Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

A Zelenszkij-recept

Oligarchák, az új média, Soros-fiókák és egy változást akaró nép: ezek voltak Volodimir Zelenszkij sikerreceptjének összetevői. De fogyasztható-e a végeredmény?


OLIGARCHIKUS HÁTTÉR

2018. december 31-én éjfélkor, az Ihor Kolomojszkij dnyipropetrovszki oligarcha tulajdonában lévő 1+1 tévécsatornán Petro Porosenko újévi beszéde helyett egy másik köszöntőt közvetítettek. A csatorna egyik sztárja, a népszerű színész, humorista, Volodimir Zelenszkij jelentette be, hogy véget vet a találgatásoknak, és hivatalosan is kinyilvánította indulási szándékát a 2019 tavaszára kitűzött elnökválasztáson. Zelenszkij indulása akkor már régóta napirenden volt, egyrészt azért, mert egyre gyakrabban tett az ország politikai életét érintő – kritikus – megjegyzéseket, másrészt pedig A nép szolgája (Szluha narodu) című népszerű tévésorozat miatt, amelyben Zelenszkij Vaszil Holoborogykót, egy elnökké lett történelemtanár karakterét alakítja.

A nép szolgája hamar politikai branddé vált. A második évad lezárását követően nem sokkal egy addig ismeretlen párt felvette a sorozat nevét. [1] 2018 tavaszától már rendszeresen mérték Zelenszkij népszerűségét a közelgő elnökválasztásra vonatkozóan, 2019 tavaszán, nem sokkal a választások előtt pedig levetítették a sorozat utolsó, Választás címet viselő évadát is. A Nép Szolgája nevet viselő párt, amely hivatalosan jelölte Zelenszkijt az elnökválasztáson, annyira a sorozatra építette saját marketingjét, hogy eleinte még a logójuk is a sorozatban a hivatalába biciklivel járó, az elnöki jogart buzogányként lóbáló Zelenszkijt ábrázolta.

A sorozatot országosan az említett 1+1 tévécsatorna sugározta, amelyen a Zelenszkij által alapított, szülővárosa, Krivij Rih egyik negyede után a Kvartal 95 (95-ös negyed) nevet viselő stúdió más produktumait is vetítették. Bár Zelenszkij új erőként, az oligarchikus berendezkedés ellenségeként pozícionálta – és pozícionálja – magát, és a sorozat is ezt a képet sugallta róla a tévénézőknek, Kolomojszkijjal való szoros kapcsolata nyílt titok volt. Zelenszkij sokszor lépett fel az oligarcha által megrendelt, vagy inkább elrendelt médiakampányok végrehajtójaként. 2014 nyarán a dnyipropetrovszki üzletember az elnökválasztáson harmadik helyezett Oleh Ljaskóval, a Radikális Párt vezetőjével került konfliktusba. Olyan hangfelvételek is nyilvánosságra kerültek, amelyeken Kolomojszkij az 1+1 médiacsoport vezérigazgatójának, Olekszandr Tkacsenkónak – aki nem mellesleg ma Ukrajna kultúráért és információs politikáért felelős minisztere – utasítást ad arra, hogy kezdjék meg Ljasko lejáratását. Az említett hangfelvételen Kolomojszkij „jó értelemben vett kö…g”-nek [2] nevezte Ljaskót, ezt követően pedig a radikális pártvezér demagóg stílusa és vélelmezett homoszexualitása a Kvartal 95 esti kabaréműsorainak gyakori céltáblájává vált – Ljasko szerepét maga Zelenszkij vállalta magára. 2015 tavaszán pedig, miután a Porosenko elnökkel összekülönböző Kolomojszkijt menesztették a dnyipropetrovszki kormányzói pozícióból, a kvartalosok egy, az oligarchának udvarló műsorszámmal álltak elő, amely tulajdonképpen azt üzente: Kolomojszkij az egész politikai elit felett áll.

