Ernesto Rafael Guevara de la Serna 1928. június 14-én született egy argentin középosztálybeli család gyermekeként. A jó képességű fiút hamar felvették egy córdobai elitgimnáziumba, amelynek elvégzését követően a buenos aires-i orvosi egyetemre iratkozott be. Egyetemi éveit nagyban meghatározta Juan Domingo Perón elnöksége, ugyanis a határozottan jobboldali politikus irányította Argentína egyre inkább távolodott Guevara világától, amelyet a Perón-ellenes nézeteket valló szülei is alakítottak.
Politikai szemléletére fölöttébb nagy hatást gyakorolt egy 1951-es kaland, amelyet egy biokémikus barátjával közösen élt át, amikor egy motorkerékpáron bejárták Dél- és Latin-Amerikát. Az utókor Che Guevarát dicsőítői számára ezen aktus nagy jelentőséggel bír, hiszen a motorozást önmagában a szabadság élményével szokás összekötni, s a rebellis fiatalok társadalmi konvenciókkal szembeni lázadásaként is értelmezhető (lásd: a Pokol Angyalai motorosbanda tagjai, akik a popkultúra szerves részévé váltak a hatvanas évek pszichedelikus Amerikájában). Az utazás mély benyomást tett az orvostanhallgatóra, ugyanis a kontinens falvaiban, elmaradott vidékein tapasztalt mélyszegénység egyre inkább a marxizmus felé sodorta az amúgy kvázi jólétben élő fiatalt. Ekkor erősödött meg benne az a nézet, amely szerint csak radikális eszközökkel, a fegyvereket segítéségül hívva lehet „rendet tenni” a kontinensen. Érdekes módon a tanult családból jövő fiatal számára nem tűnt fel az a tény, amely világosan mutatta: a dél-amerikai kontinens elszegényedése, lecsúszása már évszázadokkal korábban, a spanyol és portugál hódítók idején megindult, sok-sok évvel a huszadik századot megelőzően, s a térség népei (igaz technikailag elmaradottabbak voltak az európaiaknál) nem vették kezükbe saját sorsuk irányítását, ellentétben a hatalmas erőfölénnyel bátran szembeszálló pesti srácokkal az 1956-os Budapest utcáin.
Ez persze mindegy is volt az időközben tanulmányait befejező és bőrgyógyász képesítéssel rendelkező Guevara számára, aki 1953-ban (saját magában exportálva a forradalmat) Guatemalában tűnt fel a baloldali Jacobo Árbenz Guzmán elnök támogatójaként. A kérészéletű guatemalai időszak egyetlen pozitívuma egy perui indián lány szerelme volt, akit 1955-ben feleségül is vett. Hilda Gadea Acosta meggyőződéses kommunista volt, akit a mozgalom hozott össze Guevarával. Felesége révén (már Mexikóban) ismerkedett meg kubai emigránsokkal, akik hasonlóan hozzájuk radikális baloldali nézeteket vallottak. Házasságukból egy gyermek született, ám ez sem tartotta sokáig össze a forradalmár párost, akik 1959-ben (egy harmadik fél megjelenése miatt) elváltak.
Mexikói időszaka alatt egy testvérpárral szerfölött jó kapcsolatba került: Raúl és Fidel Castro kubai kommunisták az argentin orvos harcostársai lettek az imperialisták elleni küzdelemben. A közép-amerikai államban gerillakiképzést kaptak, fegyverekkel gyakorlatoztak, tevékenyen készültek Flugencio Batista kubai elnök hatalmának megdöntésére. Ahogy ez már a diktatórikus jellemű, csak a terror nyelvét beszélő személyeknél lenni szokott (lásd. Hitler bukott sörpuccsa), a mexikói hatóságok látókörébe kerültek, és az illetékes szervek le is tartóztatták őket. Csak 1956 nyarán szabadultak, ám nem tétlenkedtek, azonnal hozzáláttak korábbi tervük megvalósításához. Az év decemberében egy jacht fedélzetén partra szállva, fegyveres konfliktust kezdeményeztek az elnök embereivel szemben. Az egykori partra szállás helyén manapság egy álmos városka, Niquero áll, ahol nem igazán utal semmi a „nagy elődök bátor tetteire”. Az öldöklő küzdelem mintegy két éven át tartott a Castro-fivérek vezette kommunisták és Batista csapatai között. Che Guevara az első időszakban orvosként tevékenykedett a csapatok háta mögött, gyógyítva saját katonáikat, majd amikor a veszteségeik egyre nagyobbak lettek, számos katonai vezető elesett, az argentin forradalmár nem tétlenkedett, maga is fegyvert fogott. Az összes egykori visszaemlékező egybehangzóan állítja: az argentin kitűnt szigorával, sőt a legtöbb esetben igen kegyetlen volt az ellenséggel szemben. Szigora ellenére ekkoriban lágyította el szívét egy forradalmár lány, akit később nőül vett és négy gyermeket nemzett neki.
