A GYŰLÖLET VÁROSA

„Dallas egyébként közismert fészke a texasi olajbárók által pénzelt
birchistáknak és a ››veszettek‹‹ más csoportjainak.”
Dobi István

John F. Kennedy amerikai elnökválasztási kampánya 1963 őszén vette kezdetét és az első stratégiai szintű egyeztetésre november 12-én került sor. A számok tekintetében nem lehetett okuk a panaszra. A kubai rakétaválságnak köszönhetően az elnök támogatottsága az 1963-as év elejére 61 százalékról 76 százalékra ugrott. A rakétaválság során aratott morális és kommunikációs győzelmének köszönhetően az amerikaiak 82 százaléka hitt az Amerikai Egyesült Államokban és abban, hogy országuk tovább fog erősödni. Az atomháborútól való félelem is mérséklődni látszott, ugyanis a megkérdezettek 63 százaléka gondolta úgy, hogy a Nyugat békés kapcsolatot tud fenntartani a Szovjetunióval. Emellett 64 százalékos gazdasági optimizmus uralkodott az USA-ban. 1963 márciusában az amerikaiak 74 százaléka pedig úgy gondolta, hogy Kennedyt újra fogják választani; az ország 54 százaléka demokrata érzelmű volt – és az is maradt egészen a Reagan-korszakig. A Gallup próbaszavazása pedig 67–27-es arányban hozta ki győztesnek John F. Kennedyt Barry Goldwater republikánus elnökjelölttel szemben. Kennedynek sikerült megtartania az 1960-ban rá szavazókat, ráadásul minden tizedik Nixon-szavazót maga mellé tudta állítani. Az elnök és stábja tudatosan célozta meg a republikánus szavazókat, hittek ugyanis abban, hogy Kennedy békeüzenetével republikánus szavazatokat is tud szerezni.

A biztató számok ellenére az elnök tisztában volt azzal, hogy kemény küzdelem elé néz a kampány során és nem veheti félvállról azt. Noha a polgárjogi törvényjavaslata elnökségének erkölcsi csúcspontja volt, szenvedélyes kiállásáról maga is úgy vélekedett egy alkalommal, hogy ez lehet a „politikai hattyúdala”. Nem véletlenül: 1963 novemberére támogatottsága elnökségének legalacsonyabb értékét (58 százalékot) produkálta. A legnagyobb fejtörést azonban az okozta Kennedynek, hogy elveszítheti a déli államokat. Walter Cronkite-nak adott interjújában viccesen meg is jegyezte: nem gondolja, hogy „a legnépszerűbb politikus” lenne Délen. Kennedy nem sokat tévedett, a Gallup közvélemény-kutatása szerint októberre a déli államokban 40 százalékra csökkent a támogatottsága.

Az elnök nem engedhette meg magának, hogy elveszítse Texast, ahol 1960-ban is csak 46 ezer szavazattal kapott többet, mint Nixon. Szüksége volt a 24 elektori szavazatra és arra, hogy pénzt szerezzen Texasból a kampányra, valamint enyhíteni akarta a texasi demokraták közti feszültségeket. Az elnök stábja irtózott a gondolattól, hogy Texasban kampányoljon, ahol gyűlölték Kennedyt. Maga a demokrata kormányzó, Kennedy korábbi haditengerészeti parancsnoka, John Connally is ellenezte az utat. Meglátása szerint az elnök látogatása ronthatja az 1964-es újraválasztási esélyeit. A mellőzött Johnson alelnöknek sem okozott volna szívfájdalmat, ha nem valósul meg Kennedy texasi útja. Először is nem gondolta, hogy az elnök sokat tehet a texasi demokrata pártban a Connallyt támogató konzervatívok és a Ralph Yarborough vezette liberálisok közötti szakadék áthidalására, ami egyébként 1973-ban tényleges szakadáshoz is vezetett, Connally pedig belépett a republikánus pártba. Másodszor Johnson attól is tartott, hogy a látogatás csak elmérgesíti a helyzetet és aláhúzza azt a tényt, hogy az alelnök képtelen a saját államában rendet tartani. Kennedyt az sem tántorította el, hogy október 24-én Adlai Stevenson ENSZ-nagykövetet Dallasban először lekiabálták a színpadról, majd kint a tömeg rátámadt, leköpték és fejbe vágták egy „Ha békét keresel, kérdezd Jézust!” feliratú táblával.

