A nemzetközi kapcsolatok elméletének egyik alapvető narratívája a status quo és a revizionista hatalmak küzdelme. A narratíva egyik legismertebb példája Graham Allison immár magyarul is megjelent, Háborúra ítélve című könyve, amely többek között az amerikai–kínai ellentétek esetén keresztül mutatja be a világrendszerváltást, amellett érvelve, hogy a feltörekvő hatalom és a helyét féltő hatalom között a háború szinte elkerülhetetlen. Az ortodox nemzetközi kapcsolatok irodalom szerint ma a helyzet egyszerű: a status quo hatalom az unipoláris pillanatot minél tovább elnyújtani akaró Egyesült Államok, míg a kihívó a felemelkedő, nagyhatalmi erejét fitogtató Kína, amely a – szükségképpen fegyveres – újraegyesítést követően expanzív háborúba kezd, és az egész kelet-ázsiai térséget az uralma alá hajtja.

De nézzük most mégis a világrendszerváltást unortodox szemmel. Állításunk ugyanis az, hogy a jelenlegi helyzetben valójában Kína a status quo, míg az Egyesült Államok a revizionista hatalom. Mindjárt mutatjuk is, miért.

A POTYAUTAS

Kína felemelkedése a globalizáció sikertörténete. Teng Hsziao-ping nyitása, majd az ázsiai ország 2001-ben kezdődött WTO-tagsága megnyitotta az utat a népes, és egyre jobban képzett kínai munkaerő által megtermelt olcsó kínai export előtt, amely szépen lassan elárasztotta a világot, létrehozta a modern globalizációt, és Kínát modern és gazdag nagyhatalommá tette – olvashatjuk a Foreign Affairs-től kezdve a Politicóig bezárólag az összes fősodratú lapban. Kína ezt úgy érte el, hogy kijátszotta a rendszert, és a későn jövők előnyét kihasználva, a szabadversenyes kapitalizmus összes hasznát élvezve, de alapvetően csalással, és így eleve immorálisan az élre tört, hogy átvegye a világ legerősebb és legnagyobb hatalmának a helyét, szól a mainstream érvelés.

Peking egyértelműen a Pax Americana legnagyobb haszonélvezője volt: úgy tudott fejlődni, hogy egy szinte végtelen nagyságú piacra termelt, miközben a piacra jutás költségeit nem kellett megfizetnie. Kínának ugyanis egyetlen jüanjába sem került annak a világrendnek a fenntartása, amely felemelkedését lehetővé tette. A szabad tengerhajózás, a globális légiforgalmi hálózatok, az internet, de általában az információs technológia terén végbement hihetetlen fejlődés Kína számára lehetőséget, és nem költséget jelentett, ugyanis a szabályokat nem Pekingnek kellett megalkotni és betartatni. Megtette ezt helyette az Egyesült Államok, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Kína feladata csak annyi volt, hogy kiismerje és a saját maga hasznára fordítsa a rendszert, amit könyörtelenül meg is tett.

Persze minden ebéd azért nincsen ingyen. Amikor az Egyesült Államok úgy érezte, hogy Kína egy-egy területen már túlságosan is jól halad, akkor Pekinget hirtelen levágták a globális hálózatokról. Így történt akkor, amikor a Huaweit kizárták a Google Android rendszereinek használói sorából, abban bízva, hogy a kínaiak számára túlságosan bonyolult és drága lesz majd egy alternatív standard felépítése. De ahogy az amerikai mondás tartja: ha az élet hozzád vág egy citromot, készíts belőle limonádét – és a kínai fejlesztők el is kezdtek dolgozni egy, a Google-nél is felhasználóbarátabb operációs rendszeren, ami ironikus módon egy kisebb IT-forradalomhoz vezetett Kínában; ennek most a mesterséges intelligenciára alapuló rendszerek felépítésénál látják az igazi hasznát. Amerika válasza erre persze a szokásos volt: levágták a kínaiakat az MI-chipek piacáról is, így viszont olyan innovációra kényszerítették a kínai versenytársaikat, amely úgy tűnik, behozhatatlan előnyhöz is juttathatja majd az ázsiai ország felhasználóit – és azokat is, akik a drága amerikai helyett az olcsóbb kínai MI-architektúrát választják majd.

