A húszéves Chris Gueffroy, aki a kelet-berlini schönefeldi repülőtér éttermének egyik pincére volt, sosem találkozott az ötvennyolc éves nővérrel, Ida Siekmannal, bár mindketten a kettészakított német város keleti felében éltek. Mégis, egy dolog minden kötélnél erősebben összekötötte őket: szabadok akartak lenni, saját kezükbe akarták venni sorsukat, el akartak szökni a kommunisták uralta Kelet-Németországból. Siekmann a fal felállítását követően nem sokkal a saját lakása ablakából kiugorva próbált meg átszökni a nyugati oldalra még 1961-ben, Gueffroy pedig másodmagával a falon átmászva próbálta elhagyni a reménytelen diktatúrát 1989 februárjában. Előbbi a betonon zúzta össze magát, utóbbit egy határőr lőtte agyon a pártutasításra kiadott Schießbefehl, vagyis tűzparancs alapján. Ida Siekmann a fal első, Chris Gueffroy pedig az utolsó halálos áldozata volt. A szomorú lista, amely a berlini fal áldozatairól szól, sajnos nemcsak két nevet tartalmaz, hanem jóval többet. Róluk szól az írás.
A II. világháború befejeztével a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállása évtizedekre meghatározta a világpolitika további alakulását. A legszembetűnőbb ellentétek az öreg kontinensen voltak: a legyőzött Németországot kettéosztották, akárcsak az egész kontinenst és fokozatosan építették ki a két világot egymástól hermetikusan elzáró falrendszert. Első körben „csak” szögesdrótot húztak a keleti és a nyugati szektor közé, amelynek keleti felén számos épületet lebontottak, nehogy onnan kiugorva átjusson valaki a szabad (a kommunista terminus technicus szerint „elnyomó kapitalista”) világba. Mivel Nyugat-Németország a Marshall-segélynek is köszönhetően egyre gazdagabbá vált, számos keleten rekedt német polgár számára vált elsőszámú célponttá, így nem volt kérdés az, hogy őket kellett megakadályozni, nehogy átjussanak a szabad világba, hiszen akkor a korábbi moszkvai emigráns kommunista, Walter Ulbricht és az általa vezetett párt, a Németország Szocialista Egységpártja komoly kihívásokkal, sok-sok konkrét kérdéssel nézne szembe. Miért szebbek a házak odaát? Miért van több gépkocsi, miért jobban öltözöttek az emberek, ha mi itt keleten élünk a legjobb és legdemokratikusabb rendszerben a Szovjetunió védőszárnyai alatt?
1953 nyarán keletnémet munkások elégelték meg, hogy a szovjetek és német helytartóik totális, sztálinista diktatúrát építettek ki a Spree partján, amelynek mindennapjait képezték a letartóztatások, a koncepciós perek, a munkaversenyek és a kommunista pártot éljenző tömeggyűlések. Először Berlinben majd több keletnémet nagyvárosban robbantak ki sztrájkok, tüntetések. A legsúlyosabb események a fővárosban zajlottak, ahol mintegy húszezer szovjet katonát kellett bevetni az elégedetlen tömeg megfékezésére. A felkelés során hozzávetőleg kétszáz tüntető vesztette életét, ám haláluk nem volt hiábavaló: reményt adott az életben maradottak számára, mert rávilágított arra, hogy a szovjetek és a német kommunisták félnek, minden eszközzel védik brutális rendszerüket, amely előbb vagy utóbb el fog tűnni a történelem színpadáról.
A rendszer megvédésének és polgárai kalitkába zárásának kulcsfontosságú lépése volt a fal felépítése, amely 1961 nyarán kezdődött, nem kímélve az anyagi és az emberi erőforrásokat. Walter Ulbricht nagyon jól tudta, hogy hatalma – rajta keresztül pedig az egész Német Demokratikus Köztársaság léte – nagyban függ attól, hogy alattvalóit (nem pedig polgárait) nem engedi át a fal túlsó oldalára, ahol a nyugatnémet gazdasági csoda egyre meredekebben ívelt felfelé, elkápráztatva mindenkit, aki testközelből megtapasztalta azt. Elemi érdeke volt a keletnémet pártvezetésnek (Moszkvával teljes egyetértésben), hogy a falat mihamarabb felhúzza, ezen felül pedig szögesdróttal válassza el a kettészakított Németország keleti és nyugati felét. A Kreml – és a fél világ akkori – ura, Nyikita Szergejevics Hruscsov élesen emlékezett még 1956 októberének budapesti eseményeire, így nem habozott, s áldását adta a keletnémet kommunisták tervére, csírájában elfojtva minden lázadás, elégedetlenségi hullám lehetőségét.