TEXAS IS THE REASON [1]

„Merényletekkel nem lehet megváltoztatni a világtörténelmet.”
Benjamin Disraeli

John F. Kennedy november 21-én reggel búcsúzott el lányától, Caroline-tól és fiától, John-tól, aki a következő héten töltötte be a harmadik életévét. John akkor látta utoljára az édesapját. Az elnök és felesége először San Antonióba, Houstonba, majd onnan Fort Worthbe utaztak, ahol az éjszakát töltötték, hogy másnap Dallasba repüljenek. Noha Fort Worth és Dallas között 13 perc a repülőút, nyilván sokkal látványosabb volt az Air Force One-nal érkezni Dallasba (ahol utoljára egyébként 1948-ban járt amerikai elnök), mint az elnöki limuzinnal megtenni a hatvan kilométeres utat. Jackie Kennedy jelenléte az elnök mellett mindig komoly fegyvertényt jelentett: emberek milliói rajongtak érte és mestere volt annak, hogy belopja magát a szívekbe. Az, hogy Texasba tartott a férjével, merőben szokatlan dolog volt, hiszen soha nem kísérte el az elnököt hivatalos belföldi utakra. Ráadásul ez volt az első olyan nyilvános szereplése azóta, hogy augusztus 9-én elhunyt koraszülött fiuk, Patrick. Pamela Turnure, Jackie sajtófőnöke úgy fogalmazott: „Azt hiszem, az a nő akart lenni, aki elkíséri John Kennedyt Texasba.”

– mondta az elnök, amikor november 22-én 11 óra 40 perckor az Air Force One megérkezett Dallasba a Love Field repülőtérre, ahol körülbelül kétezer fő fogadta az elnököt, köztük Lyndon B. Johnson alelnök és felesége, Lady Bird, ahogy azt a texasi út minden egyes állomásán tették. Az alelnöknek semmi más dolga nem volt, mint fogadni az elnöki párt, amely feladattól természetesen nem volt elragadtatva. Az autókonvoj 11 óra 55 perckor indult el a repülőtérről, hogy aztán 12 óra 30 perckor az elnöki limuzint vezető Bill Greer titkosügynök egy 120 fokos balkanyarral ráforduljon a Houston utcáról az Elm utcára. A manőver következtében 18 kilométer/órás sebességre kellett lassítani a nyitott tetejű limuzint, ami egy jól képzett mesterlövész számára könnyű célpontot jelentett. Ez volt Lee Harvey Oswald kommunista szimpatizáns nagy pillanata, aki a dallasi tankönyvraktár hatodik emeleti ablakából három lövést adott le az elnökre. Az első találat Kennedy nyakát érte és az sebesítette meg az autóban utazó Connally kormányzót is, míg a második találat – mely az elnök halálát okozta – a fej jobb hátsó részét érte.

Az országban a legtöbben Walter Cronkite-tól értesültek az elnök haláláról. A már életében legendássá vált riporter mindössze nyolc perccel a merénylet után szakította meg az As The World Turns című szappanoperát, hogy bejelentse: az elnöki konvojt Dallas belvárosában lövések érték. Nem egészen fél óra múlva a CBS ismét megszakította adását, Cronkite pedig megdöbbenve, elcsukló hangon, könnyeivel küszködve közölte a hírt: az elnök halott.