De ugyanez igaz a világrend kemény, biztonsági oldalára is. Mert kik biztosítják saját pénzükön a kínai termékeket világszerte elosztó konténerek tengeri útját? Az amerikai haditengerészet. Ki biztosítja a szabad légiközlekedést és a határok átjárhatóságát, a nemzetközi gazdasági rend kiszámíthatóságát? Egészen eddig az Egyesült Államok. A világrendet fenntartani drága: nem elég megírni a szabályokat, ki is kell kényszeríteni őket, katonai vagy más eszközökkel, és néha oda kell csapni az engedetlenek közé, hogy rend legyen. Ezt a szerepet az USA magára vállalta a hidegháború vége után, így Kínának a mai napig nem kellett globális katonai jelenlétre költenie, és túlságosan korán fegyverkezési versenyt vállalnia annak érdekében, hogy a világ minden sarkába eljuttassa a termékeit. Hiába gondolja tehát az amerikai katonai elit, hogy Kína a legnagyobb ellenség, ha éppen ők maguk, és az Amerika által mások számára ingyen biztosított globális közjavaknak köszönhetően spórolhatta meg Kína azokat a katonai kiadásokat, amelyekre a történelem bármelyik másik szakaszában szüksége lett volna egy ilyen exportpiac megszerzéséhez és megtartásához.

Ennek a potyautas-stratégiának a haszna teszi Kínát a status quo hatalommá. Peking köszöni szépen, de a mostani rendszer kisebb kiigazításokkal egyelőre megteszi számára, annál is inkább, mert a belső gazdasági fejlődés még mindig hatalmas kihívásokat jelent. Az ország belső, nyugati részei mérhetetlen mennyiségű erőforrást fel tudnak még szívni, és az elöregedő társadalom is olyan feladatokat fog róni a kommunista állam vezetésére, amelyek megoldásához rengeteg pénzre lesz szükség. És ha ezt a pénzt nem (mind) a hadseregre kell elkölteni, hát annál jobb. Amíg van olyan balek, aki ingyen biztosítja a kínai gazdasági növekedéshez szükséges biztonsági kereteket, miért is akarná kifizetni Peking a világhatalommá válás költségeit.

Ha megnézzük az elmúlt évtizedek kínai stratégiáját, akkor észre kell vegyük, hogy Peking mindig a létező rendbe akart belesimulni, és az általa létrehozott új intézmények, mint például az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank (a Világbank alternatívájaként létrehozott AIIB), vagy az Út és Övezet Kezdeményezés (BRI) inkább csak kiegészítették a meglévő szabályrendszert, és nem haladták meg azt. Kína ráadásul az igazán kiélezett helyzetekben rendszerint inkább az együttműködést választotta, amelynek legismertebb példája talán a 2001-es Hajnan-incidens, amelyet végül néhány feszült hét után sikerült csendben megoldani, hiszen Kína WTO-tagsága fontosabb volt, mint egy amerikai repülőgép személyzetének sorsa. A kínai nemzeti stílusba amúgy is inkább a lassú, fondorlatos építkezés, mintsem a váratlan huszárvágás illik, és az ország már csak politikai rendszere miatt sincsen olyan állandó időkényszerben, mint a nyugati demokráciák többsége.

A Kedves Olvasó itt persze joggal teszi fel a kérdést, hogy mégis mi a helyzet a kínai fegyverkezéssel, az atomfegyverekkel, a hajóépítési programmal, és minden expanzív, támadó szándékkal, amit a nyugati katonai elit Kínának tulajdonít. A kínai válasz erre az: a fegyverkezésre nem a támadás, hanem pont a védekezés, az elrettentés miatt van szükség. A kínai tapasztalat ugyanis az, hogy az ország legalább egyik szomszédja szinte folyamatosan azon töri a fejét, hogy kiszakítson egy szaftos darabot a Mennyei Királyságból. A történelmi tapasztalat legalábbis egyértelműen ez. Kínában ráadásul a belső kohézió sem annyira erős, mint azt sokan kívülről gondolják, ezért a katonai erő fitogtatása nem csak az ellenfelek elrettentését, hanem a belső egység fenntartását is szolgálja. Persze a kínaiak sem haboztak soha a történelem során, ha érdekeiket fegyverekkel kellett érvényesíteni, de számukra a háború valóban csak a politika folytatása más eszközökkel, amelyben nem a győzelem, hanem a politikai érdek érvényesítése az igazán fontos. Ekként kell kezelni a kínai katonai fejlesztéseket is, ráadásul az ottani stratégiai gondolkodásban a „nagyság = megtámadom az összes lehetséges országot” logikát követő, alapvetően gyarmatosító nyugati reflexek sem működnek.

