Százmillió ember. Százmillió áldozat.

Kivégzett, meghurcolt, megkínzott, kitelepített, lelkileg és testileg megnyomorított emberek.

A kommunizmus hazugsága hetven év alatt százmilliónyi áldozatot követelt, miközben magasztos célokkal, nemes jövőképpel leplezte valódi természetét. Megvetett kistestvéréhez, a nemzetiszocializmushoz hasonlóan jogszerűvé és hétköznapi gyakorlattá tette embertársaink megbélyegzését, kirekesztését, sőt megkínzását és meggyilkolását is.

A kommunizmus kizárólagosságot követelt magának: „hívőire” és alsóbbrendű „hitetlenekre” osztotta az emberiséget. Akik megtagadták a kommunista „hitet”, azokra halál várt, jéghideg számkivetettség vagy az a bizonyos „sorstalanság”.

Ezek a rideg, makacs tények. Annyira ridegek, hogy érteni sem akarjuk őket.

Mondom hát másképp, ahogy az unokámnak mondanám.

Képzeld el, Drágám, hogy betoppan hozzánk egy mosolygós idegen. Kedvesen leguggol hozzád és azt mondja neked, ismeri a tündérországba vezető utat. Ott pedig, a messzi tündérországban, senki sem beteg és szomorú, mindenki boldog és mindig megkapja, amire vágyik. Olyan szépen beszél tündérországról, hogy vele akarsz tartani. Az út persze nem lesz könnyű, készít fel, áldozat nélkül ugyanis semmi sem megy. Először azt kéri, add oda játékaidat, hogy mások játszhassanak velük. A kis gyerekszobádról is le kell mondanod, mert az a régi rossz világra emlékeztetne, no meg a szüleidre, a testvéreidre, akik szerinte nem akarnak majd elengedni, mert önzők és irigyen ragaszkodnak hozzád. Bátortalanul azt mondod, hogy szereted a családodat, és hogy őket is el szeretnéd vinni magaddal, de az idegen – ekkor már kevésbé kedvesen – mélyen a szemedbe néz, és azt mondja: „Ők a múlt, mi pedig a jövőbe tartunk.” Mivel nagyon vágysz tündérhonba, és az is eszedbe jut, hogy párszor tényleg leszidtak ezért vagy azért, végül vele tartasz. Útközben észreveszed, hogy iskolai barátaid, akiket az idegen szintén rábeszélt az útra, vagy eltűnnek, vagy furcsán viselkednek. Lassan megérted, vannak köztük olyanok, akik azt a feladatot kapták, hogy téged figyeljenek, sőt rólad jelentsenek, mert az idegen nem bízik meg benned. A hangulat rossz, az út pedig szörnyen fárasztó. Ekkor már hiányoznak a szüleid, testvéreid, én is hiányozni fogok, akárcsak a szobád, a játékaid. Vissza akarsz fordulni, de addigra újabb idegenek vesznek körbe, akik már kiabálnak veled. Azt mondják, el akarod árulni az álmot, hogy ellenség vagy, hogy valójában miattad ilyen szörnyen hosszú és fárasztó ez az út. Ha szerencséd van, az éj leple alatt el tudsz menekülni, ha nincs, bezárnak valahová, hiszen elárultad tündérország álmát. De te, kicsi unokám, biztosan el tudsz majd menekülni és mivel már tudod, hogy az idegen becsapott, el akarod mondani mindenkinek, amit tapasztaltál.

Ekkor fogsz a legjobban csalódni, mert az idegenek azt terjesztik rólad, hogy rossz vagy és hazudsz, hogy semmi sem igaz abból, amit mondasz, és hogy a hozzád hasonlóknak nincs helye a világon, mert akadályozzák a nagy álmot!

Nos, kicsim, ez a kommunizmus dermesztő meséje.

A legszörnyűbb, hogy mindez valóban megtörtént. Egy tökéletesnek hazudott jövőképért gyilkolták meg embertársainkat. Milliószámra. Hannah Arendt kifejezésével élve: „adminisztratív tömegmészárlás” keretében. Miközben az egész világot arról győzködték, hogy a kommunizmus a „létező világok legjobbika”.  Ennek a hazugságnak furcsamód azok dőltek be leginkább, akik nem szereztek róla elsőkézből tapasztalatot, mert a Vasfüggönyön túl, biztonságban és jólétben, és ami még fontosabb: szabadságban éltek.

