„Adenauer korunk gigásza.” (Lyndon B. Johnson, 1961)
Keletre is néznünk kell, ha Európára gondolunk – figyelmeztetett a 91 éves Konrad Adenauer röviddel halála előtt. Temetésén, 1967. április 25-én, a nyugati demokráciák összes jelentősebb személyisége képviseltette magát. Az akkor nyolcvan éves Ben Gurion sábesz révén gyalog ment az izraeli nagykövetségtől a bonni parlamentig, hogy tisztelegjen a kancellár ravatala előtt. Mindez 22 évvel a második világháború után történt.
Amikor 1876-ban Adenauer a világra jött, az éppen megszülető Német Császárság élén még Bismarck birodalmi kancellár állt. Majdnem egy évszázadot átívelő hosszú élete során Adenauer megélte nemzete példátlan sikereit és bukásait. Az első világháború utáni megszégyenülést, a weimari idők kaotikus éveit, a második világháborús sikereket, majd az összeomlást és az újjákezdés, valamint az újjáépítés sikereit. Ez utóbbiak nagyrészt az ő nevéhez fűződnek.
Politikai karrierjének első szakasza Kölnhöz, Poroszország második legnagyobb városához kötődik. 1917 és 1933 között ennek a 650 ezer lakosú Rajna-menti városnak a főpolgármestereként szolgált. 1921-től 1933-ig mintegy mellékállásban a Porosz Államtanács elnöki feladatait is ellátta. A nácik mindkét hivatalából eltávolították. Először a Maria Laach-i kolostorban húzza meg magát, majd a Hitler elleni sikertelen merénylet után, 1944 késő nyarán, a Pulheimben lévő braunweileri fogházba zárták, és csak a csoda mentette meg a kivégzéstől.
Az újabb vesztett háború után, már 70 évesen, kezdett bele egy új párt: a Kereszténydemokrata Unió (CDU) alapításába. Ebből a pártból a nyugati világ talán legsikeresebb polgári középpártja lett, melyben otthonra találtak és máig kitartottak egymás mellett katolikusok, protestánsok, liberálisok, konzervatívak, az agrár- és az ipari érdekeltségek képviselői. 1949-ben őt választották az alakuló Német Szövetségi Köztársaság első kancellárjává. Hivatalát 1963-ig töltötte be.
A második világháború végére Németország a megsemmisülés szélére jutott. A Royal Air Force, vagyis a brit légierő egymaga négyszázezer bevetést hajtott végre német területek felett és egymillió tonna bombával szórta meg polgári célpontjait. Ennek következtében hatszázezren vesztették életüket, három és fél millió lakás dőlt romba, hét és fél millióan váltak hajléktalanná. Mint látjuk, a nácik embertelensége megfertőzte ellenségeit is. Adenauer városában, „Kölnben, minden lakosra harminckét, Drezdában negyvenhárom köbméter törmelék jutott . A németek az önsajnálat, a képmutató önigazolás, a sértett ártatlanság és a dac valamiféle furcsa keverékével adtak hangot ama szándékuknak, hogy országukat nagyobbnak és hatalmasabbnak építsék újjá, mint az a múltban volt.” – írja Winfried Georg Sebald: Légiháború és irodalom című könyvében. Óriási feladatra vállalkozott tehát Konrád Adenauer, aki azt az öntudatos városi polgárságot képviselte, mely a maga erejéből, a maga képességéből, munkájából és elhivatottságából küzdötte fel magát, vált sikeressé. Az I. világháború után Köln városát építette újjá, a II. világháború után hazája, ezen belül Nyugat- Németország talpra állítására vállalkozott.
Ehhez új országot kellett alapítania. Persze épített a meglévő demokratikus és jogállami tradíciókra, a híres német polgári erényekre, de meg kellett találnia Németország nyugati részének helyét a kétpólusúvá vált világban, a kettéosztott Európában, a kettészakított Németországban. Be kellett illesztenie hazáját az új világrendbe. Adenauer megújította a német politika intézményrendszerét, elfogadtatta és működőképessé tette a demokráciát, kiszámítható politikai és gazdasági környezetet teremtett. A német polgárok alkotó energiáira támaszkodva beindította a gazdaságot. A vállalkozás szabadsága és a demokrácia együtt megkönnyítette a németek számára, hogy méltósággal viseljék vereségüket, és visszanyerhessék önbecsülésüket.
