1999. Harcosok klubja. A Brad Pitt által istenien megformált Tyler Durden egy rosszul megvilágított pincében járkál fel s alá, ismertetve a klub szabályait (egy szót sem a klubról!), hogy aztán kíméletlen őszinteséggel minősítse korának társadalmát: „A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború. A mi válságunk az életünk. A TV elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk.” Noha a film és a három évvel korábban megjelent – egyébként szintén zseniális – könyv soraira legyintve mondhatnánk, hogy ugyan már, ez csak fikció, a szappankereskedő szavai mégis ott csengenek a fülünkben, hisz tudjuk: igaza van. De mi lenne, ha azt írnám, hogy egy nebraskai történész mindezt már közel ötven évvel ezelőtt megfogalmazta?

Christopher Lasch egy tősgyökeres baloldali családba született: apja Pulitzer-díjas pacifista újságíró, anyja filozófiából doktorált szociális munkás. Ezek után talán nem meglepő, hogy Lasch karrierjét neomarxistaként kezdte, hogy aztán az amerikai társadalomban zajló tektonikus mozgások hatására az ő szemléletmódja is gyökeresen megváltozzon. A Rochesteri Egyetem professzora a kulturális konzervativizmus és a freudi kritikai elmélet elemeit kombinálva az elsők között ismerte fel, hogy a második világháború utáni eufória lassú, de egyértelmű romláshoz vezetett a közösségekben és a család helyett az egyén vált nemzeti alapegységgé abban az Amerikában, amelynek „önbizalma a mélypontra süllyedt”, maga a liberalizmus pedig csődöt mondott. Az önimádat társadalma saját korában igen jelentős és megosztó műnek számított: a radikális baloldaliak és a feministák kardélre hányták volna, míg Jimmy Cartert (és szövegíróit) inspirálta, a Time magazin pedig egyenesen „bibliai prófétaként” hivatkozott a szerzőre.

Az önimádat társadalmának központi gondolata, hogy a feudalizmust felváltó kapitalizmus olyan társadalmi folyamatokat indított el, amelyekben az egyén elvesztette azt az alapvető tudást, mely korábban egyik generációról a másikra hagyományozódott. „Az emberekben elsorvasztották azt az igényt, hogy maguk legyenek úrrá problémáikon, segítsenek önmagukon, a mindennapos kompetenciáinak egykor hagyományos területei sorra eltűnnek.” Az emberek pedig már nem a személyes megváltásra, hanem a személyes jóllét, az egészség és lelki biztonság érzésére, a pillanatnyi illúzióra szomjaznak. Felértékelődött a terápia jelentősége (olyannyira, hogy a szerző szerint az egyszerűen kiszorította az amerikai kultúra szervező erejét, a vallást), az egyén a társadalmi intézményeknek, a terapeutáknak, a szakértőknek a függőjévé vált, akik átvették a tudás kompetenciáját az emberi élet fontos és meghatározó területein. „A nárcizmus e függőség lélektani dimenziója. Mindenhatóságának alkalmankénti illúziója ellenére az önimádó mások nélkül nem tudja ébren tartani önbecsülését. Nem tud létezni rajongó közönség nélkül.”

Mindeközben a reklámipar megteremtette az önmegvalósítás szükségletét, ezzel olyan vágyakat vetítve a társadalom számára, amelyek sosem elégíthetőek ki. Lasch kritikája szerint a modern, jóléti liberalizmus az amerikai társadalmat kapzsi, léha társadalommá formálta, amely teljes mértékben a fogyasztás köré épül. „A modern társadalmat átitató szemlélet és érzékenység megerősíti azt a más kulturális hatások által létrehozott személyiségszerkezetet, melyben az egyén végeláthatatlanul kutatgatja önmagán az öregség és a betegség jeleit, a lelki stressz árulkodó tüneteit, vonzó megjelenését csökkentő hiányosságait, apró hibáit, vagy – a másik oldalon – annak megnyugtató jeleit, hogy élete menetrend szerint zajlik.” Ezt a jelenséget így definiálja: „A nárcizmus megközelítő pontossággal felvázolja korunk ››felszabadult‹‹ emberének arcképét. E személyiség fő vonásai: a kellem, saját helyzetének vélt tisztánlátása, a promiszkuitásos pánszexualitás, az orális szexualitás iránt rajongás, a rettegés a kasztráló anyától, a hipochondria, a védekező jellegű sekélyesség, a függőségi helyzet kerülése, a gyászra való képtelenség, rettegés az öregedéstől és a haláltól.”

