A roma holokauszt a második világháború borzalmainak olyan szelete, amelynek az 1970-es évekig még az elismertetéséért is küzdeni kellett, s amelyet ma, a 21. században is méltatlanul kevéssé tártak fel, mutattak be. Így nem csak a történészszakma, de az érdeklődő közönség is nagy lelkesedéssel fogad minden olyan kiadványt, amely adalékokkal szolgálhat a porajmos történetének megismeréséhez. Bernáth Gábor, Brassói Vivien, Orsós Julianna, dr. Dupcsik Csaba könyve ilyen mű.
A kötet a magyarországi eseményeket nemzetközi kontextusba helyezi, s német, román és szlovák példákkal, történetekkel, sorsokkal képszerűen ábrázolja a roma holokauszt borzalmait. Az események bemutatását nem a szörnyűséges 1944-es évvel kezdi, hanem szélesebb történelmi összefüggésben beszél róla. A dráma gyökerét korábbra vezeti vissza, s így a gyilkosság nem érthetetlen szörnyűségként, hanem egy folyamat utolsó láncszemeként jelenik meg, s ezáltal megérthetővé is válik a tragédia mechanizmusa. Az eseményekkel párhuzamosan bemutatott személyes történetekkel az olvasók közvetlenül ismerhetik meg az átélt borzalmakat. Hat fiatal sorsán keresztül szembesülünk az elkövetett bűnökkel, akik közül többen nem élték túl a háború poklát.
A visszaemlékezések közül a legmegrendítőbbekben a túlélőknek számot vetnek kilátástalan helyzetükkel, amellyel a háború után, 1945-ben voltak kénytelenek szembesülni. Családtagjaik jelentős részét lemészárolták, lakóhelyüket lerombolták, s ennek ellenére a kiépülő új rezsimek nem voltak érdekeltek a tettesek kézre kerítésében. Sőt, némelyiküket még „szakértőként” is alkalmazták. A kötet azonban nem a tettesek kilétét, szerepét boncolgatja, hanem az áldozatoknak állít méltó emléket.
Atyai nagyapám 1943 januárjában a Don menti harcokban súlyosan megsérült, s hadirokkantként tért haza. Magyar cigány katona volt. Érthető okokból a kötet legmegérintőbb része számomra éppen a magyar cigány katonákat, s az ő elhurcolt családtagjaikat érintő fejezete volt. A magyar-magyar cigány együttélés súrlódásai, a társadalmi feszültségek elleni egyik legjobb oldószer éppen ezért a közös múlt megismerése lenne.
Több ízben bebizonyosodott, hogy a cigányság nem gyökértelen Európában és a Kárpát-medencében, s alakformáló tagja a magyar társadalomnak is. Erre a tényre mi sem mutat rá élesebben, mint az 1990-es, marosvásárhelyi fekete március története, amikor a felheccelt, leitatott román bányászok lincselésétől éppen a környékbeli cigányság mentette meg a magyarokat. Ekkor vésődött be az erdélyiek emlékezetébe a „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!” mondat is. A világháborús tragédiák ellenére az erdélyi magyar cigányság kisebbségben is képes volt kiállni kulturális gyökerei mellett. Némileg szentimentalizmusnak hathatna Vörösmarty Szózatának idézése, mégis releváns, s idekívánkozik. Ez igaz Szabó Lőrinc hozzátoldott fél sorára is:
„Oly sok viszály után / gyötörtük egymást szomorú testvérharcban.”
Balogh-Ebner Márton történész