Az egyik napon régi papírjaimat őrző dobozomból kivettem néhány kék, légipostai levelet. Ahogy olvasásukban elmélyedtem, úgy éreztem, mintha egy regény lenne. Története a XX. század hetvenes éveinek Magyarországán kezdődik és máig tart. Két fiatal nő útja, sorsuk alakulása, akik Budapesten kötnek barátságot. Pályakezdők, még nem alapítottak családot. Egyikük, az újságíró én vagyok, a barátnő pedig – akit Áginak hívnak –, tanárnő egy jónevű gimnáziumban. Igazságérzetük, érzékenységük nagyobb az átlagosnál, így gyakoriak összeütközéseik mindazzal, ami azokban az években körül veszi őket. Szinte naponta kell kitalálniuk, hogyan tudnak fennmaradni és belső világuknak is megfelelni. A korra jellemző, hogy nemcsak ők küszködnek e kettősséggel. Tetézi mindezt, hogy úgy látszott ekkor, Magyarországon, az ő életük alatt nem történhet sorsfordító változás. Ágival és másokkal sokat beszéltünk e teherről és arról, milyen lehet másutt, igazán szabadon élni. 

1974-ben jártunk. Elakadt a lélegzetem, amikor Ági azzal állított be hozzám, hogy búcsúzni jött. Annyit mondott még, hogy a véletlennek köszönhetően megismerkedett egy ausztrál fiúval és úgy döntött, társa lesz. A részletekbe nem avatott be, én pedig nem kíváncsiskodtam. Átéreztem milyen nehéz lehet számára, hogy tudja, ha elmegy, talán évek múltán láthatja viszont családját és barátait. Szóba került még, hogy a közelmúltban nagy megrázkódtatás érte, amely megerősítette elhatározásában, hogy új életet kezdjen egy másik földrészen. Megígérte nekem, hogy mindenről beszámol amit megtapasztal, jóról, rosszról egyaránt, hátha hasznomra lesz.

Ha mai létünkből visszagondolok rá, szinte hihetetlen, hogy a hatalom akkoriban annyira félt március 15-étől is, hogy az iskolákban, az utcán, a tereken tilos volt ünnepelni. Helyette mindenféle praktikákat gondoltak ki, például azon a napon középiskolákban a tanórák helyett keletnémet gyártású, de nálunk újdonságnak számító kalandfilmeket vetítettek. A kokárda viselése szóba se jöhetett, a rendőröknek gyanús volt már az is, ha két-három fiatal sétált a belvárosban. Az történt, hogy ezen a napon a gimnáziumból Ági néhány diákja a Petőfi-szobor felé vette útját. Ági mint osztályfőnök, úgy gondolta, elkíséri őket, nehogy bajuk essék. De lett. Rendőrségi fogda, falhoz állítás egy éjszakán át, megaláztatás… megvolt ennek a forgatókönyve. A gimnáziumban Ágit fegyelmi tárgyalásra citálták, megtiltották neki, hogy tanítványaival a továbbiakban személyes kapcsolatot tartson. Ettől kezdve érezte igazán úgy, megfullad, ha itt marad. Ezért vállalta az elszakadást, az ismeretlen minden kockázatát.

Én nem voltam olyan találékony és bátor, mint Ági. Még Svájcba se tudtam kimenni, hogy gyermekkorom pártfogóit még életükben viszont lássam. Beletörődtem abba is, hogy Nyugat-Berlinbe, barátaimhoz sem engednek ki. Szégyelltem később, hogy milyen könyörgő hangvételű leveleket írtam a belügyminisztérium ügyintézőjének. Erőmből mindössze arra futotta, hogy egy kis szabad teret tapossak ki annak, amit nagyon meg akartam írni.

