Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Amikor a pedagógus nem tudja, mit is képvisel

Akármilyen szomorú is, miután Franciaországban az ősszel egy iszlamista terrorista meggyilkolta Samuel Paty gimnáziumi tanárt, sok pedagógus elhatározta, hogy kerüli az olyan témákat, amelyeket a muszlim tanulók sértőnek találhatnának. Az erről készült kutatási beszámoló dermesztő olvasmány. Mint kiderül belőle,

a francia középiskolai tanároknak csaknem fele kerüli, vagy csak felületesen érinti az olyan témákat, mint amilyen például a nemiség, a holokauszt vagy az evolúció, nehogy dühöt vagy ellenséges érzelmeket váltson ki a muszlim tanulókból.

Márpedig, ha a tanárok 49 százaléka saját bevallása szerint fél olyan témákat megvitatni tanítványaival, amelyek felháborodást válthatnának ki a muszlim diákokból, mert nem szeretné, ha „jelenetet rendeznének”, akkor egyértelmű, hogy nem csupán az oktatásügy van bajban, hanem egész Franciaország is.

Sőt, a helyzet egyre romlik. A Charlie Hebdo egyik számában közölt felmérési adatok tanúsága szerint az öncenzúrát gyakorló pedagógusok aránya 13 százalékkal nőtt a tavalyelőtt végzett hasonló felmérés adataihoz képest. A felmérésből az is kiderül, hogy az olyan körzetekben, amelyek lakosai között magas a bevándorlók aránya, tíz tanár közül hét számol be arról, hogy időnként öncenzúrát gyakorol.

Ha ilyen sok francia tanár óvakodik attól, hogy kiálljon hazája kulturális értékei mellett, az nem egyszerűen defetista hangulatról tanúskodik, hanem arról, hogy a tanárok nem kívánnak életformájuk védelmére kelni.

Aki azt gondolná, hogy ha nem sikerül a muszlim gyermekek nézeteivel vitatkozni, az legyen a franciák problémája, annak érdemes egy kicsit elgondolkodnia. Az Egyesült Királyságban is sok tanár számol be arról, hogy állandó nyomás nehezedik rájuk, nehogy úgynevezett kényes témákat vessenek fel muszlim tanítványaik előtt.

Ma is élénken él bennem, mennyire elszörnyedtem öt évvel ezelőtt, amikor elolvastam az Országos Pedagógus Szakszervezet 2015 áprilisában tartott értekezletéről szóló beszámolót. A napirenden szereplő egyik javaslat arról szólt, hogy a tanárok legyenek képesek tartózkodni az iszlám szélsőségességet taglaló vitáktól az osztálytermekben. Christine Blower, a pedagógusszakszervezet főtitkára azzal indokolta ezt, hogy „egyes tagjaink félnének az ilyen dolgokat megvitatni az órákon, mert attól tartanak, hogy azután jelenteniük kell az elhangzottakat a rendőrségnek”.

0109 School.jpeg

A sorok közt olvasna nehéz nem arra következtetni, hogy a határozati javaslat mögött nagyjából ugyanaz húzódik meg, mint ami a francia pedagógusokat öncenzúrára indítja.

Angol pedagógusokkal folytatott beszélgetéseim során, bármilyen fájdalmas volt is, hasonló eredményre jutottam. Belefáradtak abba, hogy muszlim tanítványaikkal elbeszélgessenek arról, mennyire ellentétben áll a muszlim radikalizmus a brit értékekkel. Többen is arról számoltak be, hogy az ilyen vita igen nehezen kezelhető, továbbá, hogy ha nehéz kérdéseket vetettek fel, igen csekély támogatást kaptak feletteseiktől. Az igazi probléma egyik esetben sem az volt, hogy fel kelljen jelenteni a diákokat a rendőrségen. Egyszerűen az okozott nehézséget a tanároknak, hogy nehéz és vitatott kérdéseket vessenek fel a tanórán. Ezért nem hajlandók egyes pedagógusok a radikális iszlám befolyásról beszélgetni a diákokkal.

Akárcsak a francia iskolák, a britek is visszarettennek attól, hogy kellemetlen kérdéseket vitassanak meg a muszlim tanulókkal. A 2001-es bradfordi faji hátterű zavargások nyomán készített jelentés arról számolt be, hogy „egyes bradfordi tanárok nehéznek találnák a holokauszt témáját megvitatni a muszlim diákokkal”.A Történelmi Társulat tanulmányt tett közzé Érzelmet kiváltó és vitatott történelemi tények oktatása címmel, s ez arról számolt be, hogy

„egy északi városban a holokauszt nem került be a középiskolai záróvizsgára felkészítő tananyagba, nehogy konfliktus keletkezzék egyes muszlim diákok antiszemita érzelmeivel és holokauszt-tagadó álláspontjával.”

Igaz, másutt arra is volt példa, hogy „a holokauszt egyes diákok antiszemita érzelmei ellenére is bekerült a tananyagba”. Csakhogy ugyanott viszont a 11-13 éveseknek szánt tananyagban tudatosan kerülték a keresztesháborúk történetét, mert a tanárok attól tartottak, hogy a „a téma kiegyensúlyozott bemutatása konfliktusba került volna azzal, amit erről bizonyos helyi mecsetekben tanítanak”.

Az utóbbi években csak romlott a helyzet. Egy kelet-londoni tanárnőtől azt hallottam, hogy igazgatója kifejezetten arra kérte, ne beszélje meg muszlim diákjaival a Charlie Hebdo elleni gyilkos merényletet. Egy másik tanár arról számolt be, hogy az ehhez hasonló vitákat azért kerülik, mert iszlamofób ellenhatástól tartanak.

A tanárokat nem csupán a félelem tartja vissza attól, hogy kiálljanak közösségük értékei mellett. Gyakran nem képesek vagy nem hajlandók rá, hogy társadalmuk alapértékeit képviseljék.

Ha valaki büszke a közösségére, a nemzetére, az sok brit pedagógus szemében az idegenelleneség vagy a rasszizmus megnyilvánulásának számít, habár az enyhébb fajtából. Ezek a pedagógusok a brit hazaszeretet minden megnyilvánulásában egyfajta előítéletet látnak, amelyet az iskolában semlegesíteni kell.

Sok tanár már több mint egy évtizeddel ezelőtt is azt felelte arra a kérdésre, hogy mit szól a Blair-féle Új Munkáspárti programjához, amely kötelezővé tette volna az állampolgári ismeretek oktatását, hogy „az iskolákban ne oktassanak hazaszeretetet”.

Ha valaki csakugyan valami rosszat lát abban, hogy más ember büszke a hazájára, az miért is érezne késztetést arra, hogy annak a hazának az értékeit oktassa és vegye védelmébe? Ahogy annyi francia pedagógus érvelt a kérdezőbiztosoknak: „Miért is kéne jelenetet rendezni?”

Márpedig, ha az iskola nem áll ki a közöség értékeiért, akkor nem teremthető összetartó társadalom. Azok az iskolák, amelyek nem hajlandók vitatott témákat megbeszélni a diákjaikkal, nem orvosolják, hanem teremtik a bajt.