Többek között ez a kilógó lóláb is volt annak az oka, hogy sokáig nem számoltak Zelenszkijjel az elnökválasztás esélyesei között, és inkább a 2019 őszén esedékes parlamenti választásokra való felkészülésként tekintettek elnöki ambícióinak kinyilvánítására. Ukrajnában gyakori, hogy egy oligarcha gyakorlatilag saját pártot vagy pártokat juttat a parlamentbe, esetleg a bejutó függetlenekből képez befolyása alatt álló frakciót – eredetileg a Nép Szolgája se tűnhetett többnek egy ilyen oligarchikus projektnél. Az elnökválasztás favoritjának az ukrán politika régi motorosa, Julija Timosenko tűnt, az előrejelzések 2018 végéig Timosenko–Porosenko csatára számítottak a második fordulóban. 2019-ben azonban Zelenszkij leszorította Timosenkót az első helyről, aki végül még a második fordulóról is lecsúszott. Az oligarchikus támogatás azonban kevés lett volna önmagában a győzelemhez. Abban a médiában és politikai marketingben jártas csapata újszerű ötletei is segítették Zelenszkijt.


POLITIKAI SHOW

A Zelenszkij elnökségét ábrázoló sorozat meggyőzhette a tévénézők egy részét, a magukat a nép szolgáinak nevező feltörekvő politikusok azonban nem bízták egyedül A nép szolgájára a sikert. A jövendő elnök és környezete médiabeli jártasságára építve az új, online média világára is kiterjesztették a politikai kampányt, és a hagyományos választási eszközök új köntösbe öltöztetésére is volt gondjuk.

Zelenszkij útját az elnökség és a parlamenti választásokon aratott győzelem felé a politikai szférába átigazoló kvartalos menedzsmenten túl néhány, addig az ukrán politika és politikai marketing második vonalához tartozó tanácsadó egyengette. Egyikük Andrij Bohdan volt, Ihor Kolomojszkij, valamint egy másik jelentős dnyipropetrovszki üzletember, Hennagyij Korban volt ügyvédje, korábban a Timosenko-, illetve az Azarov-kormányokban is miniszterhelyettes. A másikuk, Dmitro Razumkov, leginkább apja révén volt ismert: Olekszandr Razumkov az 1990-es években magas állami pozíciókat töltött be, korai halálát követően pedig az ő nevét vette fel az általa vezetett Ukrán Gazdasági és Politikai Kutatások Központja, amely ma az egyik legismertebb ukrán közvéleménykutató. Dmitro Razumkov politikai tanácsadással foglalkozott korábban is, reflektorfénybe azonban Zelenszkij kampánya idején került. De fontos szerepet játszott a szintén Korban és Kolomojszkij környezetéből érkező Kirilo Timosenko és GoodMedia nevű reklámcége.

Zelenszkij körül az ukrán politikában teljesen újszerű imázst építettek fel, amely az elnökválasztás, sőt, a parlamenti választások után is sokáig kitartott, megőrizve az elnök népszerűségét pártja botrányai közepette is.

Az imázs magját a Holoborogykóval való hasonlóság fenntartása jelentette, egy egyszerű, a nép nyelvét beszélő elnök képének kialakítása, aki mindemellett halad is a korral, üzeneteit a közösségi oldalakon közli, és programjának egyik sarokköve a digitalizáció. Persze, nem ment el az olyan, Ukrajnában állandó problémák mellett sem, mint a korrupció, a rossz utak, az egészségügy állapota, az alacsony fizetések és nyugdíjak, emellett óvatosan bár, de bírálta az ukránosító nyelvpolitikát is és a kelet-ukrajnai háború egy éven belüli befejezését ígérte. Plakátjain pedig azt üzente, elnökségével eljön a szegénység korának vége is.

„Minden jó mellett, minden rossz ellen” – szól a posztszovjet politika hétköznapi bölcsessége, amikor a Zelenszkijéhez hasonló programokkal találkozik, itt azonban nem az ígéretek, hanem azok csomagolása jelentette az újdonságot. Ennek csúcspontja az elnökválasztás második fordulója előtti elnökjelölti vita volt. Zelenszkij ugyanis egy váratlan húzással a kormányzat által ellenőrzött közszolgálati csatorna stúdiójából a számára kedvező terepre szervezte át a vitát, egy Facebookon és YouTube-on közzétett videóban a kijevi Olimpiai Stadiont ajánlva fel helyszínként.