Ez intő jel. Megtanulhatjuk belőle, hogy a szabadság nem véd meg az ostobaságtól. Vagyis: aki szabad, gyakran elfelejti, milyen is szabadság nélkül élni. Mi, itt Közép- és Kelet-Európában, 30 évvel ezelőtt nyertük vissza a szabadságunkat és a függetlenségünket.

Mi még emlékszünk.

Mi még ismerjük a szabadság árát.

Emlékszünk arra, hogy a kommunizmus mennyi áldozatot követelt tőlünk.

Emlékszünk, milyen a hazugság íze a szánkban.

Ezek az emlékek, és az ebből megszerzett tudás kötelez minket.

Kötelez, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk.

Kötelez, hogy tisztelegjünk hőseink előtt.

Kötelez, hogy fejet hajtsunk az áldozatok előtt.

Kötelez, hogy meggyászoljuk azokat, akiktől a végtisztességet is megtagadták, akiknek a nevét szándékosan ki akarták törölni az emlékezetünkből. Emlékeznünk kell tehát rájuk, hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló, hogy figyelmeztető jellé nemesedjen.

Tudnunk kell és tudatosítanunk kell, hogy az önkény mennyi hőst szült! Ezért kell sokkal többet beszélnünk a hőseinkről, mert nem beszélünk róluk eleget. Pedig olyan sokkal tartozunk nekik! Nekik köszönhetjük a szabadságunkat, az önbizalmunkat. Mert ők voltak azok, akik kockára tették a szabadságukat, a biztonságukat, az életüket, azért hogy megvédjék szabadságunkat, közös értékeinket, mindazt, amik vagyunk és lenni akarunk. Hogy hazánk megmaradjon.  És a miénk maradjon.

Sokkal. Nagyon sokkal tartozunk nekik.

Nekünk, mindannyiunknak, akik első kézből való tapasztalatokkal rendelkezünk a kommunizmusról, külön kötelességünk, hogy mindezt újra és újra elmondjuk Európa és a világ többi nemzetének. Azoknak, akik nem élték meg mindazt a rettenetet, amit mi, akik nem tapasztalták meg a kommunizmus hideg valóságát. Akik közül sokan túl könnyű prédának bizonyulnak azok számára, akik emberbaráti álcák mögött képviselik emberellenes eszméiket. Fel kell nyitnunk a szemüket!

A második világháború utáni Európát több mint fél évszázadon keresztül az elhallgatás, a tagadás, a féligazságok jellemezték. Így volt ez az európai zsidóság tragédiájával, a porrá bombázott német városok civil áldozataival kapcsolatban is. De a hallgatás csendje lepte be a népvándorlások korát megidéző, kollektív megbélyegzésen alapuló ki- és áttelepítéseket, vagy azoknak az ártatlan millióknak a sorsát, akiket rabszolgamunkára hurcoltak a szovjet birodalom lágereibe, és akik közül több millióan halálra fagytak, éhen pusztultak, járványok áldozatai lettek vagy beleőrültek a rájuk mért kínokba.

Európa sokáig nem akart tudomást venni erről. Az ’50-es ’60-as évekre nyugodtan tekinthetünk úgy, mint a teljes bénultság állapotára. Először a zsidóság volt képes hangot adni az általa elszenvedett rettenetnek. Kevesen emlékeznek arra, milyen elképesztő erőfeszítések árán sikerült a felszínre hozni az európai zsidóság tragédiáját, amelyre ma civilizációnk töréseként tekintünk. A nemzetközi szocializmus emberellenes természetére, bűncselekményeire Nyugat-Európában sokan, köztük döntéshozóinak egy nem elhanyagolható része, ma is elnézően legyint, és ez felér egy újabb árulással. Hiszen a megélt traumákat az elhallgatás, a tagadás – rosszabb esetben a féligazságok szajkózása – csak növeli. Vagyis amit tesznek, azzal eltagadják, megcsúfolják az általunk megszenvedett mintegy fél évszázadot és megakasztják gyászmunkánkat.

Ezért a kommunizmus bűneire legyintők, az azokat relativizálók, vagy tagadók, a Marx-szobrot állítók – akik megtagadják, hogy osztozzanak velünk az általunk megélt múlt tanulságaiban –, egyben közös jövőnkre is nemet mondanak.

