Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez
„Mi vagyunk azok, akikre vártunk” – indián közmondás

Az értelmiség proxi háborúja

„Mi vagyunk azok, akikre vártunk”
indián közmondás

Békés Márton új könyve bizonyítja, hogy végérvényesen lezárult egy korszak, és kezdetét vette egy új.1 A régi, huszadik század, a marxizmus által kitermelt diktatúrák és a vele szemben álló demokráciák harcáról szólt. Az új, ahogy arra Herbert Butterfield híres esszéje rámutat,2 az előző szembenállások egymásra hatásából, kompromisszumából, kiegyenlítő, kiigazító módosulásaiból születik meg. Ennek szellemében szorgalmazza Békés, a marxizmus egyik legnagyobb hatású szerzőjének, Antonio Gramsci3 munkáinak a hasznosítását, aki a kulturális hatalom megszerzésének elsődlegessége mellett érvelt. Gramsci elméleti útmutatásait a gyakorlat már visszaigazolta, hiszen az 1968-as nemzedék, az ő szellemi iránymutatását követve foglalta el a kulturális, tudományos és művészeti élet parancsnoki posztjait, hogy innen tovább terjeszkedve vegye a befolyása alá a közbeszédet, sajátítsa ki a nyelvet, határozza meg a tematikát. A huszadik század végére mindennek az eredményeként kulturális hegemóniára tett szert. Békés tehát okkal érvel amellett, hogy a kultúrharc nem a kultúrán belül, főképp nem a kultúrák közötti háború, hanem a kultúráért magáért folyó küzdelem. Hatalmi harc, tétje a politikai hatalom megszerzése és megtartása. Ami számít tehát, az a gondolat, másként: a szellem. A politikai harcot ugyanis az nyeri, aki meggyőzőbben keretez, akinek a története hihetőbb, reménykeltőbb, érvényesebb.

AHHOZ, HOGY ÉRTELMEZÉSI VERSENYBEN FELÜL LEHESSEN KEREKEDNI, SZÜKSÉG VAN A NYELV ÉS A TEMATIZÁLÁS FELETTI URALOMRA.

Ennek megszerzése azonban, ahogy azt Békés munkájának a címe is jelzi, hosszú ideig tartó, stratégiai tervezést és gondolkozást igénylő hadviselés. Tele kisebb, nagyobb győzelmekkel, átmeneti vereségekkel, vesztett és nyert csatákkal. Mint minden elhúzódó háborúhoz, ehhez is szükség van kitartó, elszánt és elkötelezett harcosokra. Önkéntesekre és hivatásosokra egyaránt. És persze hadvezérekre.


Továbbszolgálók

„Először a kulturális versenyt veszítjük el, a politikai vereség csak ezután jön.”
Békés Márton

Magyarországon a rendszerváltoztatás utáni első negyedszázad alatt a jobboldal területet próbált foglalni azon a kulturális térfélen, amit a kommunista baloldal negyvenöt évvel azelőtt kisajátított és egészen 2010-ig birtokolt. A totális kommunista diktatúra egyneműsítette a nyelvet, a tematikát, a narratívát, a történelmet, vagyis a kultúrát, annak művelőivel, rekrutációs bázisával együtt. 1989-90-re már közel félszázéves rutinnal uralták a szellemi szféra minden szegmensét. A nulláról építkezni kényszerülő jobboldali, nem marxista értelmiség minden helyfoglalási kísérlete ellen zárt sorokban, egyfajta kohorszként sorakozott fel az a továbbszolgáló posztkommunista, posztmarxista értelmiségi csapat, ami hadállásaira hitbizományként tekintett. Esze ágában sem volt a velük ellentétes értékrendű csoportokat a tényleges hatalmat jelentő értelmezési monopóliumhoz közel engedni. Pont elég engedménynek tekintette, hogy azok a rendszerváltoztatás révén a politikai, illetve a gazdasági életben lehetőséghez jutottak. De az ennél sokkal fontosabb szellemi, kulturális területekhez foggal-körömmel ragaszkodtak, beásták magukat lövészárkaikba, és innen támadtak mindent és mindenkit, aki a látóhatárukon feltűnt. Eredményességüket nagy mértékben elősegítette, hogy muníció és ellátmány tekintetében számíthattak nyugati elvbarátaik támogatására. Akik a múlt század harmadik harmadától szintén kizárólagos hatalomra tettek szert a nyelv, a tematika és az értelmezés területein. A posztkommunista országok rendszerváltoztatói így egy a határokon átnyúló norma és kánonállítási joggal rendelkező posztmarxista hálózattal találták magukat szemben.