Paramilitáris karrierjének csúcspontja 1958-ban következett be, amikor személyesen vezetve csapatait elfoglalta Santa Clarát. A vereség hírére az addig szilárdan kitartó Batista elnök elmenekült az országból, így a forradalom győzedelmeskedett. Megjegyzendő, hogy a Castro és Guevara vezette csapatok létszáma sok esetben alig érte el a kétszáz főt – létszámuk szinte folyamatosan változott –, ennek ellenére számos csapást mértek a hadsereg egységeire. Tehették mindezt azért, mert a klasszikus gerilla harcmodort alkalmazták a sorozott legénységgel szemben: erdők mélyén megbújva, hegyekben elrejtőzve lesből csaptak le az ellenségre, amely helyismeret és megfelelő taktika nélkül eleve vereségre volt ítélve. A kommunisták erejét megsokszorozta, hogy az elmaradott térségek lakói (értsd: a szegénységben élő parasztság egy része) szimpatizált a hamis ideológia mentén szerveződött félkatonai egységekkel. Nekik elég volt az, ha valaki megígérte nekik, elkergeti a gazdag, dúskáló, hatalmaskodó elnököt, aki a szegénységük legfőbb okozója. Mintha csak az első világháborút követő Berlinben vagy Szentpéterváron járnánk…
Che Guevara szobra Santa Clara-ban
A győzelmet követően villámgyorsan hozzáláttak az ország átalakításához. Erőszakkal rátették a kezüket az egyházi ingatlanokra, papok százait üldözték el az országból, szovjet mintára államosították a földeket, a helyi parasztságot termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Ha mindez nem lett volna elég, a külföldiek (különösen az amerikaiak) tulajdonában lévő ingatlanokat elkobozták, amire válaszul az USA mindennemű gazdasági kapcsolatot megszakított a szigetországgal. Hatása mind a mai napig érződik az azóta eltelt hatvan év dacára.
A Castro és Guevara vezette kommunista erők sorozatos túlkapásai, kegyetlenségei, és az ország gazdasági színvonalának radikális süllyedése miatt 1960-ban egy kommunistaellenes szervezkedés robbant ki az országban. Az amerikaiak által is támogatott felkelés azonban nem hozott jelentős sikereket. Annak ellenére sem, hogy a Disznó-öbölben komoly amerikai fegyverarzenállal rendelkeztek, ám így is elbuktak a Fidel Castro vezette ország kommunista csapataival szemben. A hatvanas évekre a vezér, Fidel és Che viszonya megromlott, ugyanis Castro a viszonylagos enyhülésben látta hatalmának biztosítékát, míg az argentin bőrgyógyász, aki sokkal jobban értett a fegyverekhez, mint a dermatológiához, mindenáron az erőszakot látta a hatalommegtartás egyetlen garanciájának. Ráadásul a szovjetekkel szemben a jelentősen radikalizálódó kommunista Kína felé tett baráti lépéseket, sőt mintegy utazó forradalmárként még Kongóban is fegyvert fogott a sztálinista ideológia érdekében. Magyarán kezdett kissé kolonc lenni a kubai vezetés nyakán. Kongói kalandját megelőző években mintegy utazó nagykövetként járt a baráti szocialista országokban, amely utazások során, 1960 telén Magyarországra is ellátogatott. Ekkor a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetése által rendezett nagygyűlésen beszédet is mondott, s a visszaemlékezések szerint „remek hangulatban” tárgyalt az állampárt vezetőivel, többek közt az egykori szocdem Marosánnal és Kádárral.
