek az okok eredményezték egyes polgári írók befelé fordulását, töprengését s némelyikük időleges elhallgatását. De mindez csak átmeneti jelenség volt.” Az utólagos magyarázat és önfelmentés „legszebb” példája a fejezet zárása: „Ha az imperialista túlerő támadása katonailag meg nem dönti a Magyar Tanácsköztársaságot, a kommunistáknak lehetőségük nyílt volna hibáik kijavítására, legyűrték volna belső nehézségeiket, és az írók zöme továbbra is segítette volna őket az új világ építésében. [kiemelés tőlem] Hogy mennyire nem igazi elhallgatásról vagy szembenállásról van szó az írók zöménél, bizonyítja a Tanácsköztársaság utolsó két hónapjának sokoldalú, gazdag irodalmi termése is. De bizonyítja az is, hogy 1919. július 10-e és augusztus l-e között, tehát az utolsó húsz napban több mint 155 ezer koronát fizettek ki részben akkor írt, de a bukás miatt már meg nem jelenhetett, részben tervezett és készülő művekért az íróknak.”

Voltak olyanok is, igaz, kevesen, akik mindvégig távolságtartással vagy erős fenntartással viszonyultak a kommünhöz. A Magyar Idők egy évvel ezelőtti kultúrharcos cikkében a Kassák Múzeum kapcsán az irodalomtörténeti kérdésekben rendkívül tájékozatlan szerző ezt írja: „Az intézmény a jobboldal által is elfogadott kommunista Kassák Lajosról van elnevezve, akinél – miután a diktatúra egyik szellemi irányzatát öntötte művészeti formába – szintén szigorúan el kellett választani a művészeti munkásságát a vállalhatatlan tevékenységétől.” Valójában éppen fordítva volt. Róbert Zsófia A Tanácsköztársaság és az írók című, egyébként több ponton vitára ingerlő írásában kiemeli, „Kassák Lajos, aki élete végéig szocialistának vallotta magát, az első pillanattól bizalmatlanul szemlélte az új kurzus politikai vezetőit. Nem értett egyet az általuk szavakba foglalt és gerjesztett szociáldemokrata–kommunista ellentéttel. Nem helyeselte Kun Béla tömegkultúra-eszményét, nem fogadta el, hogy az általa szerkesztett MA a Tanácskormány hivatalos lapja legyen. Az irodalom függetlenségének elvét képviselte.” Ha publicistánk olvasta volna az Egy ember életét vagy Kassák Kun Bélához intézett nyílt levelét (Levél Kun Bélához a művészet nevében), amelyben a magyar avantgárd mestere visszautasítja a burzsoá dekadencia vádját, akkor megértette volna, hogy Kassák egész életében azt vallotta, amit a tanácsköztársaság idején is: „minden pártpolitikán, nemzeti és faji ideológián túl a soha be nem érhető végcél felé indítottuk el harcunkat az emberért”. Beszédes a „Spenót” értékelése is: Kassák „a Tanácsköztársaság idején továbbra is fenntartja a lenini pártosság eszméjével szemben elfoglalt álláspontját”.

Nem árt figyelni az ilyen részletekre, nehogy a neofita forradalmi buzgalom megtévesszen bennünket. Kinek lenne kedve olyan beszélgetés résztvevőjének lenni, mint amilyenbe Kosztolányi Dezső csöppent, mikor a kommün idején összefutott Kun Bélával, akivel sok évvel korábban a Budapesti Napló szerkesztőségében egy dolgozószobában ültek?

„– Mondd, mi ez itt, öregem? – kérdezi súgva, pajtási cinkossággal, kíváncsian megfeszített karral, csodálkozó tenyérrel Kun Bélától, és várja, hogy a régi »vagány« újságírótárs fél szemével hunyorogva, csibészesen röhögve bevallja, hogy az egész csak móka, s kár izgulni.

Kun Béla azonban állig begombolkodik, propagandaízű szavakkal vázolja a helyzet komolyságát s az eljövendő kíméletlen harcot.

– És mi lesz velem? Mi lesz az írókkal? – faggatja Dide a népvezért.

– Reád semmi szükség a proletárállamban – feleli Kun Béla. – Versek nem kellenek. Majd tanulsz valami mesterséget. Ha okoskodsz, ki fogunk végezni.”

Egy biztos: a Tanácsköztársaság végképp helyére került a történeti emlékezetben; nincs az a baloldali narratíva, amely – valamennyi relativizálási szándékával együtt – feledtetni tudja a proletárállam vezetőinek bűneit és nemzetellenes tevékenységét. Kosztolányi, Kassák, Ady, Babits és társaik minden tévedésükkel, bűnükkel egyetemben élő bizonyosságát adják annak, hogy márpedig versekre, lélekerősítő, emberi gyarlóságainkra rámutató, magyar nyelvünket és nemzetünket megtartó irodalomra szükség van, és szükség lesz.

(Elhangzott a Tokaji Írótáborban, 2019. augusztus 16-án.)

(Képek forrása: itt és itt)