Petro Porosenko akkorra már irtózott a nyilvános rendezvényektől, hiszen 2019 első hónapjaiban kampánykörútja minden állomásán egy Európában menedékjogot nyert ukrán politikai blogger, Anatolij Sarij híveibe botlott, akik arról „faggatták” az elnököt, hogy miért üldözi a népszerű YouTube-ost. Porosenko komikusabbnál komikusabb jelenetekbe kényszerült, sapkákat tépett le és orrokat húzott meg ingerültségében, testőrei pedig olykor brutálisan rángatták el Sarij követőit az elnök közeléből. De egy studióvita nem csak a nézősereg hiánya és a baráti riporterek miatt lett volna kedvezőbb Porosenko számára, hanem azért is, mert egy szakmai, konkrét számokkal és szabályozási részletekkel terhelt vitában vélhetően előnyben lett volna a kormányzati tapasztalatokkal nem rendelkező Zelenszkijjel szemben, egy arénában viszont a rutinos fellépő, koncerteket adó humorista érezhette magát otthon.

Porosenko azonban kénytelen volt engedni. „Ha stadion, hát stadion” – szólt a válasza, az eredmény azonban a papírformának megfelelő lett. Az elnökjelölti vita a 2019-es kampány és talán a független Ukrajna történetének is katartikus pillanata lett, ahol Zelenszkij a követői által a közösségi oldalakon beküldött kérdéseket szegezte riválisának, és amely során Porosenko ítéletének nevezte magát. A többi már történelem: a választók 73 százaléka szavazott Zelenszkijre a második fordulóban, aki beiktatási beszéde során – újabb katarzis – feloszlatta a népszerűségi viszonyokat egyáltalán nem tükröző parlamentet, hogy az előrehozott választásokon a függetlenség óta először egy párt, a Nép Szolgája gyűjtse be a parlamenti mandátumok több mint felét. Mint kiderült, a bajok is ekkor kezdődtek.


SOROS-FIÓKÁK A CSAPATBAN

Az ukrán parlament 450 képviselőből áll, a Nép Szolgája pedig 254 mandátumot szerzett a 2019 nyarán megrendezett választáson. Zelenszkij győzelmekor azonban csapatának még közel sem volt ennyi hadra fogható embere, így valóságos casting indult a képviselőjelölti helyek betöltéséért, a várhatóan befutó pozíciókért sajtóhírek szerint egyesek 2-3 millió dollárt is hajlandóak voltak fizetni.

Ennek megfelelően aztán a nagyjából fele-fele részben listás és egyéni képviselőkből álló Nép Szolgája-frakció valódi vegyes válogatott lett, ahol a legkülönbözőbb érdekcsoportok képviselői bukkantak fel. A lista összeállításáért a hírek szerint Razumkov felelt, az egyéni választókerületekbe pedig egy kvartalos producer, Szerhij Trofimov, egy korábban csempészkörökkel hírbe hozott vállalkozó, Ilja Pavljuk, és egy üzleti edző, Olekszandr Kornyijenko toborozta össze a jelölteket. A párt elnöke és listavezetője Razumkov lett. Ő is és a lista összeállításánál szintén befolyással bíró, Razumkovval egyre inkább konfliktusba kerülő, Zelenszkij győzelmét követően az elnöki adminisztációt vezető Bohdan is a hagyományos elitekkel való kompromisszumokra törekedett. De erre kényszerültek az egyéni képviselők válogatói is, hiszen a párt elsősorban csak a márkanévvel tudta segíteni a kampányukat, annak finanszírozását a jelöltnek kellett megoldania. A frakció tagjai között így végül megtalálhatóak voltak a legnagyobb oligarchák – Kolomojszkijon kívül Rinat Ahmetov és Viktor Pincsuk – bizalmasai, de külön csoportot alkotnak Pavljuk vagy Razumkov emberei, míg mások közvetlenül az elnökhöz és kvartalos környezetéhez voltak lojálisak.