HALHATATLANSÁG

„A halhatatlanság első feltétele a halál.”
Stanislaw Jerzy Lec

John F. Kennedy halála mindenkit sokkolt. Egy nő a tragikus hír hallatán autójával frontálisan belerohant egy épületbe. New Yorkban megállt az élet: bezárt a tőzsde, a tömegközlekedés megfagyott. Baltimore üzletei a vásárlók sírásától volt hangos. Bostont, a Kennedyk földjét hurrikánként teperte le a megrázó hír. Az újságírók minden sztorit kidobtak a kezükből és azonnal a Dallasban történtekre fókuszáltak. Mindent tudni akartak. A média erejét mutatja, hogy a felnőtt amerikai lakosság kétharmada az elnök halálának beálltakor értesült a tragikus hírről, kevesebb mint öt óra múlva pedig már a megkérdezettek 99,8 százaléka hallott az elnök haláláról. A merényletet követő napon a felnőtt amerikai lakosság átlagosan tíz órát töltött a televízió képernyője előtt, hogy minél több információhoz jusson a gyilkosságról, annak hátteréről, valamint Kennedy temetésének a részleteiről.

Az elnök halála jobban megrázta az országot, mint bármi más azóta, hogy 1941 decemberében Pearl Harbort megtámadták a japánok. Az elnök elleni merénylet olyan mély fájdalmat ébresztett, amely sokkal erősebb volt, mint amit az amerikaiak éreztek Abraham Lincoln (1865), James Garfield (1881), William McKinley (1901) meggyilkolásakor vagy Franklin D. Roosevelt váratlan halálakor (1945). Bármennyire is megdöbbentő volt Lincoln meggyilkolása, a polgárháború négyéves vérfürdője – amely több százezer emberéletet követelt – némileg tompította azt a rettenetes érzést, hogy a nemzet elvesztette vezetőjét. A Garfield- és McKinley-gyilkosság során pedig olyan elnökök haltak meg, akik egy politikailag jelentéktelenebb hivatalt töltöttek be, s egyébként olyan személyek voltak, akik nem ragadták meg ennyire az ország képzeletét, mint a mindössze 46 éves Kennedy. Az elnök erőszakos halála úgy tűnt, megfosztotta az Amerikai Egyesült Államokat és a világot is egy jobb jövőtől. Fiatalságával, energikusságával reményt, hitet és elhivatottságot akart és adott az országnak. Ezek a tényezők is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a Kennedy elleni merénylet ugyanúgy az amerikai nép kollektív tudatának gyászeseményévé válhasson, ahogy harmincnyolc évvel később az ikertornyok ledöntése. „Nem kívánok túlzásokba esni: lehet, hogy egyáltalán nem úgy éreznek az emberek, mint amikor Nagy Sándor meghalt: ám azt hiszem, hogy teljesen egyedülálló az életünkben az, hogy rengeteg ember hite valamilyen kivételes reményben hirtelen semmivé vált” – írta Isaiah Berlin brit filozófus és történész Arthur Schlesingernek, Kennedy tanácsadójának.

Mindeközben a sajtó nem tudott betelni a merénylet részleteinek bemutatásával és az elnök merénylőjének, Lee Harvey Oswald életének minden egyes mozzanatát fel akarták térképezni. A Life magazin 1964. február 21-i számának címlapján Oswald látható azzal az olasz gyártmányú mesterlövészpuskával, mellyel kioltotta az elnök életét, jobb zsebében pedig az a pisztoly, mellyel lelőtte J. D. Tippit rendőrjárőrt. A magazin tizenkét oldalon keresztül mutatja be a merénylő életútját, melyben tanárok, osztálytársak, katonatársak és ismerősök nyilatkoztak a lapnak. Öt hónappal később a magazin az özvegy beleegyezésével publikálta Oswald Szovjetunióban töltött idején íródott naplóját.

