A szakértelem ócska bolsevista trükk.
Csurka István

1988. szeptember 20-án Margaret Thatcher brit miniszterelnök Bruges-ben arra figyelmeztette a föderalista irányzatot képviselő európai bürokratákat, hogy veszélyes útra lépnek, ha továbbra is semmibe veszik a választópolgári felhatalmazáson alapuló nemzeti szuverenitást és az arra támaszkodó politikai kormányzást. Véleményét a brit és a vele összefonódott brüsszeli elit hadüzenetnek tekintette. Mindent megtettek a megbuktatásáért. Intézményi tiltakozásokat szerveztek ellene, eljárási nyomásgyakorlásokkal, elmarasztaló szakértői állásfoglalásokkal ásták alá a tekintélyét, szűkítették egyre kisebb területre mozgásterét. 1990 novemberére sikerült megbuktatniuk. Utódjai mindenben a bürokráciára támaszkodtak és támaszkodnak, menedzser-adminisztrátorként viselkedtek és viselkednek, szuverén népképviseletre nem vállalkoztak.

A Thatcher feletti győzelem mérföldkőnek bizonyult. A nyugati világban a rá következő évtizedben kikerült a fősodorból a szuverenitásra, a nemzetre, a demokratikus elszámoltatásra, a politikai meggyőződésre való hivatkozás. A hangsúly áttevődött a modernizálásra, a befogadásra, a fókuszcsoportos kutatásokra, a konszenzuskeresésre, a konzultációra, a kompromisszumra és persze az intézményi önállóság fontosságára. A bürokratúra által helyzetbe hozott politikusok fő célja ettől kezdve az európai integráció elmélyítése, vagyis a brüsszeli és a globális politikai és gazdasági érdekek kiszolgálása lett.

Lezárult az az időszak, amikor az egyes nemzetállamokat és az általuk létrehozott, őket képviselő nemzetközi szervezeteket politikusok vezették. Olyanok, akik feladatuknak tekintették a határok védelmét és a választópolgárok által meghatározott állami feladatok ellátását. Hivatásuknak tekintették a kereszténységen alapuló kulturális örökség, a hagyományok és az erkölcsi rend védelmezését. Határozott értékrenddel, politikai arcéllel rendelkeztek. Mára szinte mindenhol átvették a helyüket az adminisztrátorok, a bürokraták, a menedzserek, illetve a lobbisták. A komikusok, a semmiből jött kalandorok. Akik mögé késedelem nélkül felsorakoznak a tudomány által felkent társadalomtudósok, illetve a korporatív üzleti és gazdasági elit által kijelölt szakértők. És persze a fősodrú média bértollnokai, akik megrendelésre készségesen leleplezik az általuk kijelölt konkurensek üzelmeit és felhájpolják az arra kijelölteket. Ellenfeleikről pedig bebizonyítják, hogy korruptak, lopnak és csalnak. A fejletteknél ez rendre azzal is kiegészül, hogy szexuális ragadozók. A szakértők uralta közbeszédet a technokrata és az orvosi, vagyis a terápiás nyelv uralja. A rendszer hibáit, kisiklásait, működési zavarait ugyanazok a nagytudású szakértők azonosítják be, akik azokat okozták és minden esetben ők azok, akik a szükséges kúrákról döntenek.

Minden a körön belül történik.

Így működik a transzatlanti világ, benne az Európai Unió, illetve az úgynevezett fejlett demokráciák, például Németország, Anglia, Franciaország, Hollandia, ahol egészen a legutóbbi pillanatokig példaértékű volt az összefonódás a nemzetközi szervezetekkel, a NATO-val, a WHO-val, az IMF-fel, a WEF-fel, az USAID-vel. Az NGO-k szakértői hálózata, az egyetemek és az akadémiák világa, a globális média és az általuk futtatott szakértő-megmondók szilárd hátországot biztosítottak és biztosítanak a politika csúcsaira ejtőernyőzött kijáróiknak. Lásd: a Rothschild bankházból érkező Macront, vagy a BlackRockból odairányított Merzet, a Shell-lobbista Ruttét, illetve a Shell-Kapitányt és LNG-Orbán Anitát, valamint a többszörösen kipróbált korrupt kijárót: Von der Leyent. És a sor bármeddig folytatható.

