„The first time I saw her I knew I had to see her again
I knew we was gonna be so much more than just friends”
Bruce Springsteen
Amikor 2008. november 4-én közel 69,5 millió szavazattal Barack Hussein Obamát választották meg az Amerikai Egyesült Államok 44. elnökének, a sajtó „történelmi választásról” írt, miközben Obama győzelmét „az amerikai álom megtestesüléseként” értékelték. Rohamosan növekvő népszerűségének az országhatár és az óceán sem szabhatott gátat. Kenyában – ahonnan édesapja származott – nemcsak üdvözölték győzelmét, de Mwai Kibaki kenyai elnök még nemzeti ünneppé is nyilvánította a választást követő csütörtököt. Az öreg kontinensen már a választást megelőzően egyesek az, új, fekete Kennedyt látták benne, amit tovább erősített JFK korábbi tanácsadójának, beszédírójának nyilatkozata. Ted Sorensen több hasonlóságra is rámutatott Obama és Kennedy között: kiállásukra, mosolyukra, illetve a higgadtságukra a nyilvános szereplések során. De a volt elnöki tanácsadó szerint az is szembetűnő, hogy Kennedy az Egyesült Államok első római katolikus elnöke lett, míg Obama az első feketeként költözhetne be a Fehér Házba. Felhívta a figyelmet továbbá a párton belüli helyzetükre, ami szintén nagyon hasonló volt: az akkor még massachusetts-i szenátor Kennedyt fiatal kora és szokatlan hátterére hivatkozva a pártvezetés elutasította, ahogy Barack Obamát is kezdetben a „futottak még” kategóriába sorolta a demokrata párt vezetése. Az illinois-i szenátor üstökösszerű felemelkedése, nemzetközi vonzereje a fiatalok körében, az őt övező, már-már hisztérikus médiafigyelem fogalommá érett, melyet nemes egyszerűséggel „Obama-mánianak” neveztek el. Persze azonnal felmerülhet bennünk a kérdés, hogy mennyiben volt mesterségesen gerjesztett folyamat a sajtó részéről az Obamát övező kiemelt médiafigyelem, mi volt ennek a háttérben meghúzódó oka vagy éppen az, hogy mennyiben játszott szerepet ebben bőrszíne és származása.
Bernard Goldberg tizennégyszeres Emmy-díjas újságíró, producer, politikai szakértő könyvében arra vállalkozik, hogy cikkek, interjúk, közvélemény-kutatások segítségével vázolja fel az amerikai mainstream sajtó és Barack Obama viszonyát. Noha az amerikai média többsége mindig is a demokratákkal szimpatizált – véli Goldberg –, a 2008-as elnökválasztás mégis egészen más volt. Szerinte a sajtó már nem elégedett meg azzal, hogy csupán kövesse az eseményeket és beszámoljon róluk, hanem alakítói, aktív cselekvői kívántak lenni a választásnak, ezzel is befolyásolva annak végkimenetelét. Barack Obama karizmája, liberalizmusa és bőrszíne pedig ellenállhatatlan vonzalmat váltott ki a liberális sajtóból, amely a választást nemes és történelmi küzdelemként fogta fel. Ez a szerelmi történet – véli a szerző – az idő előrehaladtával exponenciálisan nőtt, amelyet az a bizonyos harmadik fél – Hillary Clinton – sem tudott érdemben befolyásolni. Hogy miért? Mert a liberális médiában a „faj felülmúlja a nemet” és az újságírók számára sokkal fontosabb volt az, hogy az Amerikai Egyesült Államokban megválasszák az első fekete elnököt, mint az első női elnököt. Ráadásul Obama győzelmével a liberális sajtó egy ízig-vérig, „csak és kizárólag Amerikában történhet meg” sztorit mutathatott meg a világnak. Az első afroamerikai elnök hatalomra segítésével pedig elhomályosíthatták történelmük „rút,” rasszista foltjait. A sajtó tehát nemcsak flörtölt, hanem egyenesen a nyilvánosság szeme láttára bonyolódott szerelmi viszonyba Obamával, semmibe véve ezzel az alapvető újságírói értékeket.
A szerző kettős mérceként értékeli azt, hogy a sajtó többet foglalkozott Sarah Palin republikánus alelnökjelölt gardróbjával, mint Barack Obama radikális támogatóival és szövetségeseivel, mint például Jeremiah White lelkésszel és Bill Ayers professzorral. White évtizedekig állt a Trinity United Church of Christ nevű chicagói gyülekezet élén, ahova Obama is legalább húsz éven keresztül járt. White adta össze Michelle Obamával és ő keresztelte meg gyerekeit is. Obamának akkor kellett elhatárolódnia a tiszteletestől, amikor egy nyilvánosságra hozott prédikációjában White kijelentette: Hillary Clintonnak fogalma sincs, milyen is feketének lenni egy országban, fogalma sincs arról, milyen, amikor azt mondják egy emberről, hogy „nