A felkelőket mintegy két nap alatt sikerült térdre kényszerítenie a kommunista hatalomnak. Akiket nem taposott el a szovjet-lengyel tábornok, Poplavsky négyszáz tankja közül valamelyik, azokat statáriális bíróság elé állították. Olyan munkásokat, akikre a kommunista elmélet épült.

A több mint száz halottat követelő poznańi június megrázta az 1956 őszén egyre inkább magára találó magyarságot. A két nép közös gyökereit nem nehéz megtalálni. Szent László királyunk édesanyja lengyel hercegnő volt a Piast dinasztiából, Rákóczi fejedelmünk Szandomír és Toruń városán keresztül hajózott ki Gdańskból, hogy török földön leljen menedékre. Bem apó Lengyelországban látta meg a napvilágot, és valójában keveset értett magyarul. Mi magyarok nem restelltük fegyverrel segíteni lengyel testvéreinket a szovjetek elleni harcban. A második világháborúban, amikor Hitler és Sztálin hadseregei dúlták Lengyeleországot, Magyarországnak újra helyén volt a szíve: több tízezer lengyel menekültről gondoskodott Teleki Pál kormánya, élelem, fekhely, fedél, jó szó, és még gimnázium is jutott nekik. Aztán, amikor a szétvert főváros, Varsó népe felkelt az elnyomás ellen, a város körül szolgálatot teljesítő magyar katonák szó nélkül engedték át a gyógyszer-, élelem- és fegyverszállítmányokat.

Aztán kellemes idővel, napsütéssel beköszöntött 1956 októbere. A magyarság felkelt a terror ellen, megpróbálta önnön erejével kivívni szabadságát. Nagy Imre vezetésével kormány alakult és a felkelt ország megpróbált visszatalálni arra az útra, amiről Sztálin és Rákosi erővel letérítették.

A harcokban több ezren vettek részt ilyen vagy olyan módon. Volt, aki fegyvert fogott, akadt, aki valamelyik munkástanács tagja lett, míg mások a sebesülteket ápolták, élelmet, híreket, ruhákat vittek a harcolóknak. A nyugati világ hallgatott, nem kívánta magára haragítani a szovjeteket, sőt a II. világháborút követő békerendszert sem akarta megváltoztatni.

A szovjetekkel és csatlósaikkal harcoló magyarokhoz a segítség nem is nyugatról érkezett elsősorban: Lengyelország szinte elsőnek lépett, szolidaritását fejezte ki a magyar néppel. Még a hatalomba frissen visszakerült kommunista Władysław Gomuła sem képviselt magyarellenes álláspontot, bár tarkóján érezte a Kreml urainak hideg leheletét. Borotvaélen táncolt, hiszen társakat, szövetségeseket keresett a kommunista blokkon belül, s ezt a potenciális társat Varsó bennünk, magyarokban vélte felfedezni.

Országos méreteket öltött a segítségnyújtási láz Lengyelországban. A varsói Magyar Intézet előtt díszőrséget álltak lengyel egyetemisták, vérplazmát gyűjtöttek a kórházak, de ruhát, gyógyszert is felhalmoztak a lengyelek. Szolidaritási hullám söpört végig az országon, a munkásváros Katowice éppúgy segített, mint az értelmiségi Krakkó, vagy az ősi püspöki székhely, Przemyśl.

A repülőn, vasúton, és közúton érkező segítség mellett a második világháború idején a tátrai futárok által használt hegyi ösvényeken, utakon is hoztak Magyarország irányába segítséget. Emellett a Budapestre utazó lengyel fotóriporterek, újságírók segítségével is ismerhette meg a világ közvéleménye az igazságot. 

A forradalom leverését követően a két nép szolidaritása megmaradt. Források bizonyítják, hogy a kommunista országok vezetői közül Gomułka volt az egyetlen, aki elítélte Nagy Imre kivégzését, és erről Hruscsovval is hajlandó volt tárgyalni. A hétköznapi emberek számára a magyar szabadságharc bukása kijózanítóan hatott, és visszavett minden ellenzéki kezdeményezést egészen a lengyelek bátor kiállásáig 1980 nyarán.

De ez már egy másik történet.