A parlamenti választásokat követően Zelenszkijnek lehetősége nyílt arra, hogy az összes vezető pozícióba saját embereit nevezze ki. Így az őt elnöki címhez segítő tanácsadók és a kvartalosok is magas tisztségekhez jutottak. Bohdan, mint említettük, az Elnöki Iroda élére került, Kirilo Timosenko és Trofimov pedig az ő helyettesei lettek. Razumkov listavezetőként a házelnöki tisztséget kapta, helyét a párt élén Kornyijenko vette át. Ukrajna Biztonsági Szolgálata (SZBU) élére Zelenszkij gyerekkori barátja, a szintén kvartalos Ivan Bakanov került, de az elnök segítője lett a Kvartal 95 egyik alapítója, Szerhij Sefir is.

A kormányt azonban már nem tudta saját bizalmasaival feltölteni az új elnök, de imázsához az sem illett volna, ha az oligarchikus körök jól bejáratott embereit ülteti a miniszteri székekbe. Így egy újabb, a képviselők közt jelentős létszámú csoportra esett a választás: a szoroszjatara, azaz a Soros-fiókákra. A szoroszjata kifejezés ukrán/orosz nyelvterületen nem kizárólag a Soros György által támogatott személyeket és szervezeteket jelöli, hanem szinte mindenkit, akit a nyugati államok, nemzetközi szervezetek és „civil” hálózatok érdekköreihez lehet sorolni – bár ezek közös nevezőjét általában Soros jelenti.

A Soros-fiókák a 2013–2014-es Majdan után már jelentős pozíciókhoz jutottak az országban,

azonban 2016 után az ukrajnai és – Trump megválasztásával – a nemzetközi pozícióik is romlottak.

A jövendő kormányfőnek, Olekszij Honcsaruknak 2019 májusában, azaz a győzelmet követően ajánlott munkát az elnöki adminisztrációban Andrij Bohdan. Honcsaruk akkor a Better Regulation Delivery Office (BRDO) nevű, uniós támogatásokból fenntartott, reformok kidolgozásával foglalkozó tanácsadó testület vezetője volt. Az új kormány jelentős részét a BRDO tagjai és Honcsaruk baráti köre tette ki. A BRDO élére anno Aivaras Abromavičius, a litván származású korábbi gazdasági miniszter javasolta Honcsarukot. Abromavičius, aki a Nép Szolgája győzelmét követően az Ukroboronprom nevű állami hadiipari óriás élére került, közel állt ahhoz a Tomaš Fialához is, aki cseh vállalkozóként a Majdant követően az ukrán befektetési piac egyik vezéralakjává vált, és aki nem mellesleg Soros György üzleti és adományozási partnere is. Fiala és Soros alapítványai megtalálhatóak a legtöbb korrupcióellenes szervezet támogatói közt, amelyek számos tagja ült át a Nép Szolgája – illetve egy másik párt, a Hang (Holosz) – soraiba, politikusi pályára cserélve a „civil” aktivizmust.

A Soros-fiókák és Zelenszkij közeledése meglepő volt, hiszen ez a közeg hagyományosan ellenséges volt Kolomojszkijjal szemben, mivel a Nemzetközi Valutaalap (IMF) követeléseinek ukrajnai szószólóiként el akarták érni, hogy az oligarcha visszaadja a 2016-ban államosított, korábban az ő tulajdonában lévő PrivatBankon keresztül külföldre vitt pénzt. Kolomojszkijnak azonban az akkori hivatalos Washingtonnal is meggyűlt a baja, Rudy Giuliani, Donald Trump ügyvédje egyenesen bűnözőnek nevezte, miután az oligarcha vitába került Giuliani két másik ügyfelével, akik többek között a Biden-família ukrajnai ügyeivel kapcsolatban kutakodtak. Hogy a Giuliani–Kolomojszkij affér mennyire függött össze azzal, hogy Bohdan a Soros-fiókák között kezdett toborozni, nem tudhatjuk. Azt azonban igen, hogy már 2019 végére mondhatni helyre állt a világ rendje, a Kolomojszkijhez közeli képviselők a Soros-fiókák leghangosabb ellenfeleivé váltak. S míg a belpolitikában az Elnöki Iroda kedvenc oligarchájának helyét Kolomojszkij donecki riválisa, Rinat Ahmetov kezdte átvenni, a „nemzetközi kapcsolatok” terén Giuliani a dnyipropetrovszki (illetve a város újabb nevén már dnyiprói) oligarcha környezetében talált magának szövetségeseket.