Az 1961. augusztus 12-i pártértekezleten Ulbricht bejelentette a városon belüli határátkelők lezárását, de facto a fal felépítését, amelynek munkálatai még aznap éjjel gőzerővel elkezdődtek. A sebtében felhúzott szögesdrót kiépítését követően hatalmas méretű akadály jelent meg Berlinben: mintegy egy méter széles és hozzávetőleg három és fél méter magas betonmonstrum jelezte, itt és most valami véget ért. Innentől kezdve senkinek nem lehetett kétsége Kelet-Berlinben afelől: saját rendszere elevenen zárta börtönbe. A fal környékén őrtornyokat állítottak fel, kutyás járőröket vezényeltek a keleti oldalára, szögesdrótakadályokkal és (több helyen) aknamezővel tették lehetetlenné az átjutást.
A szörnyű monstrum létének egyik legszomorúbb mementója a Bernauer Strasse volt, ugyanis az egykor szebb napokat megélt út házai a szovjet szektorhoz tartoztak, míg az utca nagy része a francia (értsd: nyugati) körzethez, így a keletnémet hatóságok a házak bejáratait, ablakait, szénledobó nyílásait hermetikusan lezárták. 1961 augusztusának végén a nővérként dolgozó Ida Seikmann saját ablakából takarókat, matracokat dobált a járdára, majd az ablakba kilépve mély levegőt vett, s utánuk ugrott. Sajnos nem jól számolta ki ugrását, így a betonon zúzta össze magát, s a kórházba szállítás közben meghalt. Ő volt a fal első – sajnos nem utolsó – áldozata. Neki már nem kellett megélnie, hogy a pártvezetés szigorú utasítására az utcai házait (melyek egyikében ő maga is lakott) lebontották, véget vetve ezzel az addigi furcsa helyzetnek. Sőt, nem kellett látnia a Bernauer Strasse metrómegálló megszűntetését, amelyen a szerelvények csak áthaladhattak, nem álltak meg, létrehozva ezzel egy teljességgel elhagyatott állomást, amely csak 1990-ben nyílt meg újra az utazóközönség előtt.
Ida Seikmann példája évről évre egyre több keletnémet embernek adott bátorságot ahhoz, hogy megpróbálja a lehetetlen, és otthagyja a kommunisták által létrehozott eszement diktatúrát. Már a fal építése során több tucat keleti katona szökött át a túloldalra, ám az évek előrehaladtával mind többen próbálkoztak a civilek közül is.
Siekmann halálát követően egy hónappal az akkor nyolcvanéves Olga Segler ugrott ki lakásának ablakából egy, a nyugati tűzoltók által kifeszített hálóra, ám – hasonlóan Ida Siekmannhoz – a kórházba szállítást követően (szívrohamban) elhunyt, s ezzel ő lett a fal legidősebb áldozata, aki életét adta a szabadságért. A legtöbb ember a fal felállítását követő években halt meg, egészen pontosan 1962-ben, amikor huszonkét fő vesztette életét (nyugatra) szökés közben. A berlini fal történetének egészét nézve világosan kirajzolódik, hogy a hatvanas években haltak meg a legtöbben, számuk a hetvenes évekre megcsappant, majd a csendes apátiába süllyedt nyolcvanas évekre tovább csökkent, ekkor mintegy tíz év alatt tizenheten lelték halálukat a falnál.
Megrázó, az 1961-ben mindössze huszonnégy éves matróz, Günter Litfin halála, aki úszva próbált átjutni a biztonságot jelentő Nyugat-Berlinbe, ám felfedezték. Miután felszólították, hogy ússzon vissza a keleti partra, a vízben feltartott kézzel lebegő fiatalt hidegvérrel lelőtték, majd élettelen testét, mint egy zsákot a partra húzták. Gyilkosa a rendszerváltoztatást követően felfüggesztett börtönbüntetéssel megúszta tettét.
A szökések közül kiemelkedett annak a több tucat embernek a megmenekülése, akik az „57-es számú alagúton” keresztül jutottak nyugatra 1964 októberében. A titkos átjáró – és azon keresztül távozók – története kapcsán két ember személye emelkedik ki: az egyik, egy fiatal tudós, bizonyos Reinhard Alfred Furrer, a későbbi úrhajós, aki segédkezett az alagút megépítésében, illetve Egon Schultz őrmester, aki az NDK határőrségének tagjaként vett részt az akció megakadályozásában. Az őrmesterrel az alagútnál baráti tűz végzett, ám magától értetődően a korabeli kommunista propaganda a menekülők nyakába varrta halálát. A katonai tiszteletadással búcsúztatott, posztumusz kitüntetésekkel jutalmazott tiszt nevét számtalan keletnémet iskola, óvoda, szocialista brigád vette fel a kommunista érában.
