A budapesti Vásárcsarnokot és a mellette elhelyezkedő tér éttermeit, bisztróit szinte az összes bédekker, utazásokra szakosodott internetes oldal, sőt még a szakma egyik legnagyobb nevének számító Gault Millau étteremkalauz – amelynek véleménye vendéglátóhelyeket emel fel, vagy épp taszít a mélybe végérvényesen – is a magyar főváros legfelkapottabb helyeiként említi. Ha kicsit megkapargatjuk a történelem évtizedek során lerakódott sgraffitóit, feltűnik szemünk előtt Karl Marx alakja, akinek nevét viselte a tér déli oldalán elhelyezkedő egyetem, s akinek szobrát a közelmúltban az Európai Unió – remélhetőleg már csak egy szűk évig regnáló – vezetői felavatták, illetve eszünkbe jut egy név, amely a kommunista diktatúra időszakában névadója volt a közterületnek. Georgi Dimitrov bolgár kommunista politikusé, akiről jelen írás szól.
Az igen szegény körülmények között gyerekeskedő Georgi Dimitrov 1882 júniusában született egy, a szerb-bolgár határ és Szófia között félúton elhelyezkedő faluban. Megjegyzendő, Kovacsevci településén még 2012-ben is állt a kommunista politikus szobra, sőt a Bulgária-szerte jellemző repülőgép mánia a falu határában éktelenkedő, a legrosszabb csehszlovák (kommunista) időket idéző módon egy kiszuperált MiG 17-es vadászgép formájában ölt testet. Születése előtt néhány évvel az ébredő nemzettudat és az Oszmán Birodalom gyengélkedése következtében létrejött állam, Bulgária még éppen tanulta az önállóságot. Ám, amikor néhány évvel később a kis Georgi szüleivel egyetemben felköltözött az új fővárosba, Szófiába, (ahová a jobb megélhetés miatt mentek) Bulgária már a térség meghatározó állama lett.
Szófiában hamar megismerkedett a baloldali mozgalommal, igen gyorsan a helyi szociáldemokrácia felé fordult, amelynek következtében 1902-ben belépett a pártba, amely a Balkán-félsziget első ilyen jellegű politikai szervezete volt. Radikalizmusa már akkor kiütközött, amikor a helyi szociáldemokrácia atyját, a bolgár szocialistát, Dimitar Blagoevet vakon követve elhagyta pártját, és az 1903 után életre hívott Bolgár Szociáldemokrata Munkáspárt tagja lett. A szervezet nevével ellentétben szélsőbaloldali párt volt, mint ilyen a Bolgár Kommunista Párt elődjének tekinthető. A viszonylagos mélység ellenére, ahonnan jött, Dimitrov már az első világháború éveiben aktív tagja volt a bolgár törvényhozásnak egészen 1915-ig, amikor egy szavazási vita miatt – amely során nemmel szavazott egy, a háborúba belépő Bulgária számára plusz forrást biztosító ügyben – hatóságok letartóztatták és egészen 1917-ig fogva tartották.
Szabadulását követően aktív maradt politikailag, sőt 1919-ben belépett a Bolgár Kommunista Pártba, amely csatlakozott a Kominternhez. Hétköznapi mércével mérve a következő négy év meglehetősen csendesnek bizonyult Dimitrov életében, csak 1923-ban került ismét a figyelem középpontjába. Pártja, amely ekkor még a kormányt támogatta, nem nézte tétlenül a bolgár szélsőjobb erős emberének, Aleksandar Tsankovnak az előretörését, amelynek eredményeképpen Tsankov emberei puccsal vették át a hatalmat. Georgi Dimitrov és a kommunisták felkelést szítottak, ám a kérészéletű (komolyabb támogatást nem élvező) megmozdulás hamar elbukott, így az ekkor negyvenes évei elején járó kommunistának menekülnie kellett szülőföldjéről. A szomszédos Szerb-Horvát-Szlovén Királyságon keresztül végül – cseppet sem meglepő módon – a Szovjetunióba távozott. Utazása során, akárcsak a korszak hírhedt kommunistái – akikből az évezredes hagyományokkal, kultúrával és vallással rendelkező Európa nem kért – számos álnevet használt.