A balos utópisták

„Egy brancs maguk, ne is tagadja”
Bacsó Péter: Tanú

A kollektív megváltást ígérő baloldal mindig is át akarta nevelni az embereket, és ehhez szüksége volt az oktatás feletti rendelkezésre. A konzervatívok ezzel szemben az egyénre, a személyiség kibontakoztatására és a felelősség vállalására helyezték a hangsúlyt. A kultúra meghódítása helyett az üzletre és a haszonra fókuszáltak. Abból indultak ki, hogy ha van pénz, akkor be tudják szerezni azt a tudást, azokat a kulturális javakat, amikre szükségük van. Elhitték azt a marxista tételt, hogy a gazdaság az elsődleges: az alap, a felépítmény, vagyis a tág értelemben vett kultúra csak ezután jön. Nem ismerték fel, hogy ezt a sorrendet a marxisták megtévesztésül állították fel. Ők maguk soha, egyetlen pillanatra sem tévesztették szem elől a kultúra fontosságát. Kisajátították az oktatást, a sajtót, a tömegmédiát, ellenőrzésük alá vonták a filmkészítést, a színházat, a zenét és minden mást. Egy történetté egyszerűsített világmagyarázatot kényszerítettek mindenkire. Világunkat erre az egy történetre, egy politikára, egy kultúrára, egy pártra, egy vezérre egyszerűsítették le.

Időről-időre a jobboldalon is voltak olyanok, például a nyolcvanas évek neokonzervativjai, akik tisztában voltak a kultúra fontosságával, sikerült is átvenniük a tematizálást, magukhoz idomítani a nyelvet, megragadniuk az emberek képzeletét és uralni a narratívát. Le is győzték vele a Szovjetuniót. De hamar hátra dőltek, megpihentek a babérjaikon és kiengedték a kezükből a kezdeményezést. Elernyedésüket az elszánt haladók kíméletlenül kihasználták és újabb egész pályás letámadást indítva visszavették az irányítást, megsorozták, sőt egymás után le is vadászták azokat, akik nem álltak be közéjük a sorba.


Korai győzelmi tánc

„1989 a gazdasági és politikai liberalizmus egyértelmű diadala és a liberális világforradalom győzelme”4

Békés emlékeztet arra, hogy a jobboldali nekonzervativizmus sikerét a blairi harmadik út kitalálója, Giddens összeházasította a baloldali progresszióval, és ezzel mindkettőt átpozicionálta. Erre épült a sokáig egyeduralkodó liberalizmus korszaka, amit győztessé koronázott a szovjet világrendszer 1990-es bukása. Miközben a liberalizmus hívei győzelmi táncukat lejtették, a 2001. szeptember 11.-i terrortámadás, majd a 2008-as pénzügyi válság már korszakuk végét jelezte. A magát a neoliberális gazdaságpolitikának megadó és ezzel az osztály alapú politizálással szakító nyugati baloldal ekkorra már végérvényesen a magát liberálisnak nevező, de valójában posztmarxista kulturális elit bábjává vált.

THM_BekesMarton_konyvbemutato_201207_highres-039.jpg

A liberalizmus korszakának végét érzékelve a régi-új haladók Marx újrafelfedezésével próbálták átmenteni magukat. Ott vették fel a fonalat, ahol azt Marx a 19. században hagyta. Ehhez úgy kellett tenniük, mintha a szovjet kommunizmus hét évtizedes valósága véletlen történelmi baleset, egyfajta kisiklás lett volna. Pedig Kubában, Észak-Koreában, Kínában ma is több mint másfél milliárd ember él kommunista diktatúrában. A haladók azonban a kommunista totális diktatúrák gyakorlatát nem tekintik közös tapasztalatnak. Ezért nem találni a nyugati nyilvánosságot foglalkoztató témák között a Szovjetunióval, a kommunista diktatúrával kapcsolatos említéseket. Ezzel leplezik le, hogy a marxizmus eddig mindenhol csődöt mondott, ahogy azt is, hogy eközben hatalmas áldozatokat követelt úgy emberéletekben, mint az alkotó energiák elporlasztásában. A nyugati posztmarxisták a marxizmus tehermentesítése révén a kíméletlen osztályharcot hirdető és a kizsákmányolók kiiktatását követelő Marxot az emberi jogok védelmezőjeként, az igazságosság és egyenlőség, a jók, az emberarcúak, a gondoskodók képviselőjeként futtatják.


