A történelem, mint a szellem haladásának gondolata Hegeltől származik. Vándorlása során az önmagát, s ezzel a történelmet is megszüntető világszellem lépteinek felgyorsítását néha államok vállalták magukra, hogy hamarább elkövetkezzen a „történelem vége”.

A történelem végének kezdte

Napóleon a francia forradalom rendszerét a császárság keretei között őrizte meg és kezdett európai elterjesztésébe. Ennek fontos állomása volt a negyedik koalíciós háború (1806–1807), amelynek döntő ütközetét a Grande Armée és a porosz–szász seregek Jéna mellett vívták. Napóleon a rá jellemző zsenialitással vágta el a németek segítségére siető orosz csapatok útját a Weimar és Jéna között húzódó 24 km-es frontvonalon. A francia császár 1806. október 14-én kora reggel ütött rajta III. Frigyes Vilmos porosz király seregén, majd délután Auerstädt határában győzelmet aratott az egyesített német főseregek fölött is. A franciák két hét múlva bevonultak Berlinbe, Tilsitben pedig olyan békére kényszerítették Poroszországot, amely területei felétől és cári szövetségesétől is megfosztotta.

Lehet-e ágyúzajban gondolkodni? Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770–1831) szerint nagyon is, melynek egy kitüntetett történelmi pillanatban – amit ő maga avatott a filozófiatörténet és a történetfilozófia fordulópontjának – bizonyságát is adta. 1806 októberében dolgozószobájába beszűrődött a jénai dombok túloldaláról a francia tüzérség ágyútüzének dörgése, eközben fejezte be a végül nyomtatásban egy évvel később megjelent A szellem fenomenológiája című művét. Az itt és ekkor történtek inspirálták az „ifjú Hegelt” annak megállapítására, hogy a régi Poroszországnak jogilag és politikailag véget vető Napóleon valójában egy új világot nyit meg, amely a történelem és a filozófia egymást kölcsönösen átható dimenzióiban is érvényre fog jutni. Mégpedig azzal, hogy a semleges, polgári jogra alapított államiság egyetemes elterjesztésével végső önmegnyilatkozásra bírja a Világszellemet (Weltgeist), amely ezzel nyugvópontra jut, a filozófiai gondolkodás pedig kiteljesedve fejeződik be – ezekből következően pedig véget ér maga a történelem is.

Hegel 1805-ben, négyéves jénai tanulmányai befejeztével egyetemi tanári széket kapott a város egyetemén. Alig egy év múlva az előbb vázolt okokból bevonuló francia csapatok házát kirabolták és felgyújtották, ő pedig kénytelen volt ötfős házanépével (köztük háztartásvezetőjével és neki nemzett törvénytelen gyermekével) együtt menekülni. Miután az egyetemet a francia megszálló csapatok bezárták, Hegel elvesztette katedráját s elhagyta Jénát. Bambergbe költözött, ahol két évig az ottani városi lapot szerkesztette, majd 1808-tól kezdve nyolc éven át a nürnbergi gimnázium igazgatója lett. Innen ment a porosz főváros egyetemére – itt teljesedett ki a hegeli filozófia, amely szerinte a filozófia beteljesedésével volt egyenértékű.

Hegel 1807. május elsején küldte el Schellingnek A szellem fenomenológiáját, azzal mentegetőzve, hogy „az utolsó részek formátlansága tekintetében, kérlek, vedd figyelembe, hogy a szerkesztést a jénai csata előtti nap éjszakáján fejeztem be.” A hegeli filozófia – amelyet szerzője az „univerzum algebrájának” tartott – alapkőletétele tehát háború közben történt, és az a látomás inspirálta, mely számára 1806. október 13-án nyilatkozott meg, és így idézte föl egy barátjához írott levelében: „Láttam ma a császárt – ezt a világszellemet –, amint földerítésre lovagolt ki a városon át – valóban csodálatos érzés látni egy ilyen individuumot, aki itt egy pontra koncentrálva, lóháton átfogja a világot és uralkodik fölötte.”

