„Túl sokat követelünk az élettől és túl keveset magunktól.”
Christopher Lasch

A 2025 nyári Budapest Pride a dögletes kánikula ellenére közel százezer embert csalt az utcára. Amit a pride-osok sikeres ellenzéki megmozdulásként könyveltek el, az egyértelművé tette, hogy a kormány ellen tüntetők nem rendelkeznek saját mondással, politikai üzenettel, ellenzékiségük a közös bulizásra korlátozódik. A felvonulás olyan kormányellenes demonstráció volt, ami megmutatta, hogy a főváros lakosságának egy része boldogan oldódik fel a nyugatról jövő divatáramlatokban.

De mik is azok a nyugati trendek, amikért a fővárosiak demonstráltak?

A szivárványos zászlókba öltözött felvonulók egy olyan 20. századi amerikai mozgalommal azonosulnak, amiről vajmi keveset tudnak. Annak a mozgalomnak az eredeti célja a homoszexuálisok egyenjogúságának kivívása, hátrányos megkülönböztetésük megszüntetése volt.

Amit elértek.

Ma a szexuális kisebbségek jogegyenlőséget élveznek, ami azt jelenti, hogy követeléseik teljesültek. Akik ezeket a csatákat, küzdelmeket egykor vívták, joggal lehettek büszkék eredményeikre. De az legalábbis magyarázatra szorul, hogy a mai felvonulók mire büszkék? Mi az a teljesítmény, amire ők lehetnek büszkék? Büszkének lenni általában olyanra szoktak, ami egyedi, vagyis különleges, kiemelkedő teljesítményt igazol. Aki valamire büszke, az kívül- és felülpozícionáljamagát másokon.

Ők miért, milyen érdem, teljesítmény, tulajdonság okán büszkék?

A felvonulók előszeretettel hivatkoztak a szeretetre, arra, hogy mindenkinek joga van a szeretetre, mert az mindenkinek jár.

Ez nettó hazugság.

A szeretet nem jár, az nem emberi jog, azért meg kell dolgozni, azt ki kell érdemelni. Csak Jézus Krisztus szeretete feltétlen, csak az ő szeretete jár még az arra érdemteleneknek, az őt megtagadóknak, az ellene vétkezőknek is. Vagyis mindenkinek. A pride-on felvonulók zöme azonban az ő szeretetére nem tart igényt. Ők nem szeretni, hanem bulizni akarnak, megmutatni országnak-világnak, és főleg Orbán Viktornak, hogy ők, vele és a szavazóival ellentétben a jó, a helyes oldalon állnak.

Amit ők a történelem jó oldalának tartanak. Szerényen.

Főleg pedig azt, hogy ők az elit, ők azok, akik a haladó nyugati értékeket vallják, szemben a bunkó, tanulatlan és ezért civilizálatlan Orbán-hívőkkel és a sok millió vidéki magyarral.

Ezzel a pride-dal azt üzenték, amit már a 2022-es választásokon is nyilvánvalóvá tettek, hogy ők: a fővárosi elit, példát mutat a sok tanulatlan, bunkó, fogatlan, vaksi és persze maradi vidékinek, megmutatja nekik, hogyan kell büszkén a haladás oldalára állni.

Ők persze, vagy legalábbis egy jelentős részük, már régóta haladók. Minket, a többséget azonban maga a kifejezés is elrettent. Majdnem félszáz éven keresztül szívtunk a haladóktól, akik az akkori külföldi modellt másolva a jövő ígéretével házaló szocializmus útjára kényszerítettek bennünket. Akkor Moszkva mutatta nekik az irányt, most Brüsszel. Akkor Brezsnyev elvtárs volt az iránytűjük, most von der Leyen asszony.

Elegünk van belőlük.

AZ ÉLETFORMA, MINT ÖSSZETARTÓ KAPOCS

A közéletre, a környezetre, a véleményformálásra ráül a liberális terror.

A pride-on felvonuló elit túlnyomó része rohadtul unatkozik. És meg is van sértve. Úgy érzi, nem kapja meg azt a figyelmet és elismerést, ami megilletné. Ezért dühös. Kisebbrendűségi érzése van és orientációs válságtól is szenved. És mivel világképében az egyéni felelősség nem játszik, a világot, vagyis a kormányt, tehát a rendszert és a többségi kultúrát hibáztatja beváltatlanul maradt álmaiért. Hiszen erre kondicionálták tanulmányai, erre neveli, biztatja az általa figyelt influenszeri kör, a média vele szövetséges része.

Mert ő megérdemli, és mert nem az ő hibája.

Ez az a két kijelentés, ami minduntalan visszaköszön a reklámoktól a filmeken át a megmondókig. És amit ők eléggé el nem ítélhető módon készpénznek, sőt beváltandó ígéretnek vesznek.