A CSALÓDOTT SOFŐR

Szintén alapvetésnek számít a nemzetközi kapcsolatok terén, hogy a mai világot az Egyesült Államok alakította a saját arcára, és ő a rendszer legnagyobb haszonélvezője is, a világhatalom, amely mindent és mindig megtehet, ahogyan a kedve tartja. A legnagyobb gazdaság és legerősebb haderő büszke birtokosa, akire felnéz a világ összes többi népe. Miért lenne hát elégedetlen a világrenddel, amelyet ő maga alkotott meg? A kérdésre két választ: egy politikait és egy gazdaságit adhatunk. Kezdjük hát a pénzzel, úgyis az a fontosabb a külpolitikában is.

Money makes the World go around

A Trump-adminisztráció világrenddel való frusztráltságát Steven Miran, Donald Trump gazdasági tanácsadó testületének elnöke írta leg a legjobban egy olyan, befektetőknek írt elemzésében, amelyet még 2024 novemberében jelentetett meg. Miran úgy látja, a globalizáció hatása az Egyesült Államokra kettős. Egyrészt az ipari állások elvesztése nem egyenletesen érintette az Egyesült Államokat: vannak régiók, ahol egyszerűen eltűntek a munkahelyek, és nem túl meglepő módon ezek a térségek alapvetően Trumpra szavaztak az elmúlt három választáson. Másrészt a termelési kapacitások fenntartása bizonyos szektorokban nemzetbiztonsági szempontok miatt is kiemelten fontossá vált az elmúlt években (ha nincs acélod, nincs országod, mondja Trump).

Miran szerint az újraiparosításhoz alapvetően gyengébb dollárra lenne szüksége Amerikának, viszont szerencsétlenségükre a dollár esetében a piac nem rugalmas, és globális piaci egyensúly sem állhat be, ugyanis a dollár iránti kereslet elsősorban annak tartalékvaluta szerepből fakad, ami ugyanígy igaz az amerikai államkötvényekre is. A dollár iránti keresletet, és ezért szükségszerűen a dollár árfolyamát is tehát a világgazdaság, és nem az amerikai gazdasági teljesítmény határozza meg (ezt a jelenséget nevezik a fogalom megalkotója, a belga közgazdász Robert Triffin után Triffin-dilemmának). Ha elválik a tartalékvaluta otthoni gazdasági teljesítményre épülő alapja a világgazdaság teljesítményétől, akkor a tartalékvaluta túlértékelt lesz (megnő iránta a globális kereslet, miközben a nemzeti kínálat lassabban nő/állandó marad): a kiáramló dollárokat pedig az import fogja ellensúlyozni, ezért állandósul a külkereskedelmi hiány is. Ez a folyamat csak akkor áll meg, ha a tartalékvalutában meglévő hitelezés túl kockázatossá válik. A dollár iránti növekvő kereslet egyben azt is jelenti, hogy az amerikai államkötvényeket is mindig el lehet adni, ezért az ikerdeficit kódolva van ebben a rendszerben, amit nem az amerikai reálgazdasági teljesítmény, hanem a dollár tartalékvaluta jellege okoz.

Ugyanakkor a Triffin-dilemma három fontos adottsággal is jár: 1) olcsó lesz a hitelfelvétel, ami túlzott eladósodásra csábítja a mindenkori kormányokat; 2) válság esetén mindenki dollárba menekíti a pénzét, ami növeli a keresletet és felhajtja az árfolyamot (viszont erősíti az USA nemzetközi pozícióját) és végül 3) mivel a dollárt nem lehet az egyik pillanatról a másikra csak úgy eladni, ezért a gazdasági nyomásgyakorlás (lásd még Plaza-megállapodás Japánnal) sokkal hatékonyabb tud lenni, mint a katonai fenyegetés. A túlértékelt dollár politikai hasznai azonban a Trump-adminisztráció szerint már nem érik el annak gazdasági költségeit, ezért változtatni kell a Bretton Woods-i alapokon felépült világgazdasági rendszeren. Ez teszi az Egyesült Államokat a revizionista hatalommá.

És mégis, hogyan történik meg a revízió? Elsősorban pénzbehajtással.