Akié a kultúra, azé a hatalom

„A polgári forradalom jogi természetű volt, a proletárforradalom gazdasági, a miénk kulturális.”
'68-as graffiti

Békés szerint minden politikai kérdés kulturális kérdés. Ezért tehát a kultúra kérdései a legfontosabb politikai kérdések. Mi az ember? Mi a férfi? Mi a nő? Mi a nemiség szerepe? Van e szükség emberi reprodukcióra vagy a föld, a klíma védelme az elsődleges? Kié a világ? Önmagáért van? Az emberekért van? Az állatok és az emberek közötti hierarchikus kapcsolatban még mindig az ember az elsődleges? Kik és milyen felhatalmazással beszélhetnek a köz nevében? Beszélhet e bárki az emberiség nevében? A klíma, a bolygónk nevében? Vannak-e emberi fajok? Helyes és jogos a bőrszín alapú pozitív megkülönböztetés? Érdemes-e a meritokráciát feláldozni az egyenlőség oltárán, ahogy azt a kommunizmus tette? A szabadság és az egyenlőség kioltják egymást? Néhány azok közül a kulturális kérdések közül, csak találomra felsorolva közülük párat, amelyek következményekkel járnak. Politikai következményekkel, ahogy azokkal nap, mint nap szembesülünk.

A liberális demokrácia mára úgy az USA-ban, mint Nyugat-Európában hisztérikus, más szóval paranoiás korszakába lépett. A haladók is észlelik, sőt érzékelik, hogy mozog a lábuk alatt a talaj. Ilyenkor még mélyebbre kéne ereszteniük a gyökereiket, egymásba kéne kapaszkodniuk, hogy átvészelhessék a rengéseket. Pont az ellenkezőjét teszik. Felszámolnak mindent, ami összeköt, amire közös jövő épülhetne, beleértve a legfontosabb alapelveket: a törvény előtti egyenlőséget és a szolidaritást. Amit helyette kínálnak, azzal az eliten kívül senki nem tud, de nem is akar mit kezdeni. A nemiség szabad megválasztása, a transzok vécéhasználati problematikája és a névmások pótszavakkal történő behelyettesítése, az elit egy szűk körén kívül senkit sem lelkesít, viszont majdnem mindenkit taszít. Hadat üzentek a kereszténységnek, a nemzetnek, a fehér embereknek, a férfiasságnak. Cserébe visszahozták a fajelméletet. Nem értékelik a tisztes munkát, a versenyt, azokat az értékeket, amelyek generációkon keresztül zsinórmértéknek számítottak.

Új ÉRTÉKEKEN ALAPULÓ KÁNONT AKARNAK, DE HOGY EZEK MIK LEGYENEK, ARRÓL MÉG CSAK ELKÉPZELÉSEIK SINCSENEK.


Nemzet vagy birodalom

„Ők lettek, voltak, és maradtak ››a szakma››”
Békés Márton

Az is kulturális kérdés, hogy a nemzetállam vagy a birodalmak mellett kötelezzük-e el magunkat. Aki a nemzetállam pártján áll, demokrata, hiszen a demokratikus felhatalmazás csak nemzetállami keretek között értelmezhető, a diktatúrahívők és támogatóik a birodalompártiak közül kerülnek ki. Az 1990 utáni korszak ebből a szempontból is folytonosnak bizonyult az azt megelőzővel, hiszen az egyik oldalon ma is, mint egykor, a birodalompártiak vannak. Azok, akik nemrég még a szovjet birodalom elkötelezett hívei voltak, mára azonban az USA, illetve a német vezetésű Európai Unió alázatos kiszolgálóiként érvényesülnek. Velük szemben álltak és állnak a nemzeti függetlenséget és a nemzeti érdeket képviselők. A szovjet birodalom bukása után a nyugatiak válogatás nélkül átvették az állampárti nomenklatúrából azokat, akik továbbszolgálatra jelentkeztek. A nemzeti érdek képviseletét vállaló antikommunistákat pedig ellenségeikként azonosították be. Békés úgy látja, hogy ennek a nyugati támogatásnak köszönhetően lehetetlenült el nálunk egészen 2010-ig az elitváltás. Ők gondoskodtak ugyanis arról, hogy a rendszer megváltoztatása ellenére, a kultúra területén még közel húsz évig majdnem minden változatlan maradjon. A birodalomhívők visszaszorítására és stratégiai hadállásaik egy részének bevételére így csak jelentős késéssel kerülhetett sor.