Adenauer Nyugat-Németországának stabilitása igencsak felértékelődött a hidegháború korai, sok feszültséggel, bizonytalansággal és kiszámíthatatlansággal járó időszakában. A kettéparancsolt Németországok ugyanis a hidegháború frontvonalán álltak, Berlinben pedig kétszer: 1948 júniusától 1949 májusáig, illetve 1961-ben újra farkasszemet néztek egymással a győztes szuperhatalmak. Nyugat- Németország stabilitása tehát Európa stabilitásának kérdésévé vált. Adenauer azért kötelezte el magát egyértelműen a nyugati szövetségi rendszer, mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államok mellett, hogy cserébe az USA biztonsági védőhálót feszítsen ki Nyugat-Németország felé. Adenauer kikezdhetetlen atlantistává vált, mert tudta, amerikai katonai erő nélkül a szovjet fenyegetés árnyékában hazája nem lehet biztonságban. Ezért mondott nemet Sztálin 1952-es javaslatára, ami a német egység és semlegesség fejében az amerikai haderő kivonását kérte. Tisztán látta ugyanis, hogy amennyiben az amerikaiak kivonulnak Nyugat-Németországból, és ezzel Európából, szabaddá válik az út Európa nyugati felének szovjetizálása előtt. Két hónappal később, 1952 májusában az NSZK elnyerte szuverenitását, bár területén a mai napig amerikai katonák állomásoznak. 1956 kettős traumája, a magyarországi szabadságküzdelmek kíméletlen szovjet eltiprása és rá adott kelletlen és lagymatag nyugati reakciók, illetve a szuezi válságban megmutatkozó nyugati tehetetlenségég megerősítették eltökéltségét az európai összefogás szükségességében. A szomszédjaival, mindenekelőtt a franciákkal való megbékélésre irányuló szándékán túl ezért játszott kezdeményező szerepet az Európai Unió létrejöttében is. Az Európai Unió, vagy másképp az európai közös otthon, a közös Európa-ház – Gorbacsov az ő kifejezését veszi majd át a Szovjetunió végóráiban – számára, ahogy de Gaulle és de Gaspieri számára is a nemzetállamok Európáját jelentette. A szabad nemzetállamok közös Európáját.
Adenauer kancellárrá választásának első napjától egyenrangú félként tárgyalt mindenkivel. A németség legjobb tulajdonságait megtestesítő, szilárd erkölcsi tartással rendelkező, tekintélyt parancsoló apafiguraként nem is tehetett másként. Nemcsak kora és fellépése tette tiszteletre méltóvá, de kötelességtudása, kiváló problémamegoldó képessége, megingathatatlan fegyelmezettsége és realizmusa is. Mindezen tulajdonságok nélkülözhetetlenek egy sikeres és jelentős politikusnál, márpedig Konrad Adenauer minden kétséget kizáróan, ízig-vérig az volt. De ahhoz, hogy azzá tegye hazáját, amivé tette, szüksége volt még kiváló diplomáciai érzékre, eltökéltségre és vízióra is. És arra, hogy tisztán lássa, mi pályájának legfontosabb célja, mi az, amit nem téveszthet soha szem elől. Ez a cél a német újraegyesítés reményének életben tartása volt. Istenfélő, óvatos, ravasz, becsvágyó, de mindenekelőtt büszke emberként kevesebbel nem érhette be. Az 1953. június 17.-i kelet-német antikommunista forradalmi megmozdulás után két nappal, százezres tömeg előtt esküdött meg Berlinben, hogy addig nem fog nyugodni, amíg egész Németország újra egységes és szabad nem lesz. Ehhez a céljához haláláig hű marad. Még ugyanebben az éven őt választotta az év emberének a Time magazin.
Adenauer a szabadságot tartotta a legtöbbre. Talán mert a náci időkben megértette semmivel nem pótolható jelentőségét, a börtönben megtapasztalta hiányát. Ahogy a nemzeti szocializmusból, úgy a szovjetek nemzetközi szocializmusából se kért, mert mindkét rendszer a szabadság ellensége volt. Tudta, hogy csak a szabad és öntudatos német polgárok tehetik azzá a hazáját, aminek mindig is látni akarta: sikeresnek és büszkének.