Ahogy a sajtó felépítette és tartalommal töltötte meg a merénylő személyét, azzal párhuzamosan kezdődött meg JFK mitologizálása. 1964-ben egy emlékalbum jelent meg, mely felejthetetlen fotókkal mutatja be az elnököt és testvéreit, gyerekeit és szüleit. Az album szerint kevés olyan „figyelemre méltó család” van az amerikai történelemben, amelynek ekkora hatása lett volna az országra, mint a Kennedyk, akik minden tudásukat annak szentelték, hogy jobb hellyé tegyék a világot és benne az Amerikai Egyesült Államokat. A Variety szerint „Thomas Jefferson óta egyetlen elnök sem tulajdonított akkora hangsúlyt a kultúrának és művészeteknek, mint John F. Kennedy és a First Lady.” A Kennedy politikai teljesítményét taglaló írások döntő többsége nagyságát éltette, miközben az olyan baklövéseket, mint például a Disznó-öbölbeli kudarcot, háttérbe szorították.

Egy valaki azonban mindennél és mindenkinél jobban és tudatosabban ápolta John Fitzgerald Kennedy képét, az pedig özvegye, Jackie Kennedy volt. Úgy tűnt, hogy Jackie egyfajta megnyugvást és életcélt talált néhai férje örökségének az ápolásában. Tudta, hogy senki nem fogja a férjét elfelejteni, ezért egyre inkább az foglalkoztatta, hogyan fognak rá emlékezni. Ezért nagy hangsúlyt fektetett férje kivételes államférfiúi teljesítményének bemutatására. Ha Joe Kennedy volt a kulcsfigurája JFK politikai képének a megteremtésében, akkor Jackie Kennedy volt az, aki gondozta és ápolta azt a merényletet követően. Azért, hogy a megfelelő keretben értelmezze a közvélemény, az újságírók, valamint a történészek Kennedy elnökségét, meg kellett teremtenie a megfelelő kontextust. Ahogy Stephen Ambrose történész fogalmazott, Jackie át akarta venni a történelemírás feletti irányítást, ami sikerült is neki. Mind a mai napig Kennedy nevéhez fűződik az USA űrprogramjának sikeressége, ami annak volt köszönhető, hogy Jackie Kennedy arra kérte Lyndon Johnson elnököt: a floridai irányítóközponthoz közeli Canaveral-fokot nevezzék át Kennedy-foknak. Majd az elnök egy rendelettel – szintén az özvegy közbenjárásának köszönhetően – a NASA Kilövési Központját John F. Kennedy Űrközpontnak neveztette át. „Megvan a láng [az Arlingtoni Nemzeti Temetőben] és megvan a Fok. Ez a két dolog érdekelt” – nyugtázta Jackie. Azzal, hogy Kennedyről nevezték el az űrközpontot, valójában a néhai elnök innovatív és látnoki képét erősítették.