Ezek egyike volt Olekszandr Dubinszkij kormánypárti képviselő, aki a NAS tévécsatorna egyik adásában azt állította, a Nép Szolgája frakció 40 százalékban Soros-fiókákból áll. Pár nappal később Razumkov erre csak annyit tudott felelni ugyanazon a csatornán, hogy annyian azért nincsenek… Nem sokkal később pedig már a kormányon is kevesen maradtak, a fiatalos, européer szakértők ugyanis botrányt botrányra, kudarcot kudarcra halmoztak a Miniszteri Kabinet élén. [3] Az elnök pedig nem akarta vállalni ennek politikai következményeit. Előbb Bohdan távozott az Elnöki Iroda éléről, helyét Andrij Jermak, a kvartalosok ügyvédje vette át. Nem sokkal később azonban Honcsaruk és szinte egész kormánya is távozni kényszerült, ahogyan a korábban a Transparency Internationalnél dolgozó Ruszlan Rjabosapka főügyész, és a Fialával és Abromavičiusszal is együtt dolgozó Makszim Nefjodov vámszolgálati vezető is megbukott. A Soros-fiókák tehát háttérbe szorultak, a nyugati befolyás azonban nem csökkent, sőt, sok szempontból közvetlenebbé vált. Ha 2019-ben a Vesztyi ukrán lap Soros Györgyöt nevezte meg Ukrajna második legbefolyásosabb embereként, akkor 2021-ben a legbefolyásosabb nők Fokusz által összeállított listájára kerültek külföldi állampolgárok, éspedig az amerikai és a brit nagykövet asszony, az első, illetve az ötödik helyen. A G7 országok nagykövetei már a 2020 első felében történt személycseréket is igyekeztek megakadályozni – különösen Rjabosapka és Nefjodov távozása volt fájó számukra –, de azóta is rendszeresen igyekeznek nyomást gyakorolni Zelenszkij politikájára. A publicisztikai nyelv meg is teremtette a Szemiposzoljscsina, azaz „hétkövetség” fogalmát, amely a 17. századi orosz zavaros idők Szemibojarcsijnája (hétbojárság) és a jelcini Oroszország Szemibankirscsinája (hétbankásrág) után arra utalt, hogy valójában a G7 nagykövetek határozzák meg az ország politikai vonalvezetését.


NAGY REMÉNYEK, NAGY CSALÓDÁSOK

Önmagában az oligarchikus támogatottság, az ügyes marketing és a Soros-hálózat áldása nem lett volna elég ahhoz, hogy Zelenszkij és csapata hihetetlen gyorsasággal történelmi sikereket érjen el az ukrán politikai küzdőtéren. Eredeti elsőszámú riválisa, a regnáló elnök, Petro Porosenko maga is egy oligarcha volt, két tévécsatornát tartott ellenőrzése alatt (a köztelevízión kívül), és élvezte a Nyugat támogatását is. Ami utóbbinál hiányzott, az – hangozzon bármilyen közhelyesen – a nép támogatása volt.