A továbbszolgálókat Békés szerint egybefűzi, hogy még ma is a kommunizmus korai időszakának reformretorikáját alkalmazzák. A kommunisták az ötvenes évek óta állandó reformlázban égnek. Folyamatosan reformálnak, ami abból áll, hogy kettőt lépnek előre, hármat hátra, majd hármat előre és kettőt hátra. Helyben járásuk nem zavarta őket, mert meg voltak győződve arról, hogy a szocializmus alapvetően rendben volt, csak éppen minden területen reformra szorult. Békés szerint ezt képviselték a reformközgazdászok, (Bokros, Surányi), a velük szövetséges „demokratikus ellenzékiek”(Beszélő kör, Kis János,) akikből később az SZDSZ lett. Az egykori Lukács iskola filozófusai (Heller, Vajda Mihály), az urbánus (Konrád György, Eörsi István) és a posztmodern írók (Esterházy, Nádas), valamint politikai képviseleteik, a posztkommunista pártok: az MSZP és az SZDSZ. Ki más lehetett volna a kommunista utódpárt, az MSZP első elnöke, mint Nyers Rezső, aki még megszavazta Nagy Imre kivégzését, majd a ’68-as gazdasági reform mellett bábáskodva az egyik legfőbb reformerré nemesült. A reformereket a haladás képviseletén kívül az élcsapathoz való tartozásukból fakadó felhatalmazottságuk tudata is összefűzi. Hivatást és feladatot jelöl ki a számukra. Végtére is ők a szakértők, akik működtetik a rendszert. Mindegyiket. Ennek a reformer szakértői csapatnak az egyik emblematikus alakja a mindenhez is értő és ezért mindenben illetékes főszakértő, az örök továbbszolgáló: Lengyel László. Lengyel ugyan nem közgazdász, de így is a Pénzügykutató nagyon szakértői intézet örökös elnöke. Amikor Antall József az első szabad választás után úgy alakította meg a kormányát, hogy Lengyel véleményét elmulasztotta kikérni, Lengyel bejelentkezett Antall miniszterelnöki titkárságán. Agresszíven és kitartóan kért időpontot. Annyira nyomult, hogy végül Antall egyik reggel korábban ment be, hogy fogadhassa. Kölcsönös üdvözlés után Lengyel hátradőlt a székén és megkérdezte a miniszterelnököt. „Mond Józsi, miben segíthetek?5 Ugyanez egy másik továbbszolgáló megmondótól, Kéri Lászlótól, 2006-ból: „Novemberben mi is bementük a Zitával a Fletóhoz, és azt mondtuk: b…d meg, eddig tartott, és jobb lenne, ha átadnád a Gordonnak az egészet."6 Lefordítom. A két továbbszolgáló: Kéri László politológus és közgazdász felesége, Zita felkereste irodájában Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt, akit felszólítottak arra, hogy mondjon le, és Bajnai Gordon személyében az utódját is kijelölték. A történettel maga Kéri dicsekedett el 2020-ban a nyilvánosságban. A két epizód között negyedszázad telt el, de a továbbszolgálók személyi köre, attitűdje, felhatalmazottságának a tudata mit sem változott.

Ez az a reformpárti tábor, ami szövetségesi és ideológiai kapcsolati hálójával a rendszerváltoztatást megelőző, majd azt követő évtizedeket meghatározta.7 Ez a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű és befolyású értelmiségi élcsapat őrizte, sőt szavatolta 1990 és 2010 között a posztkommunista nomenklatúra maradandóságát, a technokrata reformizmus 1968 óta ismert gyakorlatát, amit a „demokratikus ellenzék” liberális nyelvezete tett korszerűvé és ezzel fogyaszthatóvá, hogy ezzel prolongálja övéinek kulturális uralmát – mutat rá Békés.