Kennedy személyes, valamint elnöki teljesítménye és tragikus halála kiváló alapot szolgáltatott egy modern arisztotelészi tragédia színpadra állításához. Jackie még akkor sem volt hajlandó levenni férje vérével átitatott rózsaszín Chanel ruhát, amikor Johnson mellett állt a rögtönzött felesketésén. „Csak lássák mit tettek Jackkel” – reagált arra, amikor azt javasolták, öltözzön át. Pár órával az elnök halálát követően pedig kijelentette, hogy Jacknek „még arra sem volt lehetősége, hogy a polgárjogokért gyilkolják meg. Egy ostoba kis kommunista gyilkolta meg!” A hősi mítoszteremtésnek ugyanis nyilván sokkal nagyobb szolgálatot tett volna, ha Kennedy a feketék jogkiterjesztéséért hal meg, ahogy annak idején Lincoln a rabszolgák felszabadításáért. A Lincoln-féle párhuzam erőltetése nem csak itt, hanem a temetésnél is megmutatkozott, hiszen Jackie kifejezett kívánsága volt, hogy a temetési szertartás Lincoln temetésére hasonlítson. A család kérése ellenére Jackie ragaszkodott ahhoz, hogy férjét Arlingtonban temessék el, sírját pedig egy olyan örök láng jelölje, mint amilyen a Diadalív alatt az első világháború után az Ismeretlen katona sírján lobog. A temetés előtti napon a Capitoliumban mindenki leróhatta kegyeletét az elnök koporsójánál. A gyászoló emberek olyan sokan érkeztek a Capitoliumhoz, hogy végül másnap reggel kilenc óráig hosszabbították meg a nyitvatartást. A koporsót ezután visszavitték a Fehér Házhoz, majd onnan a menet a Szent Máté római katolikus katedrálishoz vezetett. A gyászmenet tagjai között volt Jackie, Bobby, Ted, Johnson elnök és felesége, Kennedy főbb munkatársai, valamint kilencvenkét nemzet képviselői, köztük De Gaulle és Anasztasz Mikojan, Hruscsov első helyettese. Amikor a szertartás véget ért, Jackie Caroline-nal és John, Jr-ral kéz a kézben lépett ki a katedrálisból és megálltak a lépcsőknél oldalt, míg a koporsót a lovas kocsira helyezték. Miután a koporsót felrakták a kocsira, a hadsereg tisztelgett az elhunyt főparancsnok előtt. John, Jr. vállát hátrahúzva, jobb kezét felemelve tisztelgett apjának. A menet ezután a temető felé vette az irányt, ahol végső nyugalomra helyezték az elnököt, Jackie pedig meggyújtotta az öröklángot.

Néhány nappal a temetés után Jackie a Life magazin Pulitzer-díjas újságíróját és a család barátját, Theodore H. White-ot kérte meg arra, hogy közvetítse az egész ország felé azt, amit kitalált. „Az Epilógus” címre keresztelt írásban jelent meg először Camelot legendája, melyről Jackie is kijelentette szűk körben, hogy az általa kitalált metafora „túlságosan szentimentális.” A beszélgetés során – melyben a legapróbb részletekig beszámolt Jackie a dallasi merényletről – felidézte Jack azon szokását, hogy esténként, mielőtt lefeküdtek volna, feltett néhány lemezt a gramofonra. Jack kedvenc dala egy Broadway-musical, a Camelot zárószáma volt. A First Lady úgy vélte, JFK kedvenc idézete ebből a dalból akár elnökségének sírfelirata is lehetne: „Ne hagyjuk feledni, hogy egy rövid, tündöklő pillanatig létezett egy hely, amelyet úgy hívtak, Camelot.” Azt akarta, hogy az emberek Camelotként gondoljanak a Kennedy-érára. Azt akarta, hogy mindenki értse meg: jöhetnek még nagyszerű elnökök a jövőben, de „másik Camelot nem lesz többé.” Azzal, hogy Jackie nevet adott néhai férje elnökségének, helyére illesztette a mozaikdarabkákat és megteremtette a kollektív emlékezet keretét, amely cikkek, tudományos munkák sorának jelentette értelmezési keretét. A gyilkosságot követő két évben mintegy kilencven könyv látott napvilágot Kennedyvel kapcsolatosan. Ezek közül is ki kell emelni az úgynevezett Camelot-iskola írásait, amelyek tudományos publikációkba ültették Camelot metaforáját: Arthur Schlesinger, Jr. 1965-ös, Theodore Sorensen szintén 1965-ös, valamint William Manchester 1967-es munkái az irányadóak.