A nép ugyanis változást akart, ami egyaránt jelentette a Majdan utáni kurzus elutasítását, de azt is, hogy a 2014-es események előtti kormányzó erőket sem akarta újra hatalmon látni a többség. Zelenszkij mindkét „régi” oldal fölött állóként jelentkezett, aki egyrészt elfogadta Ukrajna euroatlanti integrációs törekvéseit, másrészt viszont nem volt oroszellenes, ami Ukrajnában jóval többet jelent egy kisebbség vagy egy idegen ország elleni fellépésnél. Ukrajnában ugyanis, főképp a nagyobb városokban a hétköznapokban rendkívül elterjedt az orosz nyelv még a magukat ukránként definiálók körében is, így a „hadsereg, nyelv, hit” hármasával fellépő, militáns nacionalista retorikát folytató Porosenko ukránosító politikája sokakban keltett visszatetszést, még akkor is, ha a fő szándékkal, azaz az ukrán nyelv pozícióinak erősítésével egyetértettek. De nem csak a Majdan utáni vezetés kulturális politikája osztotta meg az országot, szintén fontos kérdés volt a kelet-ukrajnai háború lezárása, és persze a gazdasági és szociális helyzet is. A Porosenko fémjelezte kurzus ezek egyikében sem tudott megfelelni a várakozásoknak, ez pedig a választási eredményeken is tükröződött. A 2014-ben az első fordulóban diadalmaskodó Porosenko Zelenszkijjel szemben a 2019-es választások második fordulójában mindössze a szavazatok kevesebb mint 25 százalékát tudta megszerezni. Ebben pedig nem csupán saját tábora, hanem a Majdan irányvonala mellett kitartó szinte minden erő benne volt, hiszen a nyári parlamenti választás során éppen ilyen arányt tudtak maguknak kiharcolni a 2014 őszén még összesen 68 százalékot szerző, és aztán rövidéletű ötpárti koalícióvá összeálló parlamenti Majdan-pártok.

Úgy tűnhetett tehát, hogy Zelenszkij felül tudja írni az ország hírhedt kelet-nyugati megosztottságát, amely miatt Samuel Huntington már az 1990-es évek közepén „hasadó országnak” nevezte Ukrajnát. A parlamenti választásokat követően azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Zelenszkijék nem tudnak és talán nem is akarnak megfelelni az őket hatalomba segítő várakozásoknak, Holoborogyko szétfoszló képe mögött pedig egyre inkább egy „klasszikus” ukrán politikus kezdett felderengeni, aki legfeljebb hatalomkoncentrációs törekvéseivel tűnik ki elődei sorából.

1222 Zelenszkij.jpg

A nyári parlamenti választásokat követően a „nép szolgái” már ősszel botrányt botrányra halmoztak, ahogy a parlamentben, úgy a kormányban is. Az igazságügyi miniszter az asztala tetején ülve pózolt, a külügyi bizottság vezetője a parlamenti ülésteremben chatelt egy prostituálttal, a vámparancsnokot BDSM-klubban videózták le, a miniszterelnök pedig magát laikusnak, az elnököt pedig primitívnek nevezte. A kormányzat tagjai felé közben csak úgy repkedtek az ukrajnai átlagbéreket többszörösen meghaladó prémiumok, miközben a költségvetés hiánya is nőtt. A frakciófegyelem is megbomlott, a Nép Szolgája egyes csoportjai időről időre bojkottáltak egyes szavazásokat, volt, amikor a több mint 250 fős frakcióból kevesebb, mint 180 szavazat gyűlt össze egy kormánypárti javaslat támogatására. Az IMF-et Holoborogyko a sorozatban szó szerint elküldte a s…ggbe, a valóságban azonban Zelenszkij pártja igyekezett mindenben megfelelni a Nemzetközi Valutaalap elvárásainak. Bár az új vezetés szó szerint turbóüzemmódban hozta az új törvényeket, sem a nyelvtörvényhez, sem az oktatási törvényekhez nem nyúltak érdemben, ezzel szemben sietve megszavazták a termőföldek eladását lehetővé tevő és az ukrán bankszektor feletti nyugati ellenőrzést növelő „reformokat”. Előbbi érvénybe léptetését persze egyből el is halasztották – kényes kérdésekben a „nép szolgái” gyakran folyamodtak ehhez a módszerhez, megpróbálva lavírozni a nyugati „partnerek” és a szavazók elvárásai között.

