„Hozd a Bénát.”
Zed (Ponyvaregény)
Ugyanaz az uncsi recept. Tizenöt éve zsinórban. A sajtó liberális (elnézést: függetlenobjektív és szigorúan mikroadományokból fenntartott) része kiengedi az aktuális Bénát (az isteni Tarantino után szabadon) a dobozból, leveszi róla a szájpecket és hagyja, hadd morogjon. Valójában mindegy is, hogy mit. A lényeg, hogy aggódjon és rettegjen, miközben páros lábbal száll bele mindenkibe, aki kicsit is másként látja a világot, mint ahogyan ő. És persze mivel a Bénának súlya van ebben a liberális világban (most abba ne menjünk bele, hogy valós vagy mesterséges), üzeneteit feljátsszák, felmagasztalják és elvárják, hogy azt gondolkodás nélkül elfogadjuk. Csak azért, mert ő mondja. A Tekintély. Így. Nagy kezdőbetűvel.
Spiró György a mi aktuális Bénánk. Szegecselt full latexban várta, hogy tehesse a dolgát: hogy retteghessen, hogy aggódhasson, hogy moralizálhasson. A 444 pedig kiengedte a dobozból. Bár ne tette volna...
Leverte a lécet. Nem mintha túl magasra tettük volna.
Eltartott kisujjas, a kocsmai filozófia szintjét alulról súroló, zavaros történelmi okfejtegetések magyar alattvalói tudatról, mindez megfűszerezve egy kis Kádár-nosztalgiával. Nagyjából ebben az egy bővített mondatban össze is foglalható a Béna interjújának lényege.
Na, de csak nem hagyjuk ennyiben a dolgot!
Spiró – aki nem szokott definíciókat keresni – Magyarország kapcsán egy feudális típusú kelet-európai rendszerről (?) beszél, amely a rendszerváltás óta egyre fokozódó mértékben csúszik bele a szovjet rendszerbe, ahol nem oligarchák, hanem aligarchák (aligátorok?) vannak. A definíciókat nem kereső Béna szerint egyébként Magyarországra még a balkáni mentalitás sem elég pontos megnevezés, mert a Balkánon élőkben van életöröm, vidámság, és olyasmi, amit „magyaros vendégszeretetnek” szoktak nevezni, csak nálunk már nyoma nincs. Persze nem tartom kizártnak, hogy a liberális budai éttermiség köreiben nincs meg a „magyaros vendégszeretet”, hiszen ez az, amit ők maguk minden egyes nap megvetnek és lenéznek. De ha egyszer venné a fáradtságot, lejönne a hegyről és kimerészkedne Budapest határain kívülre, lehet találkozna azzal a magyaros vendégszeretettel, amit úgy hiányol.
Ha egyáltalán akarna. Számomra ez is kétséges. Főleg azok után, hogy saját honfitársait jobbágymentalitással, valamint a rabság tűrésével vádolja. Pont azt a nemzetet és annak hőseit, akik az 1956-os forradalom és szabadságharccal örökre beírták magukat a történelemkönyvekbe azzal, hogy nemcsak nemet mondtak a kommunista diktatúrára és harcoltak ellene, hanem kockára tették legértékesebb kincsüket, az életüket azért, hogy mi itt ma, szabadon élhessünk és hogy Spiró nyilvánosan beszélhessen hülyeségeket. De mit várunk el attól az embertől, aki maga is bevallja, hogy Petrivel ellentétben inkább döntött úgy, hogy (a szerinte) a mainál magasabb civilizációs szinten lévő Kádár-rendszerben beássa magát és lövészárokból lődözzön, amikor csak lehetséges? Ez pontosan mit jelentett? Hogy képzeljük el? Legyünk őszinték: ez ugyanaz a szánalmas reformkomcsi duma, amivel a szadeszesek évtizedeken át szédítették nemcsak a Nyugatot, de minket is.
Spiró aggódik: a gazdasági csőd veszélye, a sajtószabadság helyzete, a politikai klíma, az államiság fennmaradása, a nemzetközi politikai életben tapasztalható változások miatt, majd dörgedelmesen bevallja, hogy valójában nem is tudja, mi zajlik a nagyvilágban. Az aggódástól aztán hamar eljutunk – meglepő módon – a forradalom gondolatáig: „A forradalom mindig rettenetes. De ha a vezetés inkompetens, az igába hajtott, türelmes nép kénytelen forradalmat csinálni.”
Egy dologban egyet tudok érteni Spiróval: valószínűleg megöregedett.
Fotó: Magvető