Ez, a magát elitnek tartó félművelt, félképzett, vagyis félig kész nagyvárosi réteg kritikátlanul követi azokat az éppen menőnek számító megmondókat és témákat, akiket és amiket a számukra kijelölnek. Például a korlátolt, sőt butuska Greta Thunberget, a rövid szavatosságú Majkát, Azahriah-t, Taylor Swiftet, a politikai agitátorokká vált Robert de Nirót, George Clooney-t Nagy Ervint, Noárt, és a sor még folytatható. Fel sem tűnik nekik, hogy az általuk vallott progresszív értékek csupa negatívumokból állnak.

Semmi olyant nem tartalmaznak, ami összetarthatná a közösségeket, csak olyant, ami szétválaszt.

Nem véletlen, hogy a pride-ot szervező főváros, és főpolgármestere, a fő progresszív Karácsony Gergely, a nyugati elvtársak kedvence, nem hajlandó annak a szolidaritási adónak a megfizetésére, ami a hátrányos helyzetű települések felzárkóztatását szolgálja. Ilyenkor ugyanis nem játszik az elnyomottakkal való együttérzés, csak a vidék- ellenesség, és a fővárosi diplomások sznobizmusa és önzése.

A diplomás progresszívek fő foglalatossága az erény-felmutatás. Ahogy a katolikus misén felmutatják az oltáriszentséget, úgy mutatják fel a progresszív proxi-elittagjai újra és újra az erényt, vagyis a progresszív ügyek melletti kiállást, azok vállalását, tesznek hitet a megbízóikkal való teljes azonosulásról, arról, hogy a kapott feladatokat a sajátjuknak tekintik és képviselik. Ők tehát ugyanúgy hívők, mint az általuk annyira lenézett istenhívők, azzal a különbséggel, hogy amikor ők megvallják hitüket, azzal áltatják magukat, hogy azt a tudományos igazságok alapján állva, felvilágosultan gondolkodva teszik. Az ő erény-felmutatásuk erkölcsi felsőbbrendűségük bizonyítéka. Arról tanúskodik, hogy jószándékúak és önzetlenül szolgálják az áldozatokat és kirekesztetteket.

De valójában kik azok az önfeledt felvonulók, akik hitet tesznek a pride mellett? Akik ezzel is példát mutatnak nekünk, a többségnek, a felszabadult örömből, az önzetlen szeretetből, ellenzékiségükből, bátorságukból, megmutatva az egész világnak, hogy nem félnek. Főleg úgy, hogy nincs mitől.

Ők azokhoz a felvilágosodott elitcsoportokhoz tartoznak, akiknek feltett szándéka, hogy értékrendjüket rákényszerítsék a többségre. De még véletlenül sem viták és meggyőzés árán, hanem az általuk uralt és külföldről fizetett intézmények segítségével, amik gondoskodnak arról, hogy a velük egyet nem értőkkel még csak érintkezniük se kelljen. Ez az élcsapat a demokratikus eljárások, módszerek és a párbeszéd figyelmen kívül hagyásával akarja megváltoztatni a gondolkodásunkat, akarja felülírni azokat az értékeket, amiket vallunk, akarja átállítani erkölcsi normáinkat. Fő módszerük a lefizetés, illetve a pénzügyi zsarolás. Más szóval: ez az élcsapat azt akarja, hogy fizetség fejében tagadjuk meg mindazt, ami nekünk fontos, értékes és amitől azok vagyunk, akik.

Társadalmunk lelki, kulturális és szellemi alapjait akarják megsemmisíteni.

Ezt a célt szolgálja az is, ahogy most már évtizedek óta a szexualitást állítják a közélet fókuszába.

A szexualitás túlzott tematizálásával depolitizálják, atomizálják társadalmainkat. Az egyénit helyezik a közösségi elé. Elterelik a figyelmet a mélyben, a háttérben zajló folyamatokról, azokról, amik közvetlen hatással vannak az életünkre, és élvezik, ha közben a közéletet a transzvécékről, a transzok börtöncelláiról és a transzjogokról folytatott álvitákkal tematizálják.

Lenézik azokat, akik a valósággal foglalkoznak, a valós problémákról beszélnek, valódi emberekhez szólnak, a többség érdekeit képviselik. Ők a haladók számára veszélyes, kiiktatandó ellenfelek.

Sőt: populisták.

POPULISTÁNAK LENNI

A ballib elit célja: A körön belül lenni, vagyis érvényesnek lenni.

A populista a ballibek szerint stigma, számunkra megtisztelő jelző. A populisták sikerének titka a tisztelet. Tisztelik az embereket, tisztelik céljaikat, tisztelik törekvéseiket, törődnek a gondjaikkal, osztoznak az álmaikban.

