Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Emlékező Közösség! Tisztelt Szabadságharcosok!

Minden magyar köszönettel tartozik azért, hogy a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége ilyen elkötelezett hűséggel tartja életben 1956 emlékét!

Köszönöm Önöknek!

1956-ra emlékezni és emlékeztetni kell. Közös kiváltságunk, hogy van mire és van kikre emlékeznünk és emlékeztetnünk.

Mert nemzeti történelmünk kiemelkedő tettei nem a múlt tartozékai. Egyaránt meghatározzák jelenünket és jövőnket. Tartást, közös büszkeséget és az ezekből merített erőt jelentik a számunkra.

1956 forradalmának és szabadságharcának jelentősége és üzenete az a feltétlen szabadságvágy, amely nem ismer gátat, nem tűr akadályokat.

1956 újra megerősítette, hogy a magyar emberek nem tudnak szabadság nélkül élni. A szabadság hiányát csak ideig-óráig tudják elviselni, de amikor már fulladoznak, szabad levegőért kapkodnak, akkor ásót, kapát, kardot, puskát, kalasnyikovot, vagy Molotov-koktélt ragadnak és legyen bármekkora fölényben is az ellen, a megszálló, a zsarnok, szembeszállnak vele és akár az életük árán is harcolnak ellenük.

Tisztelt Emlékező Közösség!

Mi, magyarok, soha nem voltunk senkinek a gyarmata és soha nem voltunk senkinek a gyarmattartója.

Mi, magyarok, soha nem voltunk hajlandóak alávetni magunkat más nemzeteknek. Minket soha nem lehetett „kifizetni” vagy „megvásárolni”. Minket csak harcban lehetett legyőzni, és azt is csak időlegesen.

Mi mindig szabadok voltunk, de legalábbis annak éreztük magunkat. Mi a zsarnokságban, a megszállás alatt is szabadnak tartottuk magunkat. És mindig fellázadtunk azok ellen, akik szolgaságba akartak taszítani bennünket. Mert szabadság és függetlenség nélkül nem tudunk létezni. Ezért lázadtunk annyiszor, ezért harcoltunk annyit.

Soha nem az anyagiakért, a magasabb életszínvonalért. Nem is azért, hogy megtűrjenek, hogy elfogadjanak. Hanem a szabadságért és az önrendelkezéshez való jogunkért.

Ezért a mi harcaink: szabadságharcok. Így nevezzük őket, így hivatkozunk rájuk.

Rákóczi, Vak Bottyán és Esze Tamás; Petőfi és Kossuth, az aradi tábornokok; Nagy Imre, Wittner Mária és a pesti srácok és lányok mind szabadságharcosok.

1956 lényege, hogy semmink nincs, ha nem vagyunk szabadok. Ezért kell a szabadságért a legfontosabb, az életünk árán is harcolnunk.

Ez 1956 máig ható üzenete.

Köszönöm, hogy erre tették és teszik fel az életüket!

Hogy erre tanítanak, emlékeztetnek minket.

Tisztelt Emlékezők!

Az 1956-os forradalom és szabadságharc résztvevőinek, sőt a szemtanúinak száma napról napra csökken.

Ezért az Önök, a POFOSZ munkája pótolhatatlan. Hiszen Önök tartják életben 1956 szellemiségét.

Őrzik üzenetét.

Eleven tanúságtevői annak, hogy azon a 68 évvel ezelőtti október 23-án népünk felkelt az idegen uralom és az általa ránk kényszerített emberellenes rendszer ellen.

Mert addigra összesűrűsödött az idő. A magyaroknak végleg elegük lett az idegen megszállásból, a kommunista terrorrendszerből. Szabadságot és nemzeti függetlenséget akartak.

Azokban az őszi napokban mindenki egyet akart: lerázni a szovjet igát. Visszakapni végre nemzetünk függetlenségét. Nem számított, hogy egy szuperhatalommal kellett megharcolnunk, mert a hazánk megmaradása forgott kockán.

Mert a szovjet megszállás, a Vörös Hadsereg jelenléte, az idegen uralom, a kommunista rendszer, a létében fenyegette nemzetünket.

A szovjetek uralma, és a helytartóik által működtetett totális diktatúra ellen az egész ország fellázadt. Mert tűrhetetlen volt az elnyomás, elviselhetetlen volt a terror, és fojtogatott minket a szabadság hiánya.

És a holnap is kilátástalanná vált.

Mindezt nem lehetett tovább tűrni, nem volt mire várni.

A nemzet megmaradása volt a tét.