Amikor 2010-ben ennek a továbbszolgáló élcsapatnak a politikai képviselete egy földcsuszamlással felérő választási vereség miatt kiszorult a politikai hatalomból, a vele szövetséges kulturális és megmondó brigád több hadászatilag fontos pozícióját elvesztette. Ebbe azonban nem tudott és nem is akart beletörődni, annak ellenére sem, hogy koruk miatt sokuk alkotói korszaka amúgy is lezárult volna. Egyik ellentámadásukat indították a másik után, hogy a tematizálás, a nyelv és mindenekelőtt a narratíva-állítás területén oly sokáig őrzött monopolhelyzetüket megtarthassák. Végül beérték annyival, hogy Soros György megrendelésére és anyagi támogatásával ők határozzák meg az Orbán rendszer jellegét, ők végezzék el a jobboldali, konzervatív kormányzás keretezését. [8] A saját, három ciklusos kormányzásuk narratívájával ugyan adósak maradtak, de Orbán bizonyítványát mindenképpen ők akarták kiállítani. Tehetségükből azonban nem futotta többre üres és alaptalan vádaskodásoknál. Amikre a hazánkat támadó „fejlett Nyugat” előszeretettel hivatkozik. A birodalomépítő elitek érdekeinek ugyanis az felel meg, hogy a továbbszolgálók a 2010 óta kormányzó Fideszt és vezetőjét, Orbán Viktort diktátornak, autokratának, Magyarországot mindenfajta bizonyíték nélkül maffiaállamnak, diktatúrának állítsák be. Nyilvánvaló, hogy a magyar választópolgárok tapasztalatai ezeket a vagdalkozásokat nem támasztják alá. Ellenkező esetben nem tisztelték volna meg az Orbán Viktor vezette Fideszt három egymást követő választáson a bizalmukkal, kétharmados felhatalmazást biztosítva a számukra. Visszatetsző, hogy a kül-és belföldi haladók ezt a magyar választók tájékozatlanságával, ostobaságával és bunkóságával magyarázzák. Mintha az emberek agya a Lajtától Nyugatra jobban kinőtt volna.

Békés Gramscira hivatkozva megállapítja, hogy „a konszenzus nélküli uralom, pőre diktatúra, míg az egyetértés övezte hatalomgyakorlás hegemónia.” Vagyis, „diktatúra lehet hegemónia nélkül is, de ha van hegemónia, nincs szükség diktatúrára.” „A hegemónia ugyanis az a képesség – idézi Békés újfent Gramscit – amely az ideológia segítségével összetartja a társadalmat.” Vagyis, vonja le a következtetést Békés, az állam megalkotásának előfeltétele, hogy legyen világnézetünk. Ha van, akkor van esélyünk a választópolgárokért folyó harcban. Ami a szívekért és az értelemért folyik. Békés abban is egyetért Gramscival, hogy az osztályharcnál fontosabba a kultúrharc, vagyis az, hogy a mi narratívánk győzzön a baloldalé felett. A hatalomért folytatott harc ugyanis az eszmék közötti hadviselés során dől el. Békés értelmezésében tehát a kultúrpolitika a politikai küzdelem folytatása más eszközökkel. Ennek része a nyelvpolitikai küzdelem is, hiszen a nyelv nem tükrözi, hanem teremti a valóságot. Ezért kell a nyelv, vagyis a szavak, az elnevezések feletti ellenőrzést birtokolnunk.

A 2010 óta tartó időszakban a Fidesz a hegemónia megteremtésének számos elemét beépítette a narratívájába. Ezek a mítoszok, a közös történet, a nyelv, a narratíva, a keretezés, a kánonteremtés és az ezáltal létrejövő legitimáció. A kormányzat azt is felismerte, hogy intézményesülni kell és ezért támogatja és elősegíti egyesületek, intézmények, fórumok, szervezetek, alapítványok születését és a médiaportfólió kialakulását.

