Hajnalpercenés falun, napfelkelte a városban. Létezik-e még a főváros-vidék ellentét, vagy már csak a fejekben élő hagyomány? Miért van romantikája a falusi életnek? Mi a vidék?

Augusztus izzásában figyelem az Alpokalja megunhatatlan levegőjének vibrálását, a nyár végi fényözönt, a leheletfinom tájat, és szívom magamba az elnyugatiasodott egyutcás határfalu emberkeltette zaját. Mégis csend van, pihenek. Naponta ötször hallatszik fel a hegyre a hazai harangszó, a hatodik a szomszédos osztrák faluból üzen. A burgenlandi rádió déli hírei előtt évtizedek óta bemondják, melyik toronyban hány harang lakik, sőt, ennél jóval többet árulnak el az adott templom művészettörténeti, vallási, közösségi értékeiről. Emlékszem, amikor nálunk először hangzott el a harangtörténeti összefoglaló a Déli Krónikát megelőzően a Kossuth Rádióban, a szabad akaratukból ateista, közismert és akkor még közkedvelt balliberális honfitársaink mennyit gúnyolódtak ezen az új szerkesztői „fogáson”. Pedig a harang falut és várost, múltat és jelent összeköt, határokon és lelkeken átível, ereje és súlya van. Benne egyesül a városi emberként élő Pál apostol energiája és a vidéki Jézus csendje. Az Isten alkotta bioszféra és az emberi értelem teremtette nooszféra is.

Az osztrákoknál és a bajoroknál már szombat délután háromkor megszólalnak a harangok, köszöntve a közelgő vasárnapot. Ilyenkor zárnak az üzletek, érkeznek a barátok, rokonok, indul a hétvégi élet. Tudják, hogy miért parancs a pihenés. És tudnak is pihenni, élni a szabadidejükkel mind a városban, mind a falun. (Számukra érthetetlen hungaricum volt a szabad vasárnapot biztosító jogszabály eltörlését követelni – ráadásul az emberi szabadság nevében.)

Bozsok testvérfaluja a székelyföldi Zetelaka. Nemrég érkezett haza az alig 300 fős falu küldöttsége a messzi Hargitáról. Kétévente látogatják egymást. Az osztrák igényeknek berendezett, uniós pénzből valóban európai (értsd: nyugati) szintűre átépített bozsoki cukrászdából (valaha söntés is) kiszorultak a helyiek. Az utcán és a házaknál, vagy a szőlőhegyen mesélik élményeiket. Többször is elmondják, hogy ott, Erdélyben a tízéves „kölkök” Dicsértessék a Jézus Krisztus!-sal köszöntek nekik. Ez zavarba ejtette, de el is gondolkodtatta őket. Itthon, Bozsokon a Helló, szia! a bevett köszönés korra és nemre való tekintet nélkül. Érzik, érezzük, hogy valami elveszett. Szomorú iróniával jegyezték meg, hogy „erre mégsem válaszolhattuk a hellósziát”. Nem árulták el, hogy mit mondtak, én meg éreztem, hogy nem illene firtatni. A bozsoki templom üres. Csak vasárnaponként van egy alkalommal szentmise, teltház nélkül. A pap Kőszegről jár ki, több falut lát el és túlterhelt. A kereszténység a városba költözött Vasban is.

Eszembe jut XI. Piusz pápa, aki kora nagy tragédiájának tekintette, hogy a városi munkásság eltávolodott az egyháztól és már csak a faluhelyen természetes dolog kereszténynek lenni. Napjaink Magyarországán a városi emberek között találunk sok öntudatos és tevékeny keresztényt, a fővárosban még többet. Ez lehet jó is, rossz is egyszerre. Az idő és az illetékes érdekeltek majd elemzik, eldöntik. Egy biztos: a városiaknak is, akár keresztények, akár nem, szükségük lenne arra, hogy a vidéki Jézusra figyeljenek. Aki faluban nevelkedett, leginkább a falvakat járta, beszédeiben, hasonlataiban a vidéki ember szókincsét használta és nem mellesleg sohasem sietett.

A mai vidéki/falusi ember városi társához hasonlóan mindig siet. Nincs ideje, mert jön az ökoturista, a képzett természetvédő, azután a zöldutas turista (az angol slow-down mozgalommal rokon greenway-életstílus magyar megfelelője), akit jobban várnak, kedvelnek, mert inkább kereső, szemlélődő, fontos neki a helyiekkel való találkozás. Megismerni, tisztelni akarja őket. A vidékre nem mint idejétmúlt képződményre és nem mint területi vagy munkaerő-tartalékra tekint, és már nem is olyan romantikus helyre, ahol néha kisimíthatja idegi, lelki ráncait. Aztán jön a befektető, aki a tőkeigényes, gépesített monokultúrás gazdálkodását már nem a helyi emberek tudására, tapasztalatára és szorgalmára építi. Egyetlen célja a kereskedelmi értelemben vett haszon; nem élelmiszert termel, hanem nyersanyagot állít elő az élelmiszeripar számára. Nem számít már neki, hogy az aratás legkésőbb augusztus 15-ére, Nagyboldogasszony napjára befejeződjön, és mit sem tud arról, hogy miért fontak az utolsó búzaszálakból 80-100 éve koszorút és fűzték a föld gazdájának vállára a munkásai. Nincs már az izzasztó munkát lezáró, hajnalig tartó ünnepség, aratóbál sem, ahogy a következő évre eltett vetőmag szeptember 8-i, Kisboldogasszony napi megáldása is hiányzik. Majd utolsó esélyként (vagy csapásként) megjelenik a vidékfejlesztő, aki tudja, meri és teszi. Megmondja, hol és mire érdemes pályázni; lesz falubusz, teleház, könyvtár, hagyományőrző vagy kulináris fesztivál. A fiatalok elvándorlása, azaz a reprodukciós képesség hiánya miatt megszűnt óvoda, iskola, bolt és posta helyett. A falu elvárosiasodott: daloló kisbusz hozza naponta a friss pékárut, egy másik a mirelitet, egy harmadik a fagylaltot. A posta zöld autója csak kétszer vagy egyszer tülköl hetente. A porták berendezése a nagyobb városban megvett műanyag.

A vidék jelentéstartalma megváltozott. Valaha értékrend volt, élettapasztalat, kulcsszavai az önellátás, az önigazgatás, a közösség és a spiritualitás voltak. Mára a tiszta levegő, a madárdal és a természet csöndje szinonimája lett; elmosódott fogalom, szétesőben lévő divat, átmeneti állapot. Még akkor is, ha van néhány régi értékeket hordozó, a csodavárással felhagyó példa: Komlóska, Érpatak, Tiszavasvári. Ők tudták, amikor saját lábukra álltak, hogy az ezeréves munka alapú közösség értékeit állítják vissza. Tudták, hogy a vidék nem más, mint egyszerre küzdeni és megbékélni az élettel. Ennek az elveszett tudásnak az újra megszerzése nem indulhat el máshonnan csak vidékről, a vidéki ember szívósságából, bölcsességéből és hitéből. Ezért megtartó közöttük lenni és a nagyvárosban (is) vidékinek maradni.

(A kép forrása: itt)

B. Varga Judit történész-muzeológus