Az emberhez méltó élet biztosítása volt a cél.

Egy nemzet önbecsülése forgott kockán.

A magyar nemzet sorsa forgott kockán.

Nem lehetett többé kalkulálni, latolgatni. Nem számított a túlerő sem. Nem lehetett többé realistának lenni. Mert az a biztos pusztuláshoz, az önfeladáshoz vezetett volna. Magyarország pedig élni akart.

Cselekednie kellett tehát.

Fegyvert kellett ragadni és harcba kellett szállni a hatalmas és félelmetes Szovjetunióval.

A mérhetetlen túlerővel.

Vissza kellett szereznünk nemzetünk függetlenségét.

Ebben a küzdelemben nemzetté vált a nép. Eggyé vált az ország. Fiatal és idős, férfi és nő, munkás és értelmiségi, paraszt és katona, minden pesti srác és lány egyet akart. Független és szabad Magyarországot.

Ezekben az október végi napokban a magyarság a legjobb arcát mutatta a világnak. A magyar szó a bátorság, a szabadságszeretet, a nemzeti összefogás, a hősiesség szinonimája lett.

Szabadságharcunk szűk két hetet élt meg. A túlerő leverte.

Hatása mégis felbecsülhetetlen. A szabad világ végre megértette, hogy a kommunizmus megreformálhatatlan, mert semmibe veszi az egyén szabadságát, miközben céljai elérése érdekében semmilyen erőszaktól nem riad vissza. A pesti srácok azt is bebizonyították, senki sem túl fiatal ahhoz, hogy bátor legyen, és hogy áldozatot hozzon hazája szabadságáért.

Kedves Barátaim!

Nem volna tisztességes, ha nem beszélnék Önöknek azokról a történésekről, amelyek az elmúlt hetekben az 1956-os forradalom emlékezete és értelmezése kapcsán előkerültek.

Egyértelműen, tisztán fogok fogalmazni.

Amikor baloldali vagy liberális politikusok, közszereplők, újságírók 1956 emléke és becsülete miatt aggódnak, akkor fogjunk azonnal gyanút.

A magyar baloldal soha nem érezte a magáénak 1956-ot. Aggódásuk ezért a báránybőrbe bújt farkas aggodalma azon, hogy vajon be tudja-e tenni a lábát a kecskegidák házába.

Az ő eredetmítoszuk ugyanis 1956 tagadásából sarjad. Nem dőlünk be nekik!

Az ő rendjük akkor zökkent helyre, amikor az 1956 őszén lehulló vörös csillagokat a forradalom és szabadságharc leverése után visszahelyezték a középületeinkre.

A megsebzett diktatúra nagyon súlyos árat fizettetett velünk. A harcok során elesett három és félezer honfitársunk, több mint húszezren megsebesültek. A forradalom és a szabadságharc leverését követő véres megtorlások áldozatává vált az a 228 kivégzett hős, akik értünk haltak meg. Ahogy a sortüzek megannyi mártírja is. Több mint húszezren kaptak súlyos börtönbüntetést, tizenháromezerre rúgott az internáltak száma és mintegy 200 ezer honfitársunk menekült külföldre a megtorlások elől.

Akinek nem vették el az életét, akiket nem zártak fegyházba, azokat is elítélték.

1956 életben maradt hőseinek egy életen át kellett elviselniük az állandó rendőrségi zaklatásokat. Évtizedekig másodosztályú állampolgárokként, megtűrt személyekként kezelték őket. Hallgatásra ítélték őket és az egész nemzetet.

Sokan közülük nem érték meg a rendszerváltoztatást.

És már csak kevesen vannak velünk.

A Nyugat nem segített, csak harcra buzdított bennünket.

Magunkra hagyottságunk mély nyomot hagyott mindannyiunkban. De az a fölismerés, hogy elsősorban önmagunkban bízhatunk, meg is erősített bennünket.

A levert forradalom és a brutális megtorlás olyan tragédia, mely mély csöndet borított országunkra. Évtizedeken keresztül a családokon belül sem merték áttörni a hallgatás falát. A veszteség semmihez sem fogható súlya és a kegyetlen megtorlás évei konok hallgatásra ítélték Magyarországot. De sem azok, akiket hallgatásra ítéltek, sem akiket börtönre, sem akiket belső emigrációra, sem akiket hazájuk elhagyására, nem felejtettek. Nem felejtették el azt az október 23-i napot, nem felejtették el azt a nemzeti egységet, azt a közös akaratot, mely egybeforrasztotta hazánkat. A közös akaratot, hogy visszaszerezzük nemzetünk önrendelkezését. És nem felejtették el azoknak az arcát sem, akikkel összekapaszkodtak, akikkel együtt reménykedtek.