Semmi sem pusztítja jobban az emberi lelket, mint az igazság hiánya. Ez az, amitől Európa nemzetei közül nem is egy egyfajta „kollektív pánikbetegségben” szenved. Orientációs zavarba kerülnek, állandóan szoronganak és félnek. Óriási jelentőséget tulajdonítanak marginális dolgoknak, hiszen a hazugság légkörében nem tudnak különbséget tenni a lényeges és a lényegtelen között. A valódi súllyal rendelkező jelenségek felett átsiklanak, miközben a kevesebb súllyal latba esők következményeit felnagyítják. Világnapja van a kísérleti állatoknak, az űrhajózásnak, az internetnek, a kézmosásnak, a homofóbia-ellenességnek, az ózonnak, a vakvezető kutyáknak, a toleranciának és a dadogásnak, de a kommunizmus idején meghurcoltak és elpusztítottak millióira nem emlékeznek meg!

De mi igen!

Mi számon tartjuk hőseinket és büszkék vagyunk rájuk!

Mi fejet hajtunk az áldozatok emléke előtt!

Meggyászoljuk áldozatainkat és újra és újra emlékezünk rájuk!

A kommunizmus a földkerekség egyik legembertelenebb rendszere volt, ami 100 millió emberéletet követelt. Áldozatainak száma azonban ennél nagyságrendekkel több.

Mi azonban itt vagyunk, vagyis Istennek hála, megmaradtunk.

Egyesek túlélőknek neveznek minket. Kedves Barátaim! Ők tévednek. A kommunizmus katasztrófáját egyikünk sem élte túl!

Élünk ugyan, de nem, mint Noé, új Földön új Ég alatt, hanem a régin. Nem túlélők vagyunk, hanem leszármazottak, rokonok és barátok! Túlélők csak akkor lehetünk, ha az elpusztítottból valamit megőriztünk, akárcsak egy nevet, egy arcot, egy mozdulatot vagy egy ölelést, a többit azonban végleg magunk mögött hagyjuk.

A kommunizmus áldozataiért érzett fájdalom nem világfájdalom. A magyar nyelv kérlelhetetlen igazságmérlegén az a szó ugyanis súlytalan. Tartalma üres. Jelentése: álságos, őszintétlen. A mi fájdalmunk azonban konkrét és nevesített. Mert a kommunista diktatúra áldozatainak Magyarországon ma már nevük van. Ha ezeket a neveket halljuk, összerezzenünk: ismertük őket, emlékszünk az arcukra, a mozdulataikra és az ölelésükre. Emlékszünk arra, hogyan tudtak szeretni, és hogy a hiányuk mennyire kínzó.

Ha túlélők akarunk lenni, nemcsak a megalázottak, és megszomorítottak nevét kell felidéznünk. A valódi túlélő – a közhiedelemmel szemben – magára is gondol, mert az áldozatok végeláthatatlan listáján az ő nevének is helye van. Mert azon túl, hogy szabadságtól, rokonoktól, barátoktól fosztottak meg bennünket, időt is veszítettünk.

Az időnél pedig nincsen értékesebb portéka. A tőlünk ellopott idő nem csak az idősebbeknek hiányzik, azoknak, akik életük javát már maguk mögött hagyták a rendszerváltoztatásig, de hiányzik a gyerekeinknek, unokáinknak is, akiknek a biztatás mellett sokszor nem adhattuk és adhatjuk meg mindazt, amit szerettünk volna, amit szeretnénk.

Még ma sem.

Magyarország – Kelet-Európa többi nemzetéhez hasonlóan – irtózatos árat fizetett a kommunizmus évtizedeiért. Harminc éve vagyunk újra szabad és független ország, de időre van még szükség, hogy a közel fél évszázados diktatúra romjait eltakarítsuk, és a közgondolkodást máig mérgező gyilkos ideológia maradványait végérvényesen felszámoljuk. Jó úton haladunk, hiszen magunk dönthetünk végre jelenünkről és jövőnkről.

Sosem akartunk tündérországot!

Élhető hazát, demokráciát és piacgazdaságot, szólásszabadságot és a véleménynyilvánítás szabadságát, szabad vallásgyakorlást akartunk, amire most végre lehetőségünk van. A kommunizmus, akárcsak a nácizmus tapasztalata ugyanakkor felvértezett bennünket. Ha irtózatos áron is, de immunisak vagyunk, azzá lettünk a totális diktatúrák szellemi mérgével szemben. Legyen hát sorsvezetőnk és büszkeségünk a Nobel-díjas Kertész Imre igazsága, aki azt írta, hogy mérhetetlen szenvedés árán mérhetetlen tudás keletkezik.

Jelentem tisztelettel: mi készek vagyunk ezt a tudást megosztani Európa és a világ többi nemzetével.

(A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, 2020. február 25-én, az Uránia Nemzeti Filmszínház Dísztermében elhangzott ünnepi beszéd szerkesztett változatát közöltük.)