Ha az Olvasó a nyugati média híradásait követi, alighanem azt látja lelki szemeivel, hogy mióta kitört a koronavírus-világjárvány, a magyar kormány brutális diktatúrát gyakorol az ország felett. Cikkek szüntelen folyamában olvasható mindegyre, hogy Magyarországon kimúlt a demokrácia, s közben egyik kommentár a másik után fejtegeti, miként használta ki fondorlatosan a kormány a pandémia miatti aggodalmat arra, hogy az 1930-as évekre emlékeztető kíméletlen tekintélyelvű diktatúrát kényszerítsen a népre.
A világjárvány kitörése nyomán új lendületet és tartalmat kapott a kultúrharc, és a szuverenitás ellenfeleinek a Gonosz ellen kidolgozott ideológiájában jelentős szerepet játszanak azok a riasztó beszámolók, amelyeknek tárgya a magyarországi demokrácia fokozatos visszaszorulása.
Május elején a tévesen Freedom House-nak (a szabadság házának) elkeresztelt aktivista csoport már el is siratta a magyar demokráciát. Éves jelentésében azt írta, hogy Magyarország immár nem tekinthető demokratikus államnak. Minthogy ez a kampányszervezet ellenséges érzelmeket táplál a magyar kormánnyal szemben, ítélete aligha tekinthető meglepőnek. A médiában azonban minden kritikai megfontolás nélkül készpénznek vették a benne szereplő megállapításokat. Időnként úgy festett, hogy a teljes nyugati média összefog az állítólag létrehozott újdonatúj diktatúrával szemben.
Amikor Magyarországon a világjárványra reagálva bevezették az egészségügyi veszélyhelyzetet, a The Economist úgy fogalmazott, hogy „Orbán úr gyakorlatilag diktátorrá vált – Európa szívében”. A The Guardian azt hangoztatta: „A világnak gondoskodnia kell róla, hogy Magyarország ne vihesse el szárazon a hatalomnak ezt a megragadását”. Az EUobserver hasábjain Kenneth Roth, a Human Rights Watch vezetője annak a nézetének adott hangot, hogy: „Magyarországon diktatúra van, ennek következtében pedig az Európai Unió immár nem demokratikus államok szövetsége”. Ben Kelly, a The Telegraph szerzője pedig így fakadt ki: „Az Európai Unió belülről fog elrohadni, ha nem képes megzabolázni Orbán Vikort, Magyarország diktátorát”. Még a közismerten oly demokratikus teheráni rezsim szócsöve, a Voice of Iran sem volt rest csatlakozni a kereszteshadjárathoz. „Magyarország: Az első diktatúra az EU-ban?” – kérdezte cikkének címében.
A diktátor felemelkedéséről szóló történet szerint a rendkívüli jogrend bevezetése azt jelentette, hogy Magyarországon sohasem lesz visszatérés a szokásos parlamenti ügymenethez.
Érdemes megjegyezni, hogy más kormányokat, amelyek hasonló rendkívüli felhatalmazást kaptak, nem vádolt senki efféle gonosz szándékokkal. De hát miért mérik Magyarországot más mértékkel? A riogatók válasza megrendítő: „Mert Orbán nem megbízható”. Így is fogalmazhattak volna: „Mert nem kedveljük”.
Orbán Viktor miniszterelnök újságírók kereszttüzében a február 21-i EU-csúcsot követően
(Forrás: Orbán Viktor Facebook)
Ezeken a tendenciózus véleményeken mit sem változtatott a Die Welt áprilisi jelentése, miszerint az Európai Bizottság jogi szakértői nem látnak rá okot, hogy fellépjenek az állítólag tekintélyelvű hatalom ellen, amellyel a magyar parlament felruházta a kormányt. A nyugati sajtóban általában néma csönd fogadja azokat az eseteket, amikor kényelmetlen hír érkezik Magyarországgal kapcsolatban. Ha azonban a jogi szakértők történetesen jogsértőnek ítélték volna a magyarországi fejleményeket, csak úgy özönlöttek volna az állásfoglalást üdvözlő kommentárok.