Donald Trump komoly mandátumot kapott az amerikai néptől a globális kereskedelmi és pénzügyi rendszer átalakítására. Az elnöknek három fő célja van: 1) a globális kereskedelmi rend újraszervezése, 2) a dollár leértékelése és 3) egy új nemzetközi pénzügyi rendszer felépítése. Ennek érdekében az USA meg fogja kérni az általa biztosított globális közjavak árát, amelyet vagy vámok, vagy amerikai államkötvények vásárlásával, és így az amerikai államadósság USA számára kedvező finanszírozásával lehet kiegyenlíteni. Amerika számára valójában mindegy, hogy a partnerek melyik megoldást választják: ha nem működnek együtt, akkor a vámokon keresztül fizetnek Amerikának, ha pedig együttműködnek, akkor a dollár-alapú rendszerhez kötik magukat a következő évtizedekre. A vámok nem önmagukban állnak, hanem kifejezetten tárgyalástechnikai eszközök: megfelelő viselkedés és együttműködés (megalázkodás) esetén ki lehet kerülni alóluk, ha pedig a partnerország nem működik együtt, az USA akkor is a pénzénél van. Miran szerint a vámok inflációs hatása miatt nem kell aggódni, ugyanis azok árfelhajtó hatása a valutaárfolyam kiegyenlítődése miatt el fog tűnni, ahogyan az a Kína elleni vámháborúban is történt 2018-19-ben. Amikor Trump a közös teherviselésről beszél, akkor valójában erre, és nem pl. a NATO védelmi kiadások növelésére gondol. Az elnök egyszerűen meg akarja kérni a dollár, mint tartalékvaluta árát mindenkitől, aki használni akarja az amerikai fizetőeszközt.

A vámok bevezetése jelenti tehát az első lépést abban a világgazdasági újrarendezésben, amellyel a Trump-adminisztráció jobb helyzetbe akarja hozni az amerikai gazdaságot, kihasználva Amerika relatív erőfölényét, valószínűleg az utolsó lehetséges pillanatban. Trumpnak gyengébb dollárra, illetve az amerikai termékek iránt növekvő keresletre van szüksége ahhoz, hogy az újraiparosítást meg tudja valósítani, és ezzel teljesíteni tudja azt az alapvető ígéretét, amellyel 2024-ben újraválasztották. A világnak pedig nem lesz más választása, mint együttműködni, kivéve, ha a gazdaságok egy kritikus tömege felépít egy teljesen új globális pénzügyi rendszert, nagyjából holnapig. Ironikus módon azonban éppen azok az országok a leginkább érdekeltek a dollár-alapú rendszer fenntartásában az általuk birtokolt amerikai államkötvények miatt, amelyek politikailag leginkább érdekeltek lennének az új rendszer felépítésében. Az amerikai mondás, miszerint a dollár a mi pénzünk, de az Önök problémája tehát továbbra is legalább annyira igaz, mint keletkezése, Richard Nixon elnöksége idején. Mennyire lehet sikeres ez a kísérlet? Európára, Japánra, Koreára és az alapvetően az amerikai biztonsági ernyőre hagyatkozó országok esetében a siker egyértelmű (lásd a nyári EU-USA „megállapodást” a vámokról), de a Kínával lezajlott hathetes vámháború már jól mutatja, hol húzódnak az amerikai ambíciók valódi, kemény korlátjai.

A politikai dimenzió

Az elmúlt napokban megjelent új amerikai Nemzetbiztonsági Stratégia (NBS) a Miran-féle elemzés mellett jó támpontot ad Amerika új világpolitikai testtartásának megértéséhez is. Az USA (America First) az új felfogása szerint immár magával és közvetlen környezetével kíván foglalkozni, és legalábbis Trump elnöksége idejére feladja azt a misszionárius, univerzalista demokrácia-terjesztő (de valójában alapvetően birodalmi) felfogást, amely az Egyesült Államok külpolitikáját az 1898-as spanyol-amerikai háború óta meghatározza. Az okok a figyelmes olvasó számára már világosak: sem a mára kialakult politikai, sem a gazdasági rendszer nem szolgálja az USA világelsőségének megőrzését.

Az első dimenzió az univerzalizmus feladása. Míg korábban, és kiemelten a hidegháború vége után a mindenkori amerikai kormányok a világ összes országát a saját képükre akarták formálni, addig a Trump-doktrína arról ír, amit Marco Rubio külügyminiszter már első, tárcavezetőként adott interjújában kiemelt, miszerint az USA csak egy a multipoláris világ vezető hatalmai közül. Ezt a nézetet erősíti meg az NBS, illetve az arról nyilatkozó amerikai tisztségviselők is: a saját közvetlen háza táján (ami elsősorban a Nyugatot és a nyugati félteként jelenti) kívül az USA nem törekszik hegemón szerepre.

Minket, magyarokat, illetve Európát viszont pontosan ez a dimenzió érint a legjobban, a Nyugat jövőjéről szóló amerikai tervek. Itt J. D. Vance alelnök idén elmondott müncheni beszéde mutatja az irányt: az Egyesült Államok vezetése ugyanis itt jelentette ki először, hogy az alapvető nyugati értékeket, így kiemelten a személyes szabadságokat Európában is tiszteletben kell tartani. A szólás- és lelkiismereti szabadság, a vallásszabadság, a gyülekezési szabadság és a demokratikus politikai verseny, ahogyan a zsidó-keresztény hagyományok is a Nyugat identitásának alapvető sarokköveit jelentik, és az Egyesült Államok – legalábbis saját befolyási övezetén, a Nyugaton belül – határozottan és keményen fel fog lépni ezeknek az értékeknek a védelmében, akár a progresszív-globalista brüsszeli-uniós elittel szemben is.

