1939 szeptemberét követően a lengyel hadsereg tagjai közül sokan voltak, akik a harapófogóba került államuk megsegítésében nem otthoni fegyveres szolgálattal kívántak részt venni, hanem megpróbáltak Franciaországba, illetve Nagy-Britanniába távozni. A francia területen létrejövő lengyel emigráns kormány feje, a korábbi miniszterelnök, Władysław Sikorski lett, aki Angers-ban állította fel főhadiszállását, és novemberben egy miniszteri bizottság felállításáról határozott, amelynek célja a megszállt ország ügyeinek kezelése, és az ellenállás megszervezése volt.

A közelgő német csapatok erőteljes előrenyomulása miatt a kormány 1940 kora nyarán Londonba tette át székhelyét, s megszervezte, hogy lengyel katonák tízezrei harcoljanak angol kötelékben a németek ellen. A brit kormány a skót partvidék védelmét gyakorlatilag teljes egészében a lengyelekre bízta, akik korábban számos alkalommal bizonyították rátermettségüket katonai kérdésekben. Ezek közül kiemelkedett az Enigma nevű elektromechanikus berendezés feltörése még 1932-ben, de a lengyel katonák a Brit Királyi Légierőnél is kiválóan teljesítettek, bátorságukkal méltán vívtak ki elismerést a brit hadsereg veteránjai között.

Nagy-Britannia sikeres megvédését követően a lengyel emigráns kormány teljes egészében saját hazája felé fordította a figyelmét. A földalatti ellenállás megszervezése létfontosságú volt a megszállt Lengyelország területén, ahol egymást érték a náci és szovjet rémtettek. Már 1939 őszén történtek próbálkozások ennek megszervezésére, és egy a megszállók ellen harcoló hadsereg felállítására. A vállalkozás sikerének egyik jelentős – sajnos nem eléggé hangsúlyos – eleme, hogy a Horthy vezette Magyarország minden további nélkül befogadta a hazájuk elhagyására kényszerült lengyelek tízezreit, legyenek azok polgári személyek, vagy éppen katonák. Utóbbiak – jellemzően – Jugoszlávia érintésével jutottak el a Szövetséges Államok valamelyikébe, ahol nem haboztak az adott ország hadseregében szolgálatot teljesíteni. Lengyel katonák tízezrei harcoltak a náci diktatúra ellen Skócia partjainál, Tobruk erődjénél és Monte Cassinónál egyaránt. A megszállt országban pedig számos földalatti szervezet jött létre, ám ezek közül kiemelkedett az 1939 végén létrehozott Lengyelország Győzelme Szolgálata nevű földalatti katonai-politikai szervezet, illetve a későbbi Honi Hadsereg. Megsegítésükre különleges alakulatokat hoztak létre Sikorski tábornok irányításával, a brit hadsereggel karöltve. Nevük a misztikus Néma Láthatatlanok lett, nem véletlenül: a síri csendben végrehajtott titkos akciók után az egység tagjai köddé váltak. Természetesen a toborzásukat is titok övezte: mintegy kétezernégyszáz fő jelent meg az essex-i bázison, de semmilyen lényeges adattal, vagy részlettel nem szolgáltak a jelentkezők számára, nehogy az ellenség tudomására jusson bármi a fedett akcióból. A megjelentek közülük választották ki aztán több lépcsőben azokat, akik részt vehettek az egység feladataiban. 1941 februárjától több száz jól, kiképzett Néma Láthatatlan hajtott végre akciókat a szovjetek és a nácik által megszállt országban. Tevékenységüknek köszönhetően pénzzel és fegyverrel látták el a földalatti ellenállás tagjait Lengyelország-szerte.

A Néma Láthatatlanok akcióit titkos rádióadásokkal, és hírszerzéssel egyaránt segítették támogatóik 1941-től. A legjelentősebb csoportot 1944-ben vetették be: hozzávetőleg háromszáz ejtőernyőst dobtak le ekkor a megszállt országban, s közülük igen sokan fegyverrel is támogatták az augusztus 1-jén kirobbant függetlenségi harcot, a Varsói Felkelést, s harcoltak a német csapatok ellen. A végül októberben elbukott felkelés hatására rombolták porig a náci csapatok – hallgatólagos szovjet támogatással – Varsó legrégebbi részeit, s tették tönkre a Visztula-parti metropoliszt. A Néma Láthatatlanok a Radom és Kielce környéki erdőkben sem tétlenkedtek: robbantásokkal, szabotázsakciókkal keserítették a megszállók életét, s demoralizálták a legénységi állományt. Sikeres szerepük volt a megszállt Varsó náci rendőrfőnöke, Franz Kutschera elleni merényletben is, ebben az akcióban a nyílt utcán végeztek a tiszttel az Adam Borys vezette csoport emberei 1944-ben.

A Néma Láthatatlanok legtöbb tagját csak a háborút követően lehetett beazonosítani, hiszen fedőnéven működtek a világégés idején. Közülük is kiemelkedett az Antoni fedőnevű Kazimierz Iranek-Osmecki ezredes, aki elsőként térképezte fel a németek titkos rakétabázisát Peenemündében, ahol a rettegett V1 és V2-es rakétakísérletek folytak egyidőben. A bitófát sikerült elkerülnie, ám a németek hírhedt – börtönként szolgáló – Colditz várkastélyát nem, ahonnan csak 1945 májusát követően szabadult. Hasonlóan kemény élete volt a csoport egyelten női tagjának, Elżbieta Zawackának, akit Zo álnéven 1943 szeptemberében dobtak le Varsó mellett, s egy évvel megérkezését követően a Varsói Felkelés egyik ikonikus alakjává vált. A második világháborút követően a kommunista Lengyelország titkosszolgálata hazaárulás és kémkedés vádjával juttatta börtönbe, így személye egyaránt jelképezte a náci és a szovjet totális diktatúrával való büszke szembenállást.

A Néma Láthatatlanok emlékét a mai lengyelség méltó módon őrzi, számos városban emlékparkjuk van, tagjaiknak emléktáblákkal tisztelgett az utókor. A lengyel kormány tavaly több rendezvénnyel tisztelgett az egykori hősök emléke előtt, akik közül sajnos már csak néhányan vannak életben. Élettörténetük, hazaszeretetük, bátor tetteik a következő generációk számára iránymutatóak lehetnek.

(Fotók: Wikipedia)