A héten a magyar kormány bejelentette, hogy június 20-ára a különleges felhatalmazásnak és a veszélyhelyzetnek is vége szakad. Vajon a magyarországi diktatúrát kiáltó személyiségek belátják-e, hogy állításaik a fantázia gyümölcsei voltak, nem a valóságból táplálkoztak? Vajon elnézést kérnek-e a Magyarországgal kapcsolatos rágalmazó kijelentéseikért? Nem érdemes visszafojtott lélegzettel várni rá. Édesmindegy, mit tesz magyar kormány, nyugati ellenfelei rendületlenül a demokráciát és az európai értékeket fenyegető veszedelmes diktatúrának fogják minősíteni a magyarországi állapotokat.
Némelyikük egyenesen azt állítja hogy igaza volt, és a kormány csak a nemzetközi nyomás hatására vet véget a rendkívüli jogrendnek. Úgy látszik, nem tudják, hogy a tekintélyelvű diktatúrák nem szoktak lemondani teljhatalmukról csak azért, mert a nemzetközi sajtó bírálja őket. Mások azt hangoztatják, hogy a rendkívüli felhatalmazás és a veszélyhelyzet lefújásától Magyarországon még nem lesz demokrácia. Ha egyszer a kormány kezében annyi hatalom összpontosul, és élvezi a parlament támogatását – hangzik az érvelés – nincs is szüksége különleges felhatalmazásra ahhoz, hogy rákényszerítse a társadalomra az akaratát. Ha azonban így van, ha tehát a rendkívüli jogrendre nem volt szükség a demokrácia elfojtásához, akkor miért kellett körülötte akkora ramazurit rendezni?
Végül is mitől lett Magyarország a globalista politikai lobbi kedvenc célpontja? A mai kultúrharcban Magyarországot képletesen úgy lehetne ábrázolni, mintha egy gyűjtőlencse helyezkedne el felette, amely a nyugati kulturális elit negatív energiáit, kivált pedig szuverenitás-ellenes érzelmeit egyetlen pontra fókuszálja. A kulturális elit hegemóniája Európa-szerte, de az angol-amerikai világban is továbbra is sértetlen, s alig ütközik ellenzésbe. Igaz, értékei milliókból váltanak ki ellenérzést, de csak nagyon keveseknek van fórumuk vagy bátorságuk, hogy a nyilvánosság elé álljanak ellenvéleményükkel. Amikor mégis megteszik – ahogy a brexit esetében történt – nyomban nagy nyomás nehezedik rájuk, hogy hallgassanak el vagy legalábbis vegyenek vissza a hangerőből. Még Trump Amerikájában is ez a helyzet: emberek milliói érzik úgy, hogy meg kell gondolniuk, mit beszélnek.
Magyarországon aránylag csekély a rokonszenv Hollywood, a Netflix, és a technológiai cégóriások globalista értékrendje iránt. A globális média befolyása és hatalma elég nagy ahhoz, hogy világszemlélete Magyarországon is éreztesse hatását, de ez a hatás nem hegemón. Így hát az emberek és képviselőik olyan nézeteknek és értékeknek is hangot adhatnak, amelyeknek a nyugati világ sok részén kiátkozás a sorsa. A nyugati média szemében egyfajta kulturális eretnekségnek minősül, hogy a magyar kormány nem hajlandó alávetni magát az Európai Uniót vezető személyiségek tekintélyének, sem a hollywoodi ultraprogresszív konszenzusnak. Akárcsak a 20. század sztálinista eretnekvadászai, a globalista kultúrharcosok is minden eszközzel igyekeznek megalázni ellenfeleiket, és rákényszeríteni őket hogy beálljanak az ő „igazságaik” követőinek sorába.
Hogy miként alakul a Magyarország elleni propagandaháború, azt helytelen lenne pusztán magyar problémának tekinteni. Valahányszor egy brit, német vagy amerikai lap szerzője felpanaszolja, hogy Magyarországon diktatúra épül, közvetve azokat a hazai mozgalmakat és politikusokat is támadják, akik szembeszállnak a társadalmukban uralkodó kulturális normákkal. Ezért aztán nekünk, akik az Egyesült Királyságban az Európai Unióból való kiválást támogattuk vagy más országokban foglaltunk állást a nemzeti szuverenitás mellett, már saját érdekünkben is érdemes Magyarország mellé állunk ebben a kultúrharcban.
A cikk eredetileg a Spiked oldalán jelent meg.