Más szóval: komolyan veszik őket. Elfogadják őket olyannak, amilyenek, és nem kérnek rajtuk utópikus célokat számon.

A populisták a demokrácia nyelvét beszélik.

A populisták tisztelik és elismerik a munkát, megbecsülik a hozzáértést, elvetik a privilégiumokat, nem dőlnek be a szakértők által használt értelmezhetetlen zsargonnak. Az egyenes beszédet értékelik: a frankót, és hisznek abban, hogy az emberek felelősek a tetteikért. Nem a körülményekre, az államra, a stresszre hivatkoznak, nem keresnek újabb és újabb mentségeket, ahogy azt a progresszív élcsapat teszi, hanem vállalják a felelőséget tetteikért, vagyis sorsukért.

Olyan családokban élnek, amikben tekintély, fegyelem és biztonság van. Elvárások, teljesítések és számonkérések vannak. A család gátat szab a felelősség elkerülésének, az önzés eluralkodásának, a fogyasztás és a pénz mindenhatóságának.

Jellemet formál.

Szolidaritásra és összetartásra tanít.

A progresszív liberális elit a fenti értékek egyikében sem hisz. Szerintük a jellem nem játszik, csak az általuk uralt intézmények számítanak. Nemzet, haza nem fontos, ami számít, az a multikulturalizmus, az új típusú ember, ami a kommunistákkal ellentétben ezúttal nem internacionalista szocialista, hanem nemzetközi, értsd: globalista balliberális lesz.

Nekik a család, a közösség, a haza semmi, az egyén minden.

A hit felesleges.

Szerintük a kereszténység elavult, nincs már szükségük rá. Olyan béklyó, amitól minél előbb megszabadulnak, annál jobb. A Budapest felett magasodó Szabadság-szobor talapzatára felhelyezett keresztet provokációnak tartják, ahogy a magyar zászlót is. A szivárványos zászló, az ukrán zászló, a palesztin zászló, az uniós zászló nem zavarja őket. Ezt igazolta, hogy a pride fénypontjaként az egyik transzvesztita előadó letépte a melléről a nemzeti színű kokárdát, hogy helyette a szivárványos zászlót emelje a magasba. Ő és akik neki csápoltak, ezzel üzenték, hogy nem tekintik magukat nemzeti közösségünk részének?

Tényleg?

PROXI-ELIT

Őket nem foglalkoztatják a magyar sorskérdések.

A pride-ért lelkesedő, azzal azonosuló, magukat felsőbbrendűnek gondoló budapestiek nihilisták és keresztényellenesek. Persze csak divatból, nem meggyőződésből, mert az nincs nekik, azért ugyanis meg kellene dolgozniuk, azt végig kellene gondolniuk, amihez nem fűlik a foguk. Ahhoz ismerniük kellene a valóságot, tisztában kellene lenniük a világban végbemenő folyamatok jelentésével, a rájuk leselkedő veszélyek természetével.

De ők beérik a proxi-szereppel.

Miután ők a nyugati, atlantista, brüsszelita bürokratúra proxijai, meg vannak győződve arról, hogy nincs szükségük önálló elképzelésekre, saját identitásra. Nem kell nekik saját politikai arcél, nincs szükségük saját mondásokra. Feladataikat kiosztják nekik, mozgásterüket behatárolják tartóik. Lediktálják, hogy mit és hogyan csináljanak. Vigasztalásul azzal áltatják őket, hogy még proxiként is magasabb minőséget képviselnek, mint a fogatlan, rosszul látó, kulturálatlan, vagyis bugris orbánista többség. Végül is: ők diplomások, van okostelefonjuk és internetelérésük. Közben még azt sem fogják fel, hogy az általuk helyeselt, sőt támogatott politikák, például a migráció, a háború, az ukrán uniós tagság, gazdaságilag és kulturálisan is azt a középosztályt nullázzák le, amihez tartoznak, illetve tartozni szeretnének. Még csak nem is sejtik, hogy a robotizáció és a mesterséges intelligencia elsősorban az ő munkahelyeiket teszi feleslegessé.

Nem csak nálunk, de tőlünk nyugatabbra is veszélyben van a középosztály. Márpedig erős és stabil középosztály nélkül nincs demokrácia. Nincsenek azok a szabadságjogok, amiket mi magyarok élvezünk, amikben lubickolunk. És amiket a fejlett Nyugat részben már elvesztett.

De nálunk még megvannak.

Jó lenne, ha felfognák végre, hogy a közös értékek köré szerveződnek a közösségek.

Közösségek nélkül nincs társadalom.

Hordák, rablóbandák, maffiacsaládok vannak, ahol az erősebb kutya az úr.