A Nyugat alkonya néhány hónappal az első világháborút lezáró fegyverszüneti megállapodások aláírása előtt látott napvilágot, és az Európai eliten úrrá lévő levertséget, útvesztést és önbizalomvesztést juttatta kifejezésre. Számos korabeli elemzés felfedezte, hogy a Nagy Háború végzetesen és visszavonhatatlanul megrázta Európa uralkodó pozícióját a világ ügyeinek intézésében. A megfigyelők politikai hovatartozásuktól függetlenül egyöntetűen úgy ítélték meg, hogy a háborús évek veszteségei és szenvedései után Európa nem lesz képes visszaszerezni hegemón szerepét. Makszim Gorkij orosz író 1917-ben úgy fogalmazott, hogy Európa öngyilkos lett. 

Az első kiadás címlapja

A Nyugat hanyatlásának búskomor spengleri képe azért vált divatos beszédtémává Európa szalonjaiban, mert érzékletesen juttatta kifejezésre az európai elitre lesújtó érzést, hogy valaminek vége van. 1918 után, a két világháború közötti korszak szellemi légkörében magától értetődőnek számított, hogy az alkotók végzetszerű képet festettek az Európát bejáró hanyatlásról. Később, 1936-ban Louis Wirth szociológus találóan jellemezte ezt a szellemi légkört, amikor a nyugati civilizáció „végét, hanyatlását, válságát, szétolvadását, halálát” vizionáló „terjedelmes irodalomról” írt. Spengler történetfilozófiai fejtegetéssel fejezte ki az elmúlásnak ezt az érzését: egymást követő ciklusok sorozataként ábrázolta a történelmet, amelynek során minden kultúra eléri egyszer végső korlátait és hanyatlásnak indul.

Az európai elit önbizalomvesztése

Spengler a két világháború közti időszak több más pesszimista gondolkodójához hasonlóan a tömegek felemelkedésével hozta összefüggésbe a Nyugat hanyatlását. Erős ellenérzéssel, a paranoiával határos idegeskedéssel viseltetett a tömegek iránt. A tömeg – írta – „gyűlölettel üldöz minden rangkülönbséget, rendezett tulajdont, rendszerezett tudást”, majd arra a következtetésre jutott, hogy „a tömeg végső soron a radikális semmiség”. 

Spengler és más, két világháború közötti kulturális pesszimisták írásaira visszatekintve egyértelmű a benyomás, hogy az egydimenziós ellenségesség, amelyet a tömeg iránt éreznek, sokkal alapvetőbbproblémák szublimált megnyilvánulása; képtelenek voltak szembenézni azzal, hogy elvesztették a nyugati civilizációba vetett hitüket. A pszichológiából jól ismert jelenség, az eltolás valósult meg abban, ahogy a tömegek ellen fordultak, mert nem tudtak megbirkózni azzal, hogy képtelenek a maguk eszméiért és örökségéért kiállni. Ez az érzület elsősorban a felsőbb osztályok körében terjedt el. Ahogy William H. McNeill történész megállapította, „mindenekelőtt a művelt felsőbb osztályok szemszögéből festett gyakran úgy, hogy a civilizáció nemhogy nem halad előre, hanem körös-körül hanyatlóban van: otthon »a tömegek lázadása«, jelzi ezt, a birodalmak tengerentúli területein pedig a bennszülöttek erősödő lázongásai”.

Az uralkodó osztályoknak immár nem volt bizodalmuk a maguk életformájában, és ahelyett, hogy kezükbe vették volna a dolgok irányítását, lélektelenül mímelték tovább a kormányzást. Ortega y Gasset jól látta ezt, és 1929-es művében, A tömegek lázadásában arra figyelmeztetett, hogy „Ha az európai megszokja, hogy ne uralkodjék, elég lesz másfél nemzedék arra, hogy a vén kontinens és utána az egész világ erkölcsi silányságba, szellemi terméketlenségbe, közönséges barbárságba merüljön”.

A problémák, amelyekre Spengler és – nála ékesszólóbban – Ortega y Gasset utalt, az erkölcsi összeomlás képét mutatják. Az uralkodó osztályok számos tagjának szemében az első világháború nem pusztán anyagi értelemben vett visszaesést és katonai katasztrófát jelentett, hanem egy életforma megsemmisülését. Ezért nem érezhette magát egyetlen európai hatalom sem a háború győztesének. A háború ugyanannyira kimerítette, legyengítette a győzteseket, mint a legyőzötteket.

Franciaországon, holott visszaszerezte Elszász-Lotharingiát, politikai bénultság lett úrrá. „Az 1930-as éveket az általános vélekedés szerint a modern francia történelemben szinte példátlan kilátástalanság uralta” – írta Stuart Hughes amerikai történész. A kor „rosszízű vonásait” – tette hozzá – általában „az erkölcsi hanyatlás” címszó alatt tárgyalja a szakirodalom.