A könyv előszavában azt írta, hogy „a mi időnk a születésnek egy új korszakra való átmenetének ideje. A szellem szakított létezésének és elképzelésének eddigi világával, épp azon van, hogy mindezt a múlt mélyére süllyessze […] Soha sincs ugyan nyugalomban, hanem mindig előrehaladó mozgásban van.” Hegel értelmezésében a világtörténelem nem más, mint a Világszellem önmagához való visszatérésének története, melynek során három fázist jár be: először öntudatra ébred, majd anyaggá válik, végül az emberi társadalomban megtestesül és az emberiség haladása során megszűnik elidegenülése. Ez utóbbi az „objektív szellemben” megy végbe, amikoris az emberi intézményekben eléri a teljes szabadságot; de az „abszolút szellem” által fejeződik ki, mégpedig a polgári (jog)állam és a legmagasabb rendű filozófia létrehozása révén. Amikor pedig az objektív és az abszolút szellem azonossá válik, megszűnik a történelem: a filozófia feljut saját csúcsára s megvalósul az „egyetemes elismerés”.

Hegel szerint „a világtörténet az ész képe és tette”, ugyanis az „ész uralkodik a történelemben”; vagyis az emberiség történelmében minden okszerűen, szükségszerűen és ésszerűen megy végbe. Ismert aforizmája szerint, „ami észszerű, az valóságos, ami valóságos, az észszerű” – ezzel minden rendű-rangú hegeliánus mindig, mindenre magyarázatot tudott adni, legyen az bürokratikus junkerállam, diktatórikus államszocializmus, Európai Egyesült Államok vagy éppen a neoliberális világpiac államtalanító gyakorlata.

A történelem végei

Hogy az az ország melyik lesz, ahol a Weltgeist végső nyugalomra lel, az elkövetkező kétszáz évben sokfelé keresték. A világtörténet filozófiájáról tartott előadásai egyikében Hegel azt mondta, hogy „a világtörténet keletről nyugatra megy; mert Európa teljességgel vége a világtörténetnek, Ázsia a kezdete” – az általa eldobott bumeráng száz évvel később repült vissza. Negyedszázaddal azt követően, hogy Hegel regisztrálta a Világszellemnek a felvilágosodás földjéről való elköltözését, az a Rajna túloldalán telepedett le.

Az új korszakot – pontosabban a történelem utolsó fejezetét – megnyitó nagy Esemény után nyolc évvel, Párizs elfoglalását és Napóleon lemondását röviddel követően, 1814. április 29-én Hegel azt írta ugyanannak a barátjának, hogy a Világszellem megkezdte továbbvándorlását Franciaországból, mégpedig a felvilágosodás szárnyain repülve, egy „másikmeghatározott országba”. Arra sem felejtette el figyelmeztetni, hogy mindezt A szellem fenomenológiájában már megjövendölte, tehát minden a terv szerint halad. A berlini professzorság átvételének évében, 1818-ban egyenesen ki is jelentette, hogy az ideális állam Poroszországban valósult meg, melynek működésében a Világszellem aktuális alakját ismerhetjük föl.

Az ősöreg utópikus szellem és a német filozófiai nehézkesség az 1830-as, ’40-es években hozta világra közös gyermekét. A hegeli írásmagyarázat katedrafilozófusai és a baloldali ifjúhegeliánusok előbb elváltak egymástól, majd utóbbiak legtehetségesebbike, Karl Marx félidealista hegeliánusból a hegeli rendszert „megszüntetve megőrző” (Aufhebung) történeti materialistává vált (A hegeli jogfilozófia kritikájához. 1843). Ezzel a hegelianizmus szerkezete megmaradt, de tartalmában az „objektív szellem” az „abszolút szellem” fölé kerekedett. Marx 1845-ös Feuerbach-téziseinek találó aforizmája szerint a filozófusok dolga többé nem a világ megmagyarázása, hanem megváltoztatása lett.

1848-ban a Kommunista kiáltványban Marx és Engels megállapította, hogy „a történelem az osztályharcok története”. Marx A gothai program kritikájában (1875) arról írt, hogy a szocializmus „a tőkés társadalomból bújik ki”, Lenin pedig az Állam és forradalomban (1917) ennek nyomán nevezte a szocializmust „a kommunista társadalom alsóbb fokának”, amely a proletárdiktatúra révén „hal el” és válik kommunizmussá. A két rendszer között az a legfőbb különbség, hogy a szocializmusban még léteznek osztályok, a kommunizmus viszont „osztály nélküli társadalom”, amelyben tehát nincsenek osztályok, következésképpen osztályharc sem.