Egy évig semmit sem tudtam Ágiról, azt hittem, örökre elveszítettük egymást. 1975 májusában érkezett meg első beszámolója. Sydney-ből, Bondi Beachről. Írt a szabadság lehetőségeiről és a nehézségekről, mit várnak és fogadnak el egy idegentől, mi az, amit ki kell harcolni, amiért meg kell dolgozni, s mennyire nem könnyű ott sem önállóan gondolkozó nőnek lenni. Megőrizte józanságát, nem volt elájulva a csillogástól, a bőségtől, az ottani társadalomtól sem. Hamar meg kellett tanulnia, ha meg akarta vetni a lábát, hogy a személy szabadsága csak egy lehetőség, a többi az akaraterején, a tűrőképességén múlik. – Nem szólnak bele az életedbe, azt csinálsz, amit akarsz. A te döntésed, hogy érvényesülni akarsz-e vagy lesüllyedsz – írta egy ízben. És ahogy ígérte, részletesen beszámolt első gyermeke születéséről, majd egy körlevelet küldött ottani barátai aláírásával. Ez is itt van előttem. A nukleáris fegyverkezés ellen tiltakoztak. Megnyugodtam. Ági ugyanaz, aki itt volt, bátor és optimista, ott kimondhatja, amit gondol, érez.

Miközben ma újraolvasom sorait, több akkori barátnőm arca is felidéződik bennem. Leginkább azoké, akik tulajdonképpen nem akarták megváltani a világot, csak kerestek valamit, más tájak, városok, emberek megismerésére vágytak. A nyugati világról azt gondolták, mivel el voltak zárva előle, hogy az ott maga a paradicsom, a gondtalan élet, ahol sok mindent lehet tenni, ami itthon tiltva van. Ha néhányuknak olykor sikerült átjutni a „sorompón", az jobbára házasság útján történt. Szerencsés esetben tényleg szerelemből, máskor egyezségből, esetleg kíváncsisággal vegyes menekülési ösztönből. A baj az volt, hogy az említett elzártság miatt, csak könyvekből, szüleik meséiből, netán filmekből lehetett elképzelésük arról, mit jelent idegennek lenni, milyen erőfeszítéssel jár valahol gyökeret ereszteni. A nyelvet csak hiányosan beszélték, nem ismerték a fogadó ország légkörét, a családi és a társadalmi szokásokat. Nem szólva a többi praktikumról. Leveleikben szégyelltek írni lelki szenvedéseikről, kudarcaikról, tévedéseikről. Amikor pedig hazalátogattak, csak a felszínt láttatták velünk, hozták az illatos szappanokat, a kölniket, a selyemsálat – ami persze már nálunk is kapható volt. Néha álmélkodást mímeltünk, máskor kicsit irigyeltük őket. Aztán érkeztek a hírek a tragédiákról is.

Az egyik, hajdan eltett fényképről, gimnáziumi barátnőm, Julika mosolyog rám. Szép, magas lány volt, a tánciskolában szürke kisegérnek éreztem magam mellette. Felhőtlenül élt, szegénység, igazságtalanság, mások baja nem érdekelte különösebben. Otthon tejbe-vajba fürösztötték, terelgették a jó parti irányába. Eleinte dacolt, aztán úgy tűnt, elfogadta a családnak megfelelő partnert. Hirtelen tűnt el köreinkből. Annyit hallottunk róla, hogy valami cseles módon az NSZK-ba távozott. Julika, akit itt hercegnőként kezeltek, amott nehezen tudott elhelyezkedni, egy áruházba vették fel, próbaidőre. Féltette a helyét, lázasan járt dolgozni. Orvosra nem volt pénze, mivel szüleinek csak jó híreket küldött, szégyellt tőlük segítséget kérni. Meghalt, néhány hónappal az áhított világba érkezése után. Így már nem tudtam megkérdezni, mire vágyott ott.

Gombácskáról – így becéztük – nincs fényképem. De a pisze orrát, a szeplőit, mosolyát és arcát ölelő, hullámos hajfürtjeit most is magam előtt látom. Különös báj sugárzott lényéből, mint ahogyan a hozzám írt leveleit is varázslatos hangulat szőtte át. Vidéki lány volt, tíz évvel fiatalabb nálam, ezért engem viccesen bölcs, öreg Valinak szólított. De amikor rossz passzban voltam, ő volt az okosabb, felvidított, biztatott. A borítékokat mindig kicsi kollázsokkal, a leveleket rajzaival díszítette. Nagyon vágyott Budapestre, az Andrássy úti Fiatal Művészek Klubjának nyüzsgő, izgalmas hangulatára. Tisztán és naivan azt gondolta, ebben a társaságban mindenki jó és szeretnivaló. Képzőművészeti gimnáziumba járt, festőművésznek készült.