Ugyanakkor a közös történeten és szimbólumokon alapuló narratíva-alkotástól mégis mintha újra és újra visszarettenne. Pedig, ha van nemzet, amelyre igaz, hogy önmeghatározása számára a szimbólumok és a közös történet a legfontosabb, a magyar az. Mindennél jobban bizonyítja ezt, hogy Szent Koronánkra immár több mint ezer éve a magyar államiság megtestesüléseként, a legitimáció forrásaként, és egyben szakrális erőként tekintünk.


Jól állunk

„A gondolat szüli a tetteket, az eszmék vezetnek minket”
Békés Márton

Magyarország minden szempontból jól áll. Van történelmi feladata, ami köré közös történetet font. Ez a történet arról szól, hogy erős, magabíró, szuverén és független Magyarországra van szükségünk. Azt meg kell védenünk, meg kell őriznünk és újra és újra tovább kell fejlesztenünk. A mai függetlenségünk sarokköveit 1848-1849 polgári szabadságharcával, antikommunizmusunkkal és 1956 világraszóló diadalával, valamint 1989 világtörténelmet író győzelmével raktuk le. Azzal, hogy térségünk legyőzte és megsemmisítette a bipoláris világ egyik szuperhatalmát, a Szovjetuniót. Küzdelmeinkben régi szokásainkra és normáinkra, a nemzeti eszmére és az Istenhitre támaszkodtunk. Segítségükkel legyőztük az ellenünk törő birodalmakat és döntő vereséget mértünk az ateista, istentelen, osztályharcot szító kommunistákra. Van saját nyelvünk, saját értelmezési keretünk, saját kultúránk, saját politikánk. Tudjuk, hol a helyünk, mi a feladatunk.

Mindennek a birtokában lehetnénk sokkal magabiztosabbak – figyelmeztet Békés. Saját kánonunk van, amihez igazodhatunk. Miért nem azt hájpoljuk, mantrázzuk, miért nem vagyunk rá büszkébbek? Miért nem rakjuk ki a könyveinket egymás mellé, hogy mi is és más is lássa, milyen kulturális, szellemi erőt képviselünk? Megteremtettük a saját platformjainkat, meg tudunk tehát mutatkozni, csak tudatosabban kéne használnunk őket. Számba kellene vennünk egymást, el kellene végre foglalnunk a nekünk járó helyeket úgy, hogy közben a másikra is figyelünk. Akiben lehet, nem a riválist látva, hanem a szövetségest keresve. Mert, szögezi le Békés, a kulturális nyomásgyakorlás network kérdés is. „Barátaim vannak” idézi Bernard-Henry Levit, a globális celébbé vált francia megmondót, aki a világ értelmiségieinek egyesítésén munkálkodik. És Kornis Mihály elhíresült figyelmeztetését arról, hogy „Magyarországon 5000 olyan értelmiségi van, akik ellenében nem lehet politikát csinálni.” Amikor mondta, az 1990-es években, így voltés még sokáig így is maradt. Ők voltak az elit, akik hálózataikon keresztül a fél világot mozgósítani tudták, ami még ma is sikerül nekik (SZFE, MTA stb.) Csak már senkit sem érdekel. És már hál’ Isten, nincs is így. Mert, és erre is rámutat Békés: a kultúrharc nem más, mint az értelmiség proxi háborúja. Különösen így van ez nálunk, ahol a kommunista diktatúra uralkodó osztálya az értelmiség volt. Az az értelmiség, ami, mint már utaltunk rá, a reform jegyében egyesült és Nagy Imre reformprogramjától Gyurcsány Ferenc reformdühéig végig megőrizte egységét. Közös nyelven beszélt, azonos volt az elkötelezettsége, szocializációja. Konrád György és Szelényi Iván ezt már a rendszerváltoztatás pillanatában megállapította:„Az értelmiség még soha nem gyakorolt nagyobb kollektív hatalmat, mint a mai Magyarországon.” Ennek az 1953-2010 közötti reformértelmiségnek az utolsó nemzedéke, a kádári technokrácia, mint már említettük, a rendszerváltoztatás ellenére 2010-ig megőrizte pozícióinak egy részét. Tovább szolgált. A politikai nomenklatúra a gazdaságban, a technokrácia az igazgatásban, az értelmiség pedig a hegemónia fenntartásában. Összecementezte őket „szociokulturálisan megalapozott és politika-filozófiailag szentesített életszövetségük” - állapítja meg találóan Békés.