Adenauer Nyugat-Németországa egy évtized alatt normalizálódott, polgárai fellélegeztek. A bajor protestáns Ludwig Erhard és a rajnai katolikus Konrad Adenauer szövetsége a Marshall segélyre alapozva olyan felelősségteljes, szociális piacgazdaságot honosított meg, mely aranykorrá változtatta a huszadik század második felének Nyugat-Németországát. Amikor 1949-ben nekivágtak, hatalmas rizikót vállaltak. Egyszerre vezették be az új valutát, a nyugatnémet márkát, – a szövetséges hatalmak előzetes engedélye nélkül –, és inflálták el a háborús adósságállományt. Miközben a piacot szabaddá tették, éltek a protekcionizmus és az állami szabályozás nyújtotta gazdaságirányítási előnyökkel is. A nekilendülő és egyre jobban teljesítő, a családi és középvállalkozásokra épülő gazdaság az olcsó pénzzel együtt felpörgette az exportot. Az ötvenes évek végére az NSZK Európa gazdaságának motorjává vált, munkát adva nemcsak az ország aprajának-nagyjának, de annak a közel 11 millió a szülőföldjéről deportált német menekültnek is, akikkel együtt, közösen építették otthonná hazájukat. Az évtized közepétől csatlakoztak hozzájuk azok a hadifoglyok – 10 ezer fő -, és civilek – 20 ezer fő -, akiket a kancellár a Szovjetunióból hozatott haza. 1957-re Nyugat-Németország vált Európa legnagyobb autógyártójává. A családok frizsidert, mosógépet, telefont és persze autót vásároltak, vagyis fogyasztani kezdtek. A kettéosztott Európa most már egyre inkább az ideológiai fronton birkózott egymással. Kelet a szociális ellátórendszerét állította hadba a fogyasztást felpörgető nyugati offenzíva ellen. Adenauer meg volt győződve arról, hogy egy virágzó és szabad Nyugat-Németország mágnesként hat majd a szabadsághiányos és ezért valós teljesítményre képtelen Keletre. Így is lett.
Adenauer Németországa egyszerre volt a hidegháború áldozata és haszonélvezője. A feltétel nélküli megadás, a németek kollektív megbélyegzése és megszégyenítése, százezrek kitaszítása súlyos, máig tartó tehertételként nehezedik a német nemzetre. Miközben helyt kellett állniuk abban az ideológiai polgárháborúban, amely német földön zajlott a két világrendszer között, a győztesek hozzákezdtek a németek átneveléséhez. A holokausztért érzett felelősség, a bűntudat, igencsak próbára tette a német nemzet túlélési képességét. A bipoláris világban a nyugat-németek kizárólagos feladatává vált a náci múlttal való szembenézés, míg a szocializmust építő keletiek az antifasizmust sajátították ki maguknak. Erre hivatkozva kapott felmentést az NDK a náci bűnökkel való szembenézés kötelezettsége alól. Ha a nácitlanítást és a közéleti tisztogatást az NSZK-ban a későbbi generációk elvárásainak megfelelően folytatták volna le, az németek millióit tette volna földönfutóvá és a rendszer ellenségévé. Szó sem lehetett volna a sikeres újjáépítésről, a gazdasági csodáról, a háborús sebek begyógyításáról. Ezért az első körben eltávolított 53 ezer köztisztviselőt szinte kivétel nélkül (1071 kivételével) újra munkába állították. Hiszen egy totális diktatúrában, főleg háborús időkben, a hatalommal való ellenszegülésnek igencsak korlátozott tere nyílik. Nyugat-és Kelet Németországban, ha más-más okokból is, de egy időre tehát állandósult a kollektív hárítás és felejtés állapota. Ahogy ez a kommunista diktatúra bukása után is történt.
Adenauer sikeres politikus és nagy hatású államférfiú volt, aki egész életét a köz szolgálatának szentelte. Idős korára, nemzete vezetésére vállalkozva, elsajátította a demokratikus politizálás csínját-bínját is. Pártvezér lett és népszónok, igazi parlamenti politikus, tetejében kiváló stratéga. Mindenkit meghallgatott, mindenkire odafigyelt, és ha kellett és szükségessé vált, változtatott. Nem hitt ugyanis a kész megoldásokban. Hitt viszont a türelemben, vagyis abban, hogy a kitartás mindig meghozza az áhított eredményt. Például hazája újraegyesülését. Ebben is igaza lett. Helmut Kohl befejezte, amit mestere elkezdett. Erejét hazája, nemzete és hite szolgálatából merítette. „A politika az a művészet, amivel az erkölcsi alapokon nyugvó helyesen felismertet megvalósítjuk. Politikánk célja a szabadság, a béke és az egység.” – mondta.
Végül engedjék meg, hogy visszatérjek politikai végrendeletének ahhoz a részéhez, amivel ezt a rövid megemlékezést kezdtem.
„Keletre is néznünk kell, ha Európára gondolunk. Európának nagynak, erősnek és befolyásosnak kell lennie, ha érdekeit a világpolitikában érvényre akarja juttatni.”
Churchill szerint Bismarck után Adenauer volt a legnagyobb német államférfi. Tanuljunk tőle.
Elhangzott november 4-én, Konrad Adenauer városligeti szobrának avatásán.