Nyáron is hosszú ujjú blúzokat hordott, mert egyik karja béna volt. Egy nyári napot együtt töltöttünk a Balatonnál. Én fürdőruhában, ő a szokásos, zárt felsőrészben taposta a vizet mellettem. Fröcskölődtünk, nevettünk. Később, a fűben heverészve a gyermekkori betegségéről, a paralízisről beszélgettünk, amelynek nyomát viselte. Milyen szerencse, hogy a másik keze ügyes, és így is el fogja érni, amit szeretne – bizakodtunk. Mesélt nekem a hangyák életének szervezettségéről, a madarakról. A filmekről, a színházról, a könyvekről. Találgattuk, melyik felhő milyen alakot vesz fel, mire hasonlít. Persze, hogy szóba került hova, merre fog utazni, ha majd lehet.

Ahogy lenni szokott, elsodródtunk egymástól. Engem már az írás általi megélhetés kötött le, ő még az ábrándozás korát élte. Megtudtam még, hogy fiatal filmesek társaságába került, tán szerelembe is esett közülük valakivel. Reméltem, ahogyan ő képzelte, ezek jó emberek, vigyáznak rá.

Egy reggelen a rádióban hírt adtak arról, hogy egy fiatal magyar lányt Bécsben szerelemféltésből – ezt a kifejezést használták – lelőtt az élettársa. A szokásos banális ügy – gondoltam, egy a sok közül. Jóval később ért el a tudatomig, hogy ez a lány, akit megöltek, ő volt, Gombácska, akivel egyszer együtt néztük a felhőket és aki annyi mindent várt, remélt a jövőtől.

Ha végiggondolom az általam ismert tragikus végű elvágyódásokat, a beletörődést, a félbetört pályákat, a tehetségek önpusztítását ebből az időszakból, szomorú a kép. És még szomorúbb az, hogy úgy éreztük, ez valahogy hozzá tartozik az „egészhez”. Ezekkel a veszteségekkel együtt élve próbáltunk boldogulni, boldognak lenni. Fura, nem?

Ági és én, a szerencsések közé tartozunk. Máshol, más utakon, más módon küzdöttünk azért, hogy önmagunk lehessünk. A hajdani farmeros, kockásinges tanárnő, ott is középosztálybeli értelmiségeként kezdte. Dolgozott tanárként Sydney-ben, majd úgy döntöttek férjével, a drog, a slum, az iskolai és a nagyvárosi agresszió miatt – mert már akkor is volt – egy kicsi, védettebb településre költöznek. A mögöttünk hagyott évtizedekben bekapcsolódott a környezetvédelmi munkába, asszisztensként segített természetgyógyász férjének. A farmjukon eukaliptusz és narancsfákat ültetett, vezetett traktort, földet művelt, állatokat tartott. Egyszer részletesen leírta, hogyan ölt meg kertjükben egy mérgeskígyót. Segített várandós nőknek, ápolta súlyos beteg barátait.

Nem is emlékszem melyik évben kerültek a kék légipostai levelek az emlékdobozomba. Most szinte rögtön tudok mindenről, ami fontos az életében. Tavaly elküldte a képet, ahogyan a bozóttűz közeledik, s oltják, amit lehet. Idén is elkerülte a nagy baj otthonukat, de láthattam a képen, hogy a szárazság miatt hány általa ültetett, hatalmas fa dőlt ki, gyökerestől.

Ha Ági itthon van, és most már legnagyobb örömömre gyakrabban kerül rá sor, lelki életünk kitárgyalása után, Európára és hazánk sorsára, a XXI. század emberiségére térünk át. Szenvedéllyel, féltéssel beszél. Ezt a tüzet – ami nem változott benne –, bevallom, kicsit irigylem. Mindig eszembe jut egy mondata, 1974-ből, amikor elbúcsúzott tőlem. Olyasmit mondott, erre a világra nem szül gyereket. A legutóbbi mailben küldött képen verandájuk küszöbén ül férjével, négy gyermekével, nyolc unokájával.

Hát ilyesmiről szólna a mi fájdalmakkal, hiányokkal átszőtt, mégis csudaszép regényünk.