Az elnök meggyilkolása az elmúlt hatvan év során egy sor összeesküvés-elméletet szült. Hiába a Warren-bizottság jelentése – mely megerősíti a magányos merénylő elméletét –, az ügy még mindig nem jutott nyugvópontra. Ezen az sem segít, hogy Joe Biden amerikai elnök első körben 2022. december 15-én mintegy 13 173 aktát, majd 2023. júniusában további 2 672 iratot hozott nyilvánosságra, ezzel a dokumentumok mintegy 99 százaléka vált nyilvánosan hozzáférhetővé. Ezt támasztja alá a Gallup legutóbbi közvélemény-kutatása is, mely szerint az amerikaiak 65 százaléka továbbra sem ért egyet azzal, hogy Oswald volt az egyedüli merénylő. A megkérdezettek 38 százaléka szerint a kormányzat állt a merénylet hátterében, azon belül is a legtöbben a szövetségi kormányra és a CIA-re gyanakodnak. A megkérdezettek mindössze 29 százaléka gondolja úgy, hogy a merénylet mögött nem a kormányzat áll (29 százalék), hanem a maffia (11 százalék), Kuba és / vagy Fidel Castro (3 százalék) vagy a szovjetek (2 százalék).

Az összeesküvés-elméletek mellett az elnök halála egy kivételes ragaszkodást is szült az emberek körében. Kijelenthetjük, hogy erőszakos halála mindenképpen mártíriumának egyik legfontosabb tényezője abban, hogy az emberek olyan nagyra értékelik az elnökségét és a történelemben betöltött szerepét (ezt támasztja alá egy júliusi közvélemény-kutatás is, mely szerint Kennedy végezte legjobban a munkáját elnökként). A televízió, amely megörökítette az elnököt, szintén hozzájárult ehhez az állandó vonzerőhöz. A közvélemény hitt Kennedy őszinteségében, amelyet nőügyei, egészségügyi állapota, gyógyszerhasználata sem tudott megingatni. Azzal pedig, hogy Amerika népét beengedte a világ egyik leghíresebb otthonába és bepillantást engedett az elnök, mint az ember hétköznapjaiba, csak tovább erősítette a közvélemény szimpátiáját. Kennedy testesítette meg az amerikai álmot. Fiatal volt, jóvágású és gazdag; művelt, sportos és vonzó; szellemes, vidám és nemes lelkű; „koruk hercege,” ahogy Oliver Stone filmrendező is nyilatkozta. Varázsával, bátorságával és közösségi szellemével igazolta népét, hitét, országa hagyományait és intézményeit. Szónoki teljesítményével növelte az amerikaiak önbecsülését, csillapította aggodalmaikat, és bátorságra, új próbálkozásokra buzdította őket. Az amerikai kivételességnek pedig nagy lökést adott Kennedy, aki feltámasztotta a winthropi örökséget. A Kennedy-család pedig mind a mai napig betölti az amerikaiaknak egy királyi család iránti vágyát, mely „uralkodóháznak” a helyét azóta sem sikerült senkinek sem átvennie tőlük.

A merényletet követően Earl Warren főbíró a következő sorokat írta Jackie-nek: „... Isten akarata az, hogy mi, akik túléltük, ezt a sorscsapást arra használjuk, hogy halhatatlanná tegyük az előrelátását és az emberségét. Ez az emlékmű legyen a nemzetünk jövőjéről elképzelt eszméjének beteljesítése.” Hatvan év távlatából kijelenthető, hogy Earl Warren sorai beigazolódtak, még ha csak egy virtuális életműről is beszélhetünk, ahogy Camelot is csak a legendákban létezik.

Az írás Az amerikai álom (vége): John F. Kennedy című könyv utolsó fejezetének szerkesztett és aktualizált változata. Nyitóképünkön John F. Kennedy amerikai elnök koporsóját viszik fel az Air Force One fedélzetére a dallasi Love Field repülőtéren 1963. november 22-én (Forrás: John F. Kennedy Presidential Library and Museum).

Jegyzet:

[1] New york-i post hardcore zenekar, mely utalás a Kennedy elleni merénylet egyik összeesküvés-elméletére. Eszerint a merényletet a texasi demokraták szervezték meg azért, hogy Lyndon B. Johnson legyen az USA elnöke.