Hipotézise szerint „minden kor kifejleszti a maga sajátos betegségformáit, ezek felnagyított formában tükrözik a kor arculatát.” Szerinte épp ezért a mentális problémák vizsgálatán keresztül jól megragadhatóak a társadalmi jelenségek és a társadalomfejlődés. Érvelése meggyőző, ugyanakkor a társadalom és az egyén közötti hatásmechanizmusokat nem fejti ki részletesen. Ettől függetlenül nem vitatható el Lasch azon érdeme, hogy az első között beszélt arról, hogy az Amerikai Egyesült Államokban nem egyszerűen egy értékválsággal, hanem egy annál sokkal mélyebb szintű problémával állnak szemben. De felmerül a kérdés: vajon a nárcisztikus társadalom kreál-e nárcisztikus egyéneket vagy a nárcisztikus egyének hoznak létre nárcisztikus társadalmat?

A szerző szerint a nárcisztikus vonásokat három módon erősíti fel a társadalmi és gazdasági berendezkedés: (1) Az anyagi és szimbolikus jutalmat, amely egy jól fizető állással jár, már nem a teljesítmény, hanem a nárcisztikus személyiségvonások (magabiztosság, megnyerő, színes kép) biztosítják, a sikert pedig „a nyilvánosság iktatja törvénybe”. (2) A nárcizmus a legjobb és legelérhetőbb megküzdési stratégia a modern társadalom okozta szorongás és bizonytalanság ellen. Az egyén ugyanis folyamatos fürkészi önmagát: a testét, az egészségét, a korát; megfelel-e a tudomány, a szakértők, a társadalom által meghatározott standardoknak és ha nem, minden erejét arra próbálja összpontosítani, hogy azt a reklám- és tudatipar által felállított standardoknak megfelelően a helyes irányba terelje. (3) A tömegmédia és a reklámipar elmosta a valóság határait: az „igaz vagy hamis” dichotómiát felváltotta a hitelesség fogalma. Az élet minden területe a képi világ hatókörébe került, amelyben a látszat fontosabbá válik a valóságnál. „A modern életet olyannyira átitatják az elektronikus képek, hogy óhatatlanul úgy reagálunk mások cselekedeteire, mintha tetteiket – s a magunkéit is – folyamatosan felvennék és élő adásban közvetítenék egy láthatatlan közönségnek, esetleg elraktároznánk, hogy valamikor majd valaki alaposan megvizsgálja. [...] E mindenlátó szem behatolása a hétköznapi életbe nem lep meg és nem ér bennünket védtelenül. Már nincs is szükségünk rá, hogy figyelmeztessenek: mosolyogni! A mosoly arcunkra fagyott, és tudjuk, milyen szögből festünk a legelőnyösebben. A rögzített képek elburjánzása aláássa valóságérzésünket. [...]

– ezen sorokat olvasva pedig azonnal szelfik és tökéletesen elkapott, filterekkel tarkított Instagram-fotók jelennek meg a szemünk előtt. Ami félelmetes, hogy mindezt a szerző évtizedekkel az internet, a közösségi média és a mesterséges intelligencia megjelenése előtt vetette papírra.

A szerző konzervatív, hagyományos családképe, a tradicionális nemi szerepek melletti kiállása sokakat felháborított, de könyvében kíméletlenül ír a sportról és a köré szervezett marketinggépezet ördögi nászáról, az oktatási intézmények színvonalvesztéséről, a munkaetika változásáról, a politika és a média, a reklámipar, mint a status quo szolgájának kapcsolatáról és ír a válságkezelés csorbulásáról is. De nem hagyja figyelmen kívül a családstruktúra és a nemi szerepek átalakulásának, valamint az idősödéshez és a halálhoz való viszonyt sem, amiken keresztül azokat a társadalmi folyamatokat illusztrálja, amelyek a nárcisztikus személyiségvonások felerősödéséhez vezettek. A Lasch által leírt folyamatok fontos mellékhatása a hagyományos kisközösségek elsorvadása, a kapcsolati kultúra megváltozása, a történelmi múlttól és a generációk egymástól való elszakadása, holott épp ezek a kapcsolódások és az ezekben megélt bizalom az, ami visszatükrözheti a „valódi ént” az egyén számára.

Záró fejezetében („Gyámkodás apa nélkül”) nemcsak összegzi elméletét a vállalati kapitalizmus és az egyén közötti összefüggések tárgyalásával, de egyfajta megoldást is kínál a felvetett problémákra és mintha az „alapokhoz” való visszatérést tartaná kívánatosnak: önbizalom, józan ész, tradicionális család, természet, közösség és protestáns etika.

Lasch, Christopher: Az önimádat társadalma. Budapest, Európa, 1984.