Sztálin és Dimitrov a Kreml udvarán
A húszas évek közepére Moszkva lett Dimitrov főhadiszállása, éppen Sztálin hatalomra jutásának idejére esett emigrációjának legnagyobb része. Hasonlóan a többi, nem szovjet állampolgárságú kommunistához, Dimitrovot is a moszkvai Hotel Luxban szállásolta el a nagyhatalmú párt. Az egykori Gorkij sugárúton álló épületben – többek között – cseh, lengyel, német, finn, francia, és magyar kommunisták is helyet kaptak. A magyarok közül lakói közé tartozott Nagy Imre, a későbbi kommunista miniszterelnök, és az ötvenes évek rettegett honvédelmi minisztere, a négyesfogat oszlopos tagja, Farkas Mihály is. Rajtuk kívül számtalan, a munkásmozgalomban aktív tevékenységet kifejtő alak koptatta a Lux puha szőnyegeit: a későbbi keletnémet diktátor, Walter Ulbricht, az ötvenes évek csehszlovák főtitkára, Klement Gottwald, a lengyel Sztálinként emlegetett Bolesław Bierut és a később Lenin-díjat kapó, majd halála után a legnagyobbaknak járó dísztemetést kiérdemlő, ősmarxista, Clara Zetkin is. Az amúgy kissé puritán módon berendezett szállóban illusztris társaságba csöppenő bolgár kommunista, az idő előrehaladtával új feladatot kapott a párttól: Németországban kellett szervező feladatokat ellátnia, irányítania a Komintern kelet-európai szárnyát. Az első világháborút követően a legyőzött Németországban a szélsőségek kezdtek felemelkedni: a novemberi forradalmat követően (és részben azzal egy időben) a kommunisták a Bajor Tanácsköztársaság kikiáltásával kívánták a hatalmat átvenni, Ernst Thälmann munkásfelkelést szervezett, Adolf Hitler pedig puccsot hajtott végre, így nem meglepő, hogy a „zavaros helyzetben” Moszkva is aktivizálta magát. A kommunizmus győzelmére azonban 1933 után már nem maradt esély, ugyanis a Hitler vezette náci párt totális hatalmat épített ki magának az országban. Ebben a helyzetben érkezett el 1933. február 27. estéje, amikor a berlini törvényhozás épülete, a Reichstag lángokba borult.
A patinás épülethez nagy erőkkel kivonuló tűzoltók a helyszínen egy zavarodott állapot jeleit mutató fiatal férfit, bizonyos Marinus van der Lubbét találták. A tettes egy magát aktív kommunistának valló holland munkás volt. Fiatalon amolyan naiv (az 1968-as, balos generáció tagjaira jellemző együgyű, a kommunizmusban romantikát látó) alak volt, aki hitt a kommunizmus győzelmében, tevékeny résztvevője volt sztrájkoknak, tüntetéseknek, s nem riadt vissza az utcai erőszaktól sem. Épp ezért korábban már meggyűlt a baja a holland hatóságokkal, többszörös börtönviselt személy volt, aki Kínába és legfőbb álmaként, a Szovjetunióba szeretett volna eljutni életében. Berlinbe a nemzetiszocialisták hatalomrakerülése elleni tiltakozásképpen utazott, és eredeti terveiben nem is a Reichstag felgyújtása szerepelt, mégis a törvényhozás épületét választotta. A hatóságok a gyújtogatás kivizsgálása során jó néhány kommunistát letartóztattak, akik közül a legismertebb alak Georgi Dimitrov volt. A Lipcsei Perként elhíresült tárgyalássorozat során a vádlottak padjára került – Lubbe és Dimitrov mellett – a német kommunisták vezére, Ernst Torgler, aki később a nácik szolgálatába állt, valamint Blagoj Popov és Vaszil Tanev bolgár kommunisták. A bíróság végül csak Marinus van der Lubbét ítélte halálra; történetünk főszereplője a tárgyalás során kapott kiemelt sajtófigyelemnek köszönhetően egyfajta ellenállóként tűnt fel, akinek van bátorsága szembeszállni a Hitler vezette nemzetiszocialistákkal. A pert követően a börtönben egész enyhe viszonyok között tartották fogva, megadatott neki, ami másoknak nem: látogatókat fogadhatott, ételcsomagokat, sőt könyveket is kapott, amely tények a későbbi háttérbeli alku előzményeinek voltak tekinthetők. Hitler ekkor nem akart diktátortársával, Sztálinnal összekülönbözni, így egy évvel a Reichstag felgyújtását követően, Königsbergen keresztül Moszkvába engedték távozni Dimitrovot és néhány társát. Kezdetben Sztálin igazi hősként tekintett bolgár elvtársára, meg is bízta a Komintern vezetésével. Igaz, pozíciójából fakadóan a generalisszimusz minden utasítását hűen végrehajtotta, s egészen 1943-ig töltötte be nagyhatalmú tisztségét. Mivel teljességgel élvezte Joszif Sztálin bizalmát, az 1930-as évek közepén végrehajtott tisztogatások elkerülték, életét nem fenyegette semmi abban az időben, amikor a párt vezérének utasítására napi rendszerességgel küldték a Gulagra vagy végezték ki a vezér által ellenségnek kikiáltott elemeket. A jezsovcsina időszakában kivégzett elvtársai halála sem ábrándította ki szeretett vezéréből, sőt, a második világháború időszakában végig a Szovjetunióban élt, csak annak befejezését követően tért vissza szülőföldjére.