1966-ban – miután visszatért Kubába – egy különítmény élén a dél-amerikai Bolíviába indult, hogy a régi, jól bevált recept szerint forradalmat robbantson ki az országban, amely reményei szerint viharként söpört volna végig a kontinensen. Tervét nehezítette, hogy a helyi kommunista párt sem támogatta egy esetleges gerillaháború kirobbantását, ám Ernesto Che Guevara kedvét ez nem szegte, sőt forradalmi hevülete tovább fokozódott, annak ellenére, hogy a helyi – zömében paraszti – lakosság nem támogatta az importált forradalmárok ténykedését. Ráadásul a nehéz terepen katonái egészsége gyorsan romlott, hiába, Bolívia a dzsungelek, a sivatagok és a hatezer méter fölötti hegyek országa. Sorsa végérvényesen 1967 őszén pecsételődöt meg, amikor saját egységei kezdtek felmorzsolódni, ráadásul Fidel Castro sem tett kísérletet arra, hogy egykori nélkülözhetetlen harcostársát kiszabadítsa a bolíviai kelepcéből, amelybe az önként zárta saját magát. Így nem meglepő, hogy az ország hadseregének katonái október 8-án, a hegyek által körbeölelt La Higuera falujánál elfogták a rettegett forradalmárt. Másnap a bolíviai elnök parancsára – bár a CIA is kíváncsi lett volna tanúvallomására – kivégezték. Holttestének fényképe bejárta a világsajtót, majd a bizonyítékként szolgált fotók publikálását követően titokban elhantolták a testet.
Ötvenegy évvel kivégzését követően a falu a kommunista meggyőződésű zarándokok Mekkája lett, a hegyoldalban kis ház bérelhető azon rajongóinak, akik az „1967-es helyszínen” kívánják tölteni az éjszakát. A kaktuszokkal körbenőtt házikó telis-tele van a sztálinista forradalmárhoz köthető relikviákkal, képekkel, újságkivágásokkal, táblácskákkal, olyan abszurd jelleget kölcsönözve a helynek, mintha a látogató Elvis Presley vagy épp Freddie Mercury egykori otthonában járna.
Sajnálatos módon Che Guevara életének feldolgozása, emlékének megjelenítése és jelenkori megítélése – legalábbis a balliberális politikai körök által – a kettős mérce vegytiszta megjelenése. Ugyanis azt még legelvakultabb hívei sem tagadhatják, hogy Guevara személyesen vett részt a kubai munkatáborok felállításában és Batista elnök híveinek megtizedelésében, ergo vér tapad a kezéhez. Az ideológia, amelyben feltétel nélkül hitt, több mint százmillió áldozatot szedett világszerte a Szovjetuniótól kezdve, Magyarországon, Csehszlovákián és Kínán át egészen Kambodzsáig. Éppen ezért védhetetlen, hogy Che Guevara képe kitűzők, pólók, zászlók és mobiltokok sokaságát díszíti a földön, szem előtt nem tartva emberek tíz- és százmillióinak érzékenységét, olyan emberekét, akiket személyesen is megnyomorított a kommunizmus, vagy épp nagyszüleik elbeszéléseiből értesültek azon borzalmakról, amelyeket át kellett élniük. Persze, megszokhattuk ezt az elmúlt évtizedekben, amikor a kommunizmus bűneit bagatellizálták, relativizálták, mégpedig nemcsak a hétköznapok emberei, hanem vezető politikusok is. Elég itt a brüsszeli bürokraták Marx-szobor avatására gondolnunk, vagy Horn Gyula hírhedtté vált „Na, és?” mondatán elmerengenünk.
Mindazonáltal reménykedjünk abban, hogy a jövőben a múlt ilyetén jellegű, egyoldalú bemutatása meg fog változni, mi is tehetünk arról, hogy a jövő évi Európai Parlamenti választáson olyan erők győzedelmeskedjenek, akik szerint semmi szüksége ennek a kontinensnek Marx vagy épp Che Guevara szobrokra.