Kelet és Nyugat haladó értelmisége az oly nagyon áhított Forradalmat a globális cégektől és nemzetközi pénzügyi intézményektől várja. A nyugati posztmarxisták tőlük remélik a társadalmi igazságosságot szavatoló egyenlők társadalmának megteremtését, kelet- európai szövetségeseik pedig a történelmi lemaradás behozásában számítanak rájuk. Ebben a látszólag egymásnak ellentmondó célban közös, hogy

A FORRADALMAT NEM LENTRŐL, AZ EMBEREKTŐL, HANEM FENTRŐL, A GLOBÁLIS CÉGEKTŐL, BANKOKTÓL, NEMZETKÖZI INTÉZMÉNYEKTŐL VÁRJÁK.

A jövő forradalma tehát fentről jön. Célja a szakértői elit uralmának teljessé tétele, a zavaró, populista tényezők, vagyis a politika kiiktatása. A magyar reformelit a szocializmust sokáig még több szocializmussal akarta megreformálni. A Szovjet birodalom szétesése és a szocializmus bukása óta a piac hibáit még több piaccal, a kapitalizmus hiányosságait még zabolátlanabb kapitalizmussal akarja kijavítani – írja Békés. A politikai akadályokat ugyanakkor a politika megszüntetésével orvosolná. Forradalmi reményeik hordozója mára a szabadjára engedett globális tőke lett. Ma az számít haladónak, nyugatiasnak, fejlettnek, aki a globális cégek érdekeit képviseli – hívja fel a figyelmünket Békés.

A haladók 1968 óta várnak a forradalomra. Nem 1989 antikommunista forradalmaira, mert azok nem az ő forradalmaik voltak. Az övéket Zuckerberg, Bill Gates, Jeff Bezos, a Twitter, a Monsanto, a Halliburton, a Siemens, az Amazon, az IMF, az PwC, a L’Oreal és persze Soros és hálózata, a többi kiváló emberbarát-pedigréjű CEO-val karöltve hozza el nekik, vívja ki helyettük.

A 21. század elejének politikai realitása tehát az, hogy az egyneműsítő, birodalmi szándékot az egyre újabb és újabb „elnyomottakra” hivatkozó posztmarxista, ’68-as eredetű megmondóelit, a globális nagytőkével szövetkezve képviseli. Veszélyes elegy.

Ezzel áll szemben a mi történetünk. Lelkesítő és igaz. Öntudatot és hivatást ad. Felvértez minket a harcra, munícióval lát el minket a küzdelemhez. Megvannak hozzá a hőseink, a példaképeink. Az eszközeink, a harcosaink.

Békés szerint csak használnunk kell, amink van.

Békés Márton: Kulturális hadviselés. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2020, 420 oldal


Jegyzetek:

1 Békés Márton: Kulturális hadviselés. A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2020.

2 Herbert Butterfield: The Wigh Interpretation of History, Norton, London, 1965.

3 Antonio Gramsci olasz marxista filozófus (1891-1937)

4 Francis Fukujama: A történelem vége és az utolsó ember, Európa Kiadó, Budapest, 1992.

5 Antall több egykori munkatársának egybehangzó elbeszélése szerint. Nekem van egy másik kedvenc történetem is Lengyelről. Az 1998-as választásokon, amire elsöprő MSZP-SZDSZ győzelmet jósolt (még nem említettem, hogy ő a fordított Kasszandra, aki mindig, mindenben téved, ami azonban a magabiztosságát nem rendíti meg) a FIDESZ győzelem után azt a kérdést tette fel: „Olvashatom e még magamat?”

6 Kéri felesége Petschnig Mária Zita, pánik közgazdász-megmondó, Fletó pedig Gyurcsány Ferenc miniszterelnök beceneve. Gordon: Bajnai Gordon akkor miniszter, később Gyurcsány utódja. https://www.origo.hu/itthon/20201229-heti-hetes.html

7 Pinkasz András: Nyers Rezső és a balliberális értelmiség, Mérce, 2018. június 29.

8 Schmidt Mária: Ugyan még mire vár Kuncze?, Látószög blog, 2020. december 2.