„Gyakran csalatkozunk, ha úgy hisszük, szerénységgel legyőzhető a gőg.”
Niccolo Machiavelli

Mielőtt azonban G. Fodor varázstalanító tornagyakorlatáról szót ejtenék, felvetődik a kérdés, miért gondolta a kormányzati politika elemzője, hogy interjút kell adnia a Magyar Narancsnak? Tételezzük fel, Nagy Gergely Miklós telefonos érdeklődése nyomán felizzott benne a politikai tudás széles köröket érintő disszeminációjának igénye, másrészt eleget kívánt tenni a plurális demokrácia megkövetelte nyitottság kritériumának. Ennek azonban a szöveg ellentmond, amely elejétől a végéig távolságtartó, cinikus, nem megnyerni akar, hanem felvilágosítani, más szavakkal: lerántani a leplet. Figyelmeztetésül ide tűzök egy piros fejű gombostűt: ilyet (ellenérdekelt politikai hetilapban felvilágosítani, leplet lerántani, fényre vezetni) csak mértékkel okos ember tesz, a nevezett interjú ugyanis sem a balliberális, sem a konzervatív politikai tábornak nem ad semmi értékelhetőt. Míg az előbbiek igazolva érzik számos előítéletüket, az utóbbiak már a kérdésektől megfekszenek. A politikai haszon tehát nulla, a pillanat nincsen uralva, a konklúzió így inkább valamiféle „egotripet” sejtet. Ha a dolgok végére szaladunk, rögzíthetjük: GFG még mindig kánonteremtő szőranyának tekinti azt a politikai közösséget, amely bár minden szempontból kudarcot vallott, mégis és érthetetlen módon megőrizte a szellem falloszának minősítési jogát. Tegyük hozzá: a jobboldali értelmiség jelentős részénél is működik ez a reflex, melynek történeti gyökere a „progressziót” sulykoló, abszolutizáló komcsi értelmiségi étoszban keresendő, melynek élő fosszíliája a „mi haladók, ők maradiak” pompás ellentétpár.

A zavar fokozása azonban elkerülhetetlen, mivel G. Fodor Gábor az interjúban a kívülállás pozícióját veszi fel, amikor úgy fogalmaz: „Az értelmiségiek között nagyobb a rokonság, mint hogy érdemes lenne rájuk jobb- vagy baloldali jelzőket aggatni. Szerintem az értelmiségi, mint olyan, finnyás a politikára. Ezzel több baj is van, mert a politikát és a politikusokat lenéző értelmiségi szerepfelfogás kifejezetten baloldali, ha úgy tetszik kommunista hagyaték, míg a konzervatív szellemiségű entellektüelek legitimációs és pragmatikus megfontolások miatt éppen hogy kellő tisztelettel, alázattal és odaadással viszonyulnak a politika világához.

Kritikám eminens módon mégsem ezt az attitűdöt veszi célba. Súlyosabb megítélés alá esik ugyanis G. Fodor gondolatainak egy meghatározó iránya, mely miközben – akár szándéka ellenére – ördögösít, kulturális tartalmakat foszt meg a meggyőződés, a hit összetartó abroncsától. Ez utóbbiak a politika legfontosabb közösségalkotó eszközei, csak bennük van erő. Az a tény, hogy Orbán Viktor negyedszázados politikai pályája során mindvégig megőrizte a választók egy jelentős részének támogatását, abból fakad, hogy a választók hisznek benne, és meggyőződésük, hogy ez az ember – szemben másokkal – közéjük való, nem érinthetetlen félisten vagy démon, akinek politikai „izomzata” („Minden nap amit lehúzol a politikában, izmot rak rád. Ezt az izmot nevezzük politikai tudásnak” – kreál frusztrált fitness-hasonlatot G. Fodor) összezavarja ellenfeleit.

Visszakanyarodva az Arendt-levélben felvetett problematikára, az egyáltalán nem kizárt, hogy felületes megközelítésben „varázstalannak” ható megbeszélések, értékelések zajlanak a politikai cselekvés éppen aktuális harcászati manőveréről, de ettől a politika misztériuma, akárcsak a házasságé megmarad. Orbán sikere – meggyőződésem szerint – éppen annak tudható be, hogy miközben a legtöbben így-úgy tisztában vagyunk politikai mozgásának pragmatikus jellemzőivel, azt csak igen kevesen gondolják, hogy a „machinációk” mögött ne lenne hit, szenvedély, elköteleződés és szilárd értékrend. Ha nem így volna, Orbán már rég elvesztette volna a lelki erőt, hogy bemenjen vagy kijöjjön bármilyen ajtón itthon vagy Európában.

(Zárásképpen) Akinek a „polgári Magyarország” súlyos hívószava csupán a „pillanat uralását” szolgáló politikai termék volt, figyelmen kívül hagy egy meghatározó, nagyon is emberi attitűdöt, miszerint a társadalmi mobilitás legigényesebb iránya ma is a „polgári léthez” való felemelkedés. A „polgár” szó jelentéstartalma évszázadok alatt sem veszített vonzerejéből, a „polgár” vagy a „polgári” kifejezés konnotációs mezején a virágok – ha olykor csak emlékezetünkben is – illatosak maradtak.

(Sajnos és végezetül) G. Fodor Gábor az interjúban hiába igyekszik szerényen meghúzódva felvilágosítással szolgálni a politika profán természetéről, a szövegtest 90 százaléka érdektelen bennfentesség artikulációja marad. Az utolsó kérdésre adott választ persze törölni kellett volna, de az értelmiségi lét egyik szűk keresztmetszete éppen a gőg. Machiavelli tudta, hogy legyőzéséhez alázat kell, nem szerénység.