A menekülés számtalan története közül a legmegindítóbb két tizenéves fiúgyermek értelmetlen halála 1966 tavaszán. A tízéves Jörg Hartmann és a tizenhárom éves Lothar Schleusener Kelet-Berlin egyik kiskertekkel szegélyezett részén beszélgettek, és gyermeki naivitással elhatározták, hogy egyikük Nyugat-Berlinben tartózkodó apjához szöknek. A Heidekampgrabenen átkelni készülő gyerekekre a határőrök habozás nélkül tüzet nyitottak, amelynek következtében a tízéves Jörg a helyszínen, társa, a tizenhárom éves Lothar a kórházba szállítást követően meghalt. Ám a szomorú történet legbarbárabb epizódja még csak a gyerekek értelmetlen halála után következett: a titkosszolgálat segítségével elhamvasztották őket, majd családjuknak azt hazudták, hogy Jörg egy treptów-i tóba fulladt, Lothar pedig áramütést szenvedett. A fal – egyik – legfiatalabb áldozatainak gyilkosai közül a rendszerváltoztatást követő 1997-es tárgyalásra csak egy tudott elmenni a két egykori határőr közül, ugyanis egyikük korábban meghalt. Az életben maradt gyilkosra húsz évet szabott ki az illetékes bíróság. Bestiális tettükre semmilyen magyarázat nem létezik.
1972-ben meghalt a fal legfiatalabb, nem német nemzetiségű áldozata. Az akkor mindössze nyolc- éves török kisfiú, Cengaver Katrancı a Spree folyó partján hattyúkat etetett, amikor véletlenül beleesett a folyóba. Mivel a folyó kérdéses szakasza a keletiek ellenőrzése alatt állt (az eset bekövetkeztekor is jelen volt keletnémet határőr hajó), a parton lévő horgászok, bámészkodók közül senki nem mert segíteni a fuldokló kisfiúnak, nehogy határsértést kövessen el. A szerencsétlen kisgyermek halálát a járókelők mellett – teljes érdektelenséget mutatva – végignézték a keletnémet határőrök is. Halálát követően a nyugatnémet állam nyomására sikerült tető alá hozni egy megállapodást az NDK illetékeseivel, amelynek értelmében az ehhez hasonló eseteket minden körülmények között meg kell akadályozni.
Két évvel később, Czesław Kukuczka lengyel állampolgár halt meg a keleti szektorból a nyugatiba történő átjutás során a Friedrichstraße határátkelőnél, miután egy ismeretlen, civil ruhás, napszemüveget viselő alak rálőtt.
Az esetet megelőzően Kukuczka a kelet-berlini lengyel nagykövetségre ment, ahol megfenyegette az ott dolgozókat, hogy ha nem kísérik gépkocsin a két világot elválasztó átkelőhelyre, akkor felrobbantja a nála lévő detonátort. Természetes módon semmiféle pokolgép nem létezett, a lengyel hivatalnokok mégis elvitték őt a határátkelőhöz, ahol a rejtélyes idegen (szinte biztosan a Stasi tagja) megölte.
Az utolsó, akit a keleti hatóságok meggyilkoltak a falnál, Chris Gueffroy volt, aki mellkaslövés következtében halt meg 1989 februárjában, nem messze treptów-i otthonától. Személyében sokan az utolsó áldozatát látják a falnak, bár ez tényszerűen nem igaz.
A harminckét éves mérnök, Winfried Freudenberg alig egy hónappal Gueffroy halálát követően a házilag készített ballonjával próbálta elhagyni a diktatúrát. Terve egyszerűnek tűnt fel: át kell repülni a nyugati oldalra. Ám az íróasztalon végrehajtott számításai a valóságban nem működtek pontosan, így a mintegy kétezer méteres magasságba felemelkedő Freudenberg egy technikai hiba miatt nagy sebességgel süllyedni kezdett és egy villa kertjébe csapódott. A földet éréskor szerzett sérüléseibe a helyszínen belehalt, így 1989. március 8-án a fal az utolsó áldozata is elhunyt.
A keleti hatóságok – nagyon nagy részben a változó világpolitikai események hatására – az év során kénytelenek voltak számos fronton engedni. Nem tiltották meg állampolgáraik számára, hogy Magyarországra utazzanak, pedig egyértelmű volt, hogy legtöbbjük hazánkon keresztül fog nyugatra távozni. Novemberben pedig a keletnémet vezetés volt kénytelen belátni, politikája teljes csődöt mondott, így állampolgárait muszáj átengednie Nyugat-Berlinbe, annak ellenére, hogy Erich Honecker kommunista pártvezér októberben még a többi kommunista pártvezérrel karöltve büszkén ünnepelte torz állama fennállásának negyvenedik évfordulóját. Nem értette meg az idők szavát, ahogy a kommunista diktatúrákban ez szokás volt. Nem értette a diktatúra, hogy embereket a szabadságtól végérvényesen elvágni nem lehet. Legfeljebb néhány évre, évtizedre lehet őket meg- fosztani az önálló döntés lehetőségétől, de kiirtani lelkükből az önrendelkezést, soha nem lehet.
A berlini falnál meghaltak áldozata nem volt hiábavaló, ugyanis felgyorsította a kommunista diktatúra összeomlását, bár ez életüket nem adta vissza, de minket, utódokat arra kötelez, hogy nevüket ne felejtsük soha.