Karátson Gábor barátom ’56-os életélményéről azt mondta, hogy az nem volt más, mint szeretetkitörés. Ezért őriztük meg egymás arcát, ahogy ott mentünk, a szívünkben. Nem felejtette el senki a tettesek neveit sem. Nem felejtettünk semmit és nem is bocsájtunk meg. Nem beszélhettek, hát hallgattak. Mert hazudni nem akartak, de talán nem is tudtak volna. De a hallgatás nem enyhíti a veszteséget és nem oldja a fájdalmat, mint ahogy nem tompítja a dühöt sem. A csend mélyén elfojtott indulat, a düh tehetetlensége honolt. Magyarország polgárai tudták, nem felejthetnek, mert azzal elárulnák a szabadságot, elárulnák mártírjaikat. Gyerekeiket, férjeiket, szerelmeiket, fivéreiket, nővéreiket. Szomszédjaikat, barátaikat. A hazát.

A hallgatásra kényszerítettek adtak nekünk erőt ahhoz, hogy higgyük, sőt tudjuk: eljön az idő, amikor valamelyik nemzedék, felemeli majd a fejét, ünneplőbe öltözteti a lelkét, felölti ünneplő ruháját, eltemeti a temetetleneket, fejet hajt az áldozatok előtt és köszönetet mond a hősöknek. Akkor elég lesz hozzá az igazság egyetlen szava, és szétporlad a kádári rendszer hazugságból, félelemből, kényszerből és mézesmadzagból tákolt építménye.

Ez a nap 1989. június 16-án érkezett el.

Kedves Barátaim!

Amikor tehát a birodalompártiak az ’56-os lyukas zászlóról beszélnek, annak kisajátítására tesznek kísérletet, azt valójában azért teszik, hogy függetlenségünk és szuverenitásunk feladásával, kiárusításával, újra meggyalázhassák azt a lyukas zászlót, ami felmutatta azt a sebet, amit az idegen megszállás és a kommunista diktatúra a nemzetünk szívén ejtett.

És amikor nyugat-európai politikusok, köztük az Európai Unió tisztviselői hazug párhuzamot vonnak 1956 és a borzalmas és pusztító orosz-ukrán háború között, akkor emlékeztessük őket arra, hogy az ő szabadságuk egy része is 1956-ból fakad, abból a reményből, amit a magyar forradalmárok keltettek életre arról, hogy a világkommunizmus legyőzhető.

Ne vegyék a szájukra 1956-ot!

Mert nem tanulták meg a leckét. Nem tanulták meg ’56 leckéjét. Ha megértették volna, ha felfogták volna, nem hagyták volna magukat a kommunista ígéretektől elszédíteni. Mára ugyanis a nyugati világ értelmiségi körei marxistákká, kommunistákká váltak, köreikben kommunistának lenni nem ciki, sőt büszkén vállalják. Minket, akiktől a kommunisták félszáz évet raboltak el, és a saját bőrünkön kényszerültünk megtapasztalni a kommunizmus hideg valóságát, taszít tudatlanságuk, érdektelenségük, provokatív valóságtagadásuk.

Kossuth Lajos szavai az 1848-49-es függetlenségi és szabadságharcról a száz évvel későbbi küzdelmekre is illenek.

„Nem győztünk, de harcoltunk.

Nem törtük meg az elnyomást, de akadályoztuk.

Nem mentettük meg a hazát, de védtük.

És ha egyszer a történelmünket megírják, annyit elmondhatnak rólunk, hogy ellenálltunk.”

1956 hősei ennél sokkal többet tettek. Hősöknek, példaképeknek kijáró tisztelettel, és hálás köszönettel tartozunk nekik.

Hálás vagyok azért, hogy meghívtak, hogy az Önök közösségében mondhattam el a gondolataimat! Mi magyarok, elég történelmi tapasztalattal rendelkezünk ahhoz, hogy kimondhassuk: mindaddig, amíg vannak és lesznek közöttünk, akik életüket és biztonságukat is kockára téve kiállnak hazánk függetlenségéért és szabadságáért, addig miénk ez a föld, addig a jövőnk nem üres ígéret.

Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak!

Köszönöm, hogy meghallgattak, megtisztelő volt a figyelmük!

Elhangzott 2024. október 18-án a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének (POFOSZ) budapesti megemlékezésén.