A meggyőződésük szerint a hegeli rendszert a „fejéről a talpára” állító ortodox marxisták még keletebbre találták meg azt a tényleges földrajzi helyszínt, ahol – s ahonnét kiindulva – a történelem véget érhet. Ez volt a Szovjetunió, amely az internacionalista proletariátus hazájaként, a marxista–leninista elmélet gyakorlataként és 1936-tól kezdve a szocializmus fázisát hivatalosan is elhagyva a kommunizmus felé haladó államként volt számon tartva, egészen 1991-es felbomlásáig. A szovjet himnusz szerint a „szövetségbe forrt szabad köztársaságokat” a „lenini párt” vezeti és „viszi a kommunizmus győztes útján”.

A szovjet kísérlet végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így a poszthistórikus Világszellem már a hidegháború közepén megkezdte visszavándorlását nyugat felé és nagyjából oda tért vissza, ahonnan vétetett. Alexandre Kojève (1902–1968) orosz származású francia filozófus a ’20-as években Heidelbergben tanult, majd a ’30-as években Párizsban ideiglenesen átvette egy másik orosz–francia, Alexandre Koyré katedráját, és a 20. század közepének legnevesebb hegeliánusaként csinált karriert (Introduction à la Lecture de Hegel. 1947). Egy évvel a II. világháború után azt írta egy cikkében, hogy „a Hegel-kutató a politikai propaganda szócsöve, a világ jövője azon múlik, hogy miként értelmezzük ma Hegel írásait”. Élete végéig véresen komolyan vette a filozófiát: amikor halála előtt a nyugatnémet lázadó diákok tanácsot kértek tőle, ezzel forrázta le őket: „Tanuljatok meg ógörögül!”

Kojève visszatért az eredeti hegeli bölcseleti fölépítményhez és a Weltgeist kibontakozását a politikai küzdelemnek a semleges adminisztrációval, vagyis az állam racionális működésével való helyettesítésével azonosította. Ezt aztán az általa támogatott nyugat-európai integrációban, az Egyesült Államok, de a Szovjetunió működésében is fel tudta ismerni. Mint Hegel-interpretációi második kiadásának bevezetésében írta, a jénai csata következtében „az emberiség elérte történelmi evolúciójának határát és célját, vagyis a végét, ami pedig azóta történt, az csak az egyetemes forradalmi erő térbeli kiterjesztése volt”. A két világháború és a 20. század első felének forradalmai – írta – pedig „a periférikus tartományok elmaradott civilizációit hozta összhangba a legfejlettebb európai történelmi alakzatokkal, Oroszország szovjetizálása […] semmi más, mint a birodalmi Németország egykori [1806 utáni] demokratizálódása”.

Kojève – nem mellesleg a szovjet hírszerzés fedett munkatársa – az egyetemes szellem lehozatalát a földre a francia gazdasági minisztérium tisztviselőjeként, kormánytanácsosként és a Montánunió, valamint az európai Közös Piac tervezőjeként is képviselte. Leo Strauss-szal beszélgetve fejtette ki azt az álláspontját, hogy a filozófia nem maradhat mentes a politikától, sőt eszközként kell használnia bölcseleti programja megvalósításához, míg vitapartnere Szókratész sorsából okulva határozottan nemet mondott erre. Kojève viszont úgy gondolta, hogy hosszú távon „a zsarnokokból ügyintéző lesz”. Megoldása a Weltgeist letelepedésére kissé megelőzte a Zeitgeistet, hiszen majd csak halála után, a ’70-es évekbeli détente ideológiájaként szökkent szárba az a gondolat, hogy a két világrendszer – az atompatt, a világkereskedelem és a kölcsönösen használt technológia miatt – békésen közeledik egymáshoz (konvergencia-elmélet). De az 1992-es maastrichti egyezménnyel megszülető Európai Unió szellemi atyját is tisztelik benne, lévén a föderális even closer union a nemzeti szuverenitás meghaladását és az eurobürokrácia képében eljövendő politikamentes integráció kiteljesedését jelenti.

