Tavaly nyáron, amikor feleségemmel autóutat tettünk az Egyesült Államokban, szomorúan tapasztaltam, hogy az amerikaiak háborúban állnak egymással. „Ez még semmi: lassan kitör a polgárháború” – mondta a feleségemnek egy pincérnő Maine állam egyik kisvárosában. Ez azért túlzás – gondoltam. Aztán a legutóbbi két-három hónap eseményei arról győztek meg, hogy talán mégsem oktalanul dohogott. Az Egyesült Államokban sajnos olyannyira megkövesedtek az ellentétek, hogy immár sokan tartják a politikai álláspontok kifejezésére elfogadható módszernek az erőszakot.
Az elmúlt néhány év során az erőszak új filozófiája jelent meg, amely igyekszik a közélet normális velejárójának elfogadtatni az erőszakot. Az amerikai médiavilágban korántsem számít kivételnek az olyan szerkesztőség, amely szégyenkezés nélkül mentegeti a rendbontást és a fosztogatást azon az alapon, hogy az erőszak mindig is az amerikai életforma szerves vonása volt. A The Atlantic hasábjain Kellie Carter Jackson azt fejtegette, hogy napjaink lázongásai az amerikai függetlenségi háborúhoz vezető fegyveres felkeléshez foghatók. „Országunk létrejötte óta” – írta – „a lázongás és a heves retorika mindig is a hazafiság jele volt”. Hogy ez a felháborító kijelentés mégiscsak tartható legyen, eltekintett attól, hogy mi is volt az amerikai forradalom célja, nevezetesen a szuverenitás és a függetlenség. Így jutott arra a megállapításra, hogy „amikor alapító atyáink a függetlenségért harcoltak, az erőszak volt a kürtjelzés”. A Carter Jackson által átírt történelemben tehát az amerikai forradalom vezetőinek világszemléletét az erőszak határozta meg.
A történelemnek ezt az átírását, amelynek célja az erőszak elfogadtatása, korántsem valamiféle új történetírás melletti részrehajlásmentes elkötelezettség diktálta. A célja az, hogy legitimálja a lázongást és a fosztogatást, vagy ahogy Carter Jackson nevezi, „a feketék lázadását”. Így fogalmaz: „És mégis, a tiltakozókat nemegyszer fosztogatóknak, bűnözőknek minősítik, olykor pedig egyenesen amerikaiatlannak. A fehér emberek a szabadság kivívásának céljából hosszú ideje alkalmazzák az erő filozófiáját, a fekete amerikaiaktól azonban kifejezetten megtagadják ezt a jogot.”
Ebből a kijelentésből az következik, hogy most a feketéken a sor, hogy az eleddig a fehér ember kiváltságának számító „erőszakfilozófiához” folyamodjanak.
Az erőszak elfogadtatását célzó érvelés olyan narratívára épít, amely szerint az amerikai történelmet az erőszak jellemezte. Mint egy kommentátornál olvashattuk, „ma, amikor a mélységesen megosztott Egyesült Államok igyekszik kiutat találni jelenlegi veszélyhelyzetéből, végre ideje visszatekinteni és számot vetni az ország ellentétektől szabdalt és erőszakos alapítására”. Korunkban sok aktivista igazolja a fosztogatást és az erőszakos lázongást azon a címen, hogyha az Alapító Atyáknak megfeleltek ezek az eszközök, akkor megfelelnek nekik is. „A fosztogatás védelmében" című nemrég megjelent könyvében Vicky Osterweil koherens gondolatmenetben fejti ki e nézetet. Félig-meddig tudatosan megtisztítja negatív tartalmától a lázongás kifejezést, és úgy festi le, mintha a tömegmegmozdulások mindennapi formáinak egyike lenne. „»Lázongáson« – írta – általában nem értenek egyebet, mint a tömeges tiltakozás vagy forrongás valamilyen formáját. A lázongás olyan tér, ahol emberek egy bizonyos tömege olyan helyzetet teremt, melyben nem működnek már a társadalmat általában kormányzó törvények, s az emberek másképpen cselekedhetnek a köztéren és a nyilvánosság előtt.”