Még Nagy-Britannia is megértette, hogy papíron jóllehet győztesen kerül ki a háborúból, a világégés a Pax Britannica végét jelenti. A húszas évek végére Nagy-Britannia önképe súlyosan megrendült: már nem hitte magát meggyőződéssel magas erkölcsiségű birodalomnak. Odalett a birodalmi misszióba vetett korábbi hit, és súlyos tekintélyveszteséget szenvedett szerepfelfogásuk is, hogy Nagy-Britannia egy jóindulatú világbirodalom központja. Az elit és kiváltképp az értelmiség körében egyre divatosabbá vált lekicsinyelni a brit múlt örökségét. A brit életformába vetett hit elvesztését érzékletesen fejezte ki Lord Eustace Perry, amikor 1934-ben megjegyezte, hogy „nem hiszünk már egyetlen természetes eszmében sem”. Hozzátette, hogy „odalett a magától értetődő önbizalom, amely annyira jellemző volt viktoriánus nagyapáinkra, amerikai kortársainkra pedig még ma is jellemző.” 

Utólag már egyértelmű, hogy a Nagy Háború hatására gyors bomlásnak indult az európai elitek „csapatszelleme”.  Mind megsejtették, hogy valami nagyon fontos visszavonhatatlanul odalett. Politika és hivatás című profetikus 1918-as előadásában Max Weber német szociológus olyan új korszak beköszöntéről beszélt, amelyben a vezetői tekintély a hiányával tüntet. „Nem a nyár virágzása áll előttünk, hanem inkább jegesen sötét és szigorú sarki éjszaka” – borongott Weber.  Az európai elitet sújtó egzisztenciális bizonytalanságérzést és belső szorongást fejezte ki jövőképével, amelyből hiányzik minden, ami lelkesítő és reményteljes.

Elidegenedés az európai értékektől

Alig több mint egy évtizeddel azután, hogy A Nyugat alkonya megjelent, Winston Spencer Churchill, a 20. század alighanem legnagyobb államférfija arról írt, hogy alig ismer rá a világra. Ifjúkorom című emlékirataiban (1930) arra hívta fel a figyelmet, hogy honfitársai elidegenedtek a múlt örökségétől és értékeitől.

„Gyakran elgondolkodom rajta, vajon élt-e valaha nemzedék, amelynek életében oly döbbenetes felfordulás következett volna be tényekben és értékekben, mint amilyeneket mi éltünk át. Mindabból, az anyagi valóságból és a bevett eszméknek abból a tárházából, amelyeknek hitében nevelkedtem, alig maradt fenn valami. Megtörtént viszont minden, amit kifejezetten lehetetlennek tartottam, s amiről azt tanították nekem, hogy lehetetlen.” Churchillformátumát mutatja, hogy nem volt hajlandó harc nélkül feladni azokat az értékeket, amelyekre Európa épült. A civilizáció hanyatlásának fatalista teoretikusaival ellentétben felismerte, hogy ezeknek az érdekeknek a védelme nem veszett ügy. 

A valaha állandónak hitt értékek eltűnéséről szóló churchilli gondolatokat Hannah Arendt idézte fel Az erköcsfilozófia néhány kérdése című 1965-ös előadásában. Az erkölcsi értékek, amelyek eligazították az embereket „jó és rossz között” – állapította meg Arendt – „minden különösebb figyelmeztetés nélkül, szinte az egyik napról a másikra összeomlottak”. 

A nyugati civilizációt éltető erkölcsi képzelőerő eltűntének látványa, amely Arendtben szorongást keltett, ma is vitatéma. Az Európai Unió intézményrendszere olyan kísérletként is értelmezhető, amelynek célja az alkalmazkodás ahhoz az erkölcsi korszellemhez és a hanyatlásnak ahhoz az érzetéhez, amelyet Spengler oly tragikus színben festett le. Ugyanígy felvethető, hogy az Európai Unió vezetői bizonyos értelemben Spenglerhez hasonló módon érzékelik életformájuk veszélyeztetettségét. Spengler a műveletlen tömegek felemelkedésének számlájára írta a Nyugat – nézete szerint elkerülhetetlen – hanyatlását. Az Európai Unió csiszolt kultúrájú vezetői soha nem engednék meg maguknak, hogy a tömegeket becsméreljék. Ők a populista pártok és ügyek mögött álló tanulatlan és erkölcsileg alulképzett polgárokat teszik felelőssé.

Csakhogy közben – az európai civilizáció értékei mellett mélyen elkötelezett Churchillel és Arendttel ellentétben – az európai elit egyszerűen a feledésbe kívánja száműzni ezeket az értékeket. Már csak azért is beszélnek képviselői oly indulatosan a populizmusról, mert az e néven emlegetett mozgalmak – tudatosan-e vagy sem – gyakran éppen az európai múlt örökségének fonalát igyekeznek felvenni. Ha pedig egyszer száz évvel A Nyugat alkonyának megjelenése után annyi ember hisz még benne, hogy Európa történelmi örökségében van valami, amit érdemes fontosnak tartani, akkor úgy látszik, korántsem veszett ügy ez.