A történelem végi fantáziák leghíresebbike kétségkívül Francis Fukuyama japán–amerikai politológus nevéhez fűződik. Egy 1989 nyarán rendezett washingtoni neokonzervatív konferencián, fél évvel a berlini fal ledöntése előtt, arról beszélt, hogy a szemünk előtt következik be „a gazdasági és politikai liberalizmus egyértelmű diadala”, ugyanis „a nyugati eszme diadala […] abban nyilvánul meg, hogy teljesen kimerült minden életképes alternatíva a nyugati liberalizmussal szemben. […] Amit most megélünk […] a történelemnek, mint olyannak a vége: vagyis az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja, valamint a nyugati liberális demokráciának, mint végső kormányzati formának az általános bevezetése.”

Fukuyama az előadást 1992-ben az ezredvég non ficton bestsellerjének számító könyvvé bővítette A történelem vége és az utolsó ember címmel. Ebben azt írta, hogy egy valóságos „liberális világforradalom” tanúi vagyunk, hiszen „egyetlen egyetemes ideológia maradt a porondon”, mégpedig az amerikai típusú liberális demokrácia, amely életre szóló szövetséget kötött a globális kapitalizmussal. A szerző kifejezetten hivatkozott Hegel történetfilozófiai tételére és támaszkodott Kojève megállapítására, s úgy alkalmazta a Mester tézis–antitézis–szintézis logikáját a 20. századi politikai gondolkodásra, hogy a fasizmusba torkolló jobboldali hegelianizmus (Giovanni Gentile hívására a nemzetközi Hegelbund 1933-ban Rómában ülésezett) után következő baloldali hegelianizmust (Kojève, Lukács, Marcuse) is meghaladva egy liberális Hegel-mutációval teljesedik ki, illetve be a történelem.

Ha valamikor, akkor 1989–91-ben valóban egy planetáris „jénai pillanatokat” élhetett át a világ, amelynek az előzőkhöz képest nehezebben lokalizálható helyszíne ezúttal is még nyugatabbra, valahová az éppen formálódó transzatlanti globalizáció „washingtoni konszenzust” kikényszerítő centrumába vándorolt. Ekkoriban valóban úgy tűnt, hogy „a századvég üres strandként terpeszkedik előttünk” (Jean Baudrillard), az unalmasan önismétlő történelemnek sem további célja, sem értelme nincsen, érdemes hát felhagyni vele.

A „történelem végének” amerikai fegyverekkel való kierőszakolását eleinte Fukuyama is elképzelhetőnek tartotta. Támogatta a 2001-es afganisztáni bombázást és a 2003-ban elindított iraki háborút, de utóbbi egyre nyilvánvalóbb kudarca után visszakozott, mondván:

2006-ban szakított a fegyveres demokráciaexporttal, és visszatért a liberális institucionalizmus kebelére, a világméretű liberális demokráciát pedig – az idehaza is ismert „egyfelől-másfelől” politológiának megfelelően – hol az identitáspolitikától, hol a populistáktól félti.

Menetelő Világszellem

Engels szerint Hegellel lezárult a filozófia, Heidegger pedig az állította, hogy a hegeli rendszer létrejötte óta minden csak vele szembeni ellenmozgalom. A posztmodernből azonban „ki van zárva a nagy elbeszélésekre való hivatkozás” (Jean-François Lyotard), amely nem tett jót a hegelianizmus hitelességének. Egy minden filozófia nélküli, gondolattalan hegelianizmusnak azonban maradt még némi esélye, amely leginkább a ’90-es évek „történelmi szezonvégében” (Emil Cioran) érvényesült. A Tőke egyik értesítője például így lelkendezett 1990-ben, a maga szekuláris eszkhatológiájának bárgyú hangnemében: „A különböző rendszerek kipróbálásának néhány évtizede után ezt az évezredet abban a bizonyosságban fejezzük be, hogy a pluralista-kapitalista demokráciával megtaláltuk azt, amit kerestünk.” Már, aki.