Sztálin legjobb bolgár tanítványa 1946-os hazatérését követően a Bolgár Kommunista Párt első emberévé avanzsált, s a gyakorlatilag azonnal leváltott Kimon Georgiev után a délszláv állam teljhatalmú miniszterelnöke lett, annak ellenére, hogy – Magyarországhoz hasonlóan – Bulgáriában is csekély támogatással bírt a kommunista párt, az ország lakóinak nagy többsége nem támogatta a Dimitrov vezette pártot. A kádergondokra jellemző, hogy a második világháború végén (amikor a szovjetek már bent jártak Bulgáriában, ergo bátran felvállalható volt a kommunista meggyőződés, sőt!), a közel hétmilliós országban alig több mint 7000 tagja volt a kommunista pártnak. Georgi Dimitrov totális, sztálini diktatúrát épített ki a Vitosa lábánál, s szervilizmusára mi sem jellemző jobban, mint az a tény, amely arról tanúskodik, hogy kormányának névsorát előzetesen elküldte Moszkvába jóváhagyásra, mielőtt felállt volna az adott kabinet. Teljhatalommal rendelkezvén – lemásolva a mestere által létrehozott szovjet példát – páratlan tisztogatásokba kezdett: hívők, másként gondolkodók, polgári származásúak, valamint a török kisebbség tagjai mind aggódhattak a szabadágukért, sőt az életükért. A balkáni országban kényszermunkatáborok sokaságát állították fel Dimitrov utasítására, amelyek közül a legbrutálisabb a Duna egyik szigetén, a Persin szigeten működött, igaz legnagyobb számban Dimitrov halálát követő időszakban tartottak fogva koholt vádak alapján ezreket a szigeten, de a „bolgár Sztálin” idejében is prosperált a tábor. Kiemelten hírhedt volt a bányavidéken elhelyezkedő Bobov doli, a rositsai, illetve nozharevói tábor, amelyek szigorúan titokban működtek, és valamilyen formában néhány közülük egészen az 1989-1990-es rendszerváltoztatásig ellátta feladatát.
Dimitrov politikai pályafutása az 1947-es bledi egyezmény aláírását követően pecsételődött meg, hiszen egykori tanítómestere – finoman szólva – nem nézte jó szemmel a jugoszláv vezérrel, Josip Broz Titóval megálmodott tervüket, amelynek lényege egy balkáni, délszláv szuperállam, szoros szövetség létrehozása lett volna. Tetézte a bajt, hogy az egykori partizánvezért – akinek pribékjei több tízezer magyar polgári személyt gyilkoltak le a Délvidéken 1944 telén – az amerikaiak lekötelezték, hiszen felajánlották országának a Marshall-segélyt, amelyet Tito el is fogadott, magára vonva ezzel a lépéssel Moszkva haragját.
Dimitrov mauzóleuma Szófiában
A bevált gyakorlat szerint ekkor Sztálin magához rendelte Dimitrovot, aki 1949 kora nyarán érkezett a szovjet fővárosba. A rapport során a szovjet diktátor a szőnyeg szélére állított bolgár fejére olvasta a Titóval való szoros barátságot, valamint igen erősen megdorgálta amiatt, hogy egy balkáni szövetség létrejöttével erős rést üt a szocializmus falán, ezáltal a végső világforradalmat veszélyezteti. Az egykori lipcsei per „hőse” érthető módon megrendült a sztálini szavaktól és érezte, veszített. A hivatalos változat szerint, amelyet a szovjetek közöltek, a Bolgár Kommunista Párt főtitkára július 2-án a bervikai állami szanatóriumban hirtelen meghalt. Halálát követően találgatások láttak napvilágot, amelyek arról szóltak, hogy Sztálin megölette az egykori kedvenc, ám 1949-re tehertétellé váló, túlzottan önállósuló Dimitrovot. Kétségtelen tény, hogy hozzá hasonlóan hirtelen, minden előzmény nélkül halt meg Moszkvában a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezére, a lengyel Sztálin, Bolesław Bierut 1956 tavaszán, amikor Hruscsov elhíresült, „titkos beszéde” elhangzott a XX. kongresszuson.
A mai napig teljes bizonyossággal nem tisztázott halálesetet követően a bolgár vezért igazi pompával temették el Szófiában, és hasonlóan Vlagyimir Iljics Leninhez, bebalzsamozott holttestét a tiszteletére épített mauzóleumban helyezték nyugalomra. Azért nem örök nyugalomra, mert 1990 augusztusában egy temetőbe szállították át és eltemették. Emléke azonban kísértette és a mai napig kísérti a világ számos országának emberét, hiszen közterületek, iskolák viselték, viselik nevét. Talán nem meglepő, hogy az afrikai Beninben ma is áll a bolgár diktátor szobra, ám az már nagyon is meglepő, hogy jelen sorok írásakor is ott a szobra Kazincbarcikán, egy városi parkban.