Ebből a szemszögből nézve a lázongás nem törvényszegés, hiszen olyankor történik, amikor a törvények „már nem működnek”. A valóságnak ezen alternatív változata szerint előbb válik működésképtelenné a törvény, és csak aztán következik be a lázongás, nem pedig fordítva.
Érdemes megjegyezni, hogy korábban nem volt szokás öncélnak tekinteni és magasztalni az erőszakot és a fosztogatást. Legfeljebb sajnálatos eszközöknek minősítették őket, amelyek azonban elkerülhetetlenek valamilyen pozitív és nemes cél megvalósítása érdekében. A demokrata forradalmárok pedig egyáltalán nem magasztalták a lázongást, nem pártolták a fosztogatást, és korántsem tekintették őket a társadalmi és politikai magatartás értelmes formájának.
Egészen más fosztogatás-felfogás ez, mint amit Osterweil képvisel. Ő kifejezetten dicsőíti a fosztogatást, mondván, hogy „a tulajdon, a fehérség és a rendőrség szívére sújt le”. Az ő elbeszélése szerint a fosztogatás „a szabadság és az öröm képzetét adja az embereknek, segít tehát nekik abban, hogy elképzeljék, milyen lehetne a világ”. Vagyis úgy gondolja, hogy „a lázongás és a fosztogatás örömteli és felszabadító érzést kelt”.
A lázongást és a fosztogatást igazoló új filozófia megjelenése annak közvetlen következménye, hogy az identitáspolitika nagy befolyásra tett szert az angol amerikai világban.
A politikai indítékú fenyegetés és erőszak az Egyesült Államokban közelmúltig lényegében az egyetemi kampuszokra korlátozódott. Az eltörlés kultúrájának gyakorlata mindig is magában rejtette a lehetőséget, hogy az eltörlendő célpont ellen erőszak is alkalmazható. A változás abban áll, hogy az elmúlt hónapokban az olyan magatartásformák, amelyek korábban csak az egyetemeken voltak megfigyelhetők, átterjedtek a szélesebb értelemben vett társadalomra is. A városi Amerika kevésbé pallérozott környezetében aztán az eltörléskultúra sokkal sötétebb, romboló jelleget öltött.
A fosztogatás dicsőítése szerencsére még ma is kisebbségi sport. Az amerikai médiavilág jelentős része azonban részt vesz a városi lázongás romboló következményeinek kisebbítésében. Meghökkentő példáját adta ennek a CNN hírtelevízió. A lángokban álló Kenosha városról szóló tudósításához mellékelt feliratban úgy fogalmazott, hogy ami látható, „tüzes de többnyire békés tiltakozás”. A CNN azonban nem áll egyedül azzal, hogy nem hajlandó elismerni, milyen romboló természetű tiltakozásról tudósít. A média általában is vonakodik attól, hogy negatív fényben tüntesse fel a lázongókat. Az amerikai médiában gyorsan hódít a szokás, hogy lázongás helyett tiltakozást emlegessenek a tudósítások. Így aztán amikor a kaliforniai Oaklandben felgyújtottak egy bírósági épületet, az ABC News ezen szavakkal tudósított az esetről: „a békés demonstráció intenzív jelleget öltött”.
Az ABC tudósítása George Orwellt idézi a megfigyelő eszébe, ő ugyanis sokat írt arról, hogyan lehet visszaélni a nyelvvel. Amikor egy állítólag szabad médium nem hajlandó szabadon gondolkodni és azt jelenteni, amit nézői a saját szemükkel is láthatnak, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nagy bajban van a szabadság. Ha az erőszakos lázongásról nem vesznek tudomást, vagy éppen dicsőítik, akkor a jogállam tiszteletén végzetes csorba esik. Most értem meg igazán, mit érzett a pincérnő, amikor a polgárháború lehetőségéről beszélt. Ő és a hozzá hasonlók értik, hogy ha a munkahelyük „tüzes de többnyire békés tiltakozás” legitim célpontjává válhat, akkor életformájuk van veszélyben.