Míg Kojève álma a jogkiterjesztő, „egyetemes és egynemű világállam” volt, amelyet a nyugati jóléti állam és a keleti szocializmus várva-várt egybeolvadásában látott felderengeni, addig Fukuyama szerint már 1989-ben is „megfigyelhető [volt] az univerzális homogén állam eszméjének győzelme”, mivel a 20. század folyamán az amerikai liberális demokrácia az I. világháborúban legyőzte a tekintélyuralmat, a másodikban a nemzetiszocializmust, a hidegháborúban pedig a nemzetközit. Vagyis, a három szakaszban lezajlott 20. századi világháborúban a liberális demokrácia modellje fokról-fokra győzedelmeskedett és végre a globalizáció révén szerte a Földön elterjedhet. Hányan gondolták úgy ekkoriban, hogy „a piac és a morál együtt dolgozik” (Fareed Zakaria), hiszen a világkereskedelem és a liberálisdemokrácia kéz a kézben terjed, akárha bombák segítségével is!

Összefoglalva, a Hegel által óvatlanul kiszabadított Weltgeist afféle kopogó szellemként (Poltergeist) több mint kétszáz éve úton van, itt-ott megtestesülve olyan birodalmak által, amelyek hol kontinentális expanzióval terjesztik elveiket, mint történt az Napóleon francia hegemóniakísérlete idején, hol internacionalista missziót teljesítenek, mint a Szovjetunió, hol pedig a Pax Americana egypólusú világrendjének képében jelentkeznek vagy éppen az Európai Unió jogállamfetisizmusának „normatív imperializmusával” (Frank Füredi) takaróznak.

Hegel Berlinben hunyt el, két nappal később a napóleoni háborúkat porosz–orosz oldalon végigszolgáló Carl von Clausewitz, a berlini hadiiskola igazgatója is meghalt, mindketten kolerában. A kortársak kapcsolata nehezen igazolható, ám utóbbi fő művét (posztumusz, A háborúról. 1832) bizonnyal nem hagyta érintetlenül a hegeli dialektika, noha túlzás, amit Lenin állít, ti., hogy „Clausewitz gondolkodását Hegel termékenyítette meg”. Mintha a hatás fordítva (is) működött volna, hiszen a Világszellem vándorlásának meggyorsítói a háború legkülönfélébb – szárazföldi, légi, gazdasági, jogi, indirekt – formáival igyekeznek minduntalan siettetni a történelem végét.

Felhasznált irodalom

Jean Baudrillard: The Illusion of the End [1992] transl. Chris Turner, Stanford UP, Stanford, 1994.

Francis Fukuyama: A történelem vége? [1989] (ford. Zalai Edvin) Világosság, 1990/1.

Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember [1992] ford. Somogyi Pál László, Európa, Bp. 1994.

Francis Fukuyama: Amerika válaszúton. Demokrácia, hatalom és a neokonzervatív örökség. ford. Tomori Gábor, Századvég, Bp. 2006.

G. W. F. Hegel: A szellem fenomenológiája [1807] (2. kiad.) ford. Szemere Samu, Akadémiai, Bp. 1972.

G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténelem filozófiájáról [1837] ford. Szemere Samu, Akadémiai, Bp. 1966.

Hegel: The Letters. transl. Clark Butler–Christine Seiler, Indiana University Press, Bloomington, 1985.

Cris Hughes: Liberal Democracy as the End of History: Fukuyama and Postmodern Challenges. Routledge, London–New York, 2011.

P. F. Jugyin–G. I. Glazerman: A szocializmusból a kommunizmusba való átmenet elvi kérdései. Közgazdasági Szemle, 1951/4–5.

Alexandre Kojève: Introduction to the Reading of Hegel: Lectures on the Phenomenology of Spirit [1947] Cornell University Press, Ithaca, 1980.

Levelek Hegeltől – levelek Hegelhez (vál. és ford. Nyizsánszki Ferenc–Fehér M. István) Magyar Filozófiai Szemle, 1988/1–2.

Mark Lilla: A zabolátlan értelem. Értelmiségiek a politikában. ford. Zsélyi Ferenc, Európa, Bp. 2005.

Molnár Gusztáv: Kojève, Hegel és a történelem vége. Kellék, 53. szám, 2015.

Jürgen Moltman: A piac minden dolog vége? (ford. Ablonczy László–Szathmáry Sándor) Theologiai Szemle, 1994/6.

Otto Pöggeler: A szellem fenomenológiájának kiindulópontjai és fölépítése (ford. Mezei György) Magyar Filozófiai Szemle, 1990/1–2.

Leo Strauss: On Tyranny (rev. and expand. ed.) University of Chicago Press, Chicago, 2000.

Suki Béla: A hegeli rendszer. Világosság, 1982/7.