Mi volt erre a brüsszeli-uniós elit első, zsigeri válasza? Hogy ilyet nem szabad mondani, és aki így gondolkodik, az fasiszta. Pedig csak annyi történt, hogy az amerikai kormány felhívta a figyelmet azokra az alapvető nyugati értékekre, amelyeket állítólag, saját elmondása szerint a globalista elit is védelmez. Például cenzúrával, pártok és jelöltek betiltásával, törvénytelen párt- és NGO-finanszírozással, vagy éppen olyan politikai nyomásgyakorlással, amelyet ezekben a hetekben Belgium nyomasztása kapcsán látunk. Persze mindezt a demokrácia és az emberi jogok nevében. A Trump-adminisztráció ennek a demokratikus alapelveket megcsúfoló gyakorlatnak kíván véget vetni, és ebben számít az európai patrióták segítségére is. Amerika immár nem vállal felelősséget az egész világért, és meg kívánja osztani a világrend fenntartásának a költségeit, de talán először a legújabb kori története során olyan mértékben kíván felelősséget vállalni a keresztény Nyugatért, amelyet még kevesen láttak a brüsszeli Schuman tér két kilométeres körzetében.

A világ összes többi része, majd’ nyolcvan százaléka számára Trump ajánlata a Core5 koncepció lehet, amely egyfajta új G7/20-ként irányítaná a világot. Igaz, a kezdeményezés valódisága kapcsán azért érdemes kételkedni, mert hivatalos dokumentumban még nem írtak erről az amerikai külpolitikai tervezők, de a költségmegosztás fent bemutatott elvéhez, a multipoláris világrendre való áttéréshez igen jól illeszkedik az ötlet, még akkor is, ha egyelőre csak apokrif források vannak róla.

Trump másik politikai dimenziója belpolitikai, ezért erről csak pár szót ejtünk. Az elnök pontosan azokkal a érdekcsoportokkal küzd otthon, amelyekkel az európai patrióták az Atlanti-óceán innenső oldalán. Ezeket a globalista hálózatokat csak globálisan lehet legyőzni, az évtizedekig tartó küzdelem első nagyobb csatája pedig idén tavasszal a USAID-rendszer teljes felszámolása volt. De még sok hasonló csata vár Trumpra és politikai örököseire a következő évtizedekben is. A globalizmussal való szembeszállás talán visszahozza majd a jól fizető ipari állásokat, talán nem, de Trumpnak második győzelme után kötelessége megpróbálnia változtatni, mert a választói ezt várják tőle. Ráadásul a gyártókapacitások hazavitele – ahogy előbb a gazdasági részben is írtunk róla – nemzetbiztonsági szempontból is kiemelt jelentőségű.

VÁLTOZÓ SZEREPEK, VÁLTOZÓ FELFOGÁS

A fenti érvelésből látható, hogy nem minden az, aminek látszik. Ma valójában Kína lehet elégedett a fennálló világgazdasági és világpolitikai rendszerrel, mert szinte ingyen élvezheti annak hasznait, miközben a globalizációnak köszönhetően hihetetlen gazdasági fejlődésen mehetett keresztül az elmúlt negyven évben. Eközben az Egyesült Államok rájött, hogy a globalizációval Dr. Frankensteinként egy olyan szörnyet teremtett meg, amely őt magát is tönkreteszi az amerikai álom szétzúzásával, és egy strukturális gazdasági problématömeg felhízlalásával.

És miért érdekes ez a nemzetközi kapcsolatok szempontjából? Ha azt nézzük, ki verheti szét a mai világrendet, akkor szemeinket nem Kínára, hanem az Egyesült Államokra kell vessük. De a változás, amit látunk nem egy ember szeszélyének és kiszámíthatatlanságának következménye, hanem egy koherens, végiggondolt terv végrehajtása, amely alapvetően megváltoztatja majd a jövőnket. Ha maradunk a nemzetközi kapcsolatok ortodoxiáinál, és csak a hajókat, katonákat és tankokat számoljuk, akkor elkerüli majd a figyelmünket a mélyben zajló, valódi változás. Az a változás, amelyről valójában az egész világrendszerváltás is szól.