Az adminisztrátorok és bürokraták vezetése alatt álló államok olykor még a demokráciák szókészletét használják, de céljaik, és a velük összefüggő politikák a társadalom gyökeres átalakítására irányulnak. Egyenlőséget, diverzitást, vagyis a különbözőségek ünneplését, igazságos társadalmat ígérnek. Ezek eléréséhez nincs szükség öntevékenységre, egyéni teljesítményen alapuló erőfeszítésekre, mindenki nyugodtan hátradőlhet, mert mindezeket a jóságos bürokratúra vezeti majd be. Szabályozással, tiltással, paranccsal, büntetéssel nyomatékosítva. A polgárokat indoktrinációval, rendeletek, előírások és bonyolult intézkedések tömkelegével tartják távol az egyéni kezdeményezésektől.

A posztliberális menedzser államok ingataggá vált legitimációjukat egészen a legutóbbi időkig a fasizmus elleni harc rég bevált taktikájával próbálták megszilárdítani. Kommunikációjuk középpontjában a fasizmus, értsd: nácizmus elleni százéves küzdelem állt. A második világháborúban ugyan a szövetségesek mindkettő fellett teljes győzelmet arattak, amit napi szinten ünnepelnek és amire legitimációjukat alapozzák. Fölényes diadaluk ellenére a betiltott és több mint nyolc évtizede üldözött fasizmus némileg meglepő módon egyre erősebb és egyre akutabb veszélyt jelent. Ennek csak egy magyarázata lehet, mégpedig az, hogy bár „meghalt, mégis túlélte”. A fasiszták egyre népesebb táborába tartozik ugyanis mindenki, aki ellenszegül a fősodornak. A genderideológiának, az eltörléskultúrának, a zöld ideológiának, az illegális migrációnak, a hatalom koncentrációjának, az Európai Unió egyre centralizáltabb működésének, a szólásszabadság megszűntetésére irányuló kísérleteknek, az egyre elviselhetetlenebb cenzúrázásnak, Ukrajna feltétel nélküli támogatásának, a parttalan oroszellenességnek.

Mikor, mi az elvárás.

Olyan gumifogalom, ami alatt mindenki azt ért, amit akar.

A lényeg, hogy harcolj ellene.

Mert ha harcolsz ellene, ha kirekeszted, megbélyegzed a fasisztákat, ha minden eszközt megengedsz magadnak velük szemben, ha minden ellenük hozott intézkedést jogosnak és indokoltnak tartasz, akkor, és csak akkor van esélyed arra, hogy az egyre szaporodó fasisztákkal szemben diadalmaskodj. Ez nem csupán élet-halál harc, ez küldetés. Mert a haladás sorsa a tét. Ezért túlmutat magán. Felesleges tehát elemezni, megérteni.

Végül is, ki ne akarna tenni a gonosz ellen?

Ki ne akarna a jók közé tartozni?

A fasizmus ellen küzd minden „demokrata”, aki fontosnak tartja a jogállamot, a fékek és ellensúlyok rendszerét, a független-objektív sajtót, a független intézményeket, mindenekelőtt az NGO-kat, amelyek olyan civil szervezetek, amelyeket közpénzből tartanak el és működtetnek. A demokrácia védelmében, ami egyben antifasiszta harc is, minden eszköz megengedetté vált. Az igazságszolgáltatás jurisztokráciává változtatása, a cenzúra nyakló nélküli alkalmazása, a demokratikus szabadságjogok visszametszése.

Ne hagyjuk magunkat megtéveszteni. A transzatlanti világban a küzdelem az alkalmatlan és önérdekűvé vált bürokratúra elit és a népszuverenitást képviselő „populisták” között folyik. Ahogy a szovjet megszállók is az értelmiségi elit hatalomba juttatásával tartották fent a kommunista terrorrendszert, ugyanúgy most is az értelmiségi elit a támasza az adminisztratív bürokratúráknak. A kommunizmus alatt a rendszerhű értelmiség igazolta a terrort, hazudta helyesnek és jónak, sőt haladónak és magasabb rendűnek a szocializmust, amit ránk kényszerítettek. Pont úgy, ahogy a mai megmondóelit igazolja és helyesli a szabadságjogok megkurtítását, a politikai ellenfelek ellehetetlenítését, a kibeszélők szankciós listára helyezését, ami azt jelenti, hogy utazási tilalom alá helyezik őket, lezárják a bankszámláikat és ellehetetlenítik a foglalkoztatásukat. A sötét középkorban ilyen lehetett, ha valakit kiátkoztak az egyházból.

De ez a 21. század. A világrendetlenség kora. Háborúk, szankciók, gyarmatosítások. Bizonytalanság, kiszámíthatatlanság.

Társadalmainknak össze kellene fogniuk. Európának fel kellene ébrednie.

Amíg még nem késő.