Mindez azonban eleinte nem kezdte ki az elnök népszerűségét, csak a párt és a kormány támogatottsága kezdett zuhanni. Zelenszkij őrizte arculatát, kerülte a botrányos ügyeket – bár a földtörvény támogatását felvállalta –, 2019 végén egy tizennégy órás sajtótájékoztatón válaszolt a legkülönfélébb sajtótermékek kérdéseire. Az ígérete, miszerint egy év alatt lezárja a kelet-ukrajnai konfliktust, szintén megvalósíthatónak tűnt, hiszen három év után ismét sikerült egy asztalhoz ültetni Párizsban a „normandiai négyeket” (azaz Ukrajna, Oroszország, Franciaország és Németország vezetőit), a gáztranzitról is megállapodás született, és ami ennél is fontosabb, tűzszüneti és fogolycsere megállapodások léptek életbe.

A szinte teljes felsővezetés leváltásával azonban Zelenszkij 2020 tavaszára kijátszotta az utolsó kártyáit is, hiszen, bár a botrányos figurák távoztak, a botrányok maradtak, ezt pedig már nem volt kire fogni. Közben pedig ukrán társadalom ismét polarizálódni kezdett, a Nép Szolgája támogatottságának olvadásával párhuzamosan mind a Porosenko által vezetett Európai Szolidaritás (Jevropejszka szolidarnyiszty), mind a Majdan előtti kormánypárt romjain létrejött Ellenzéki Platform – Az Életért (Opozicijna platforma – Za zsittya, OPZZS) népszerűsége nőni kezdett. Zelenszkij és környezete az előre menekülést választotta kiútként. Szankciókkal sújtott egy sor ellenzéki tévécsatornát, hírportált és személyt, köztük az OPZZS egyik vezetőjét, Putyin „komáját”, [4] Viktor Medvedcsukot és a saját pártot alapító Anatolij Sarijt. Mára, 2021 végére a totális hatalomkoncentráció felé haladó elnök már szinte minden jelentősebb érdekcsoporttal összeütközött, nyílt politikai riválisai után a Soros-fiókákkal és a néhány hónappal ezelőtt még szövetségesének tekintett Rinat Ahmetovval is konfrontálódott, és a párt „régi” arcai közül utolsóként pozíciójában maradó házelnököt, Razumkovot is leváltatta, miután annak népszerűsége az elnökre nézve veszélyes mértékben nőni kezdett.

Zelenszkij, korábbi ígéretével szemben már nem hajlandó egyértelműen kijelenteni, hogy csupán egy ciklust tervez hivatalában tölteni. Most, e ciklus felénél tartva azt állítja, hogy amennyiben programjának teljes megvalósítására nem lesz elegendő az öt év, úgy nem zárja ki újbóli indulását. Márpedig a program megvalósítása finoman szólva is döcög, és bár Zelenszkij csapata az infrastrukturális fejlesztések és az államigazgatás digitalizációja terén valóban fel tud mutatni eredményeket, az ország elsődleges kihívásaival nem tudott megbirkózni. Persze, az újraválasztásához ki kell töltenie az első ciklusát, márpedig az egyre gyakoribb tiltakozó akciók. a megoldatlan kelet-ukrajnai konfliktus, a mindinkább ellene forduló ukrajnai elit és a támogatásában egyre bizonytalanabbnak mutatkozó Nyugat árnyékában ez sem lesz feltétlenül egyszerű feladat.


Jegyzetek:

[1] Ukrajnában a pártalapítás bürokratikusan nehézkes eljárása miatt bevett gyakorlat, hogy már bejegyzett, de valódi tevékenységet nem folytató, fiktív pártokat a politikai ambíciókkal rendelkező érdekkörök de facto kivásárolnak, és azokat átnevezve alakítják ki akár a közelgő választások előtt nem sokkal saját új politikai projektjüket.

[2] A kifejezés egy nem túl polkorrekt odesszai zsidó viccből származik: „Hallod, Mojse egy kö…g!” „Kölcsönkért és nem adta meg?” „Nem, nem, jó értelemben.”

[3] A Soros-fiókák ténykedéséről bővebben l.: A Nagy Terv. A Soros Birodalom Közép- és Kelet-Európában. szerk. Békés Márton. KKETTKK, Bp. 2021. 254-261.

[4] Medvedcsuk lányának keresztapja nem más, mint az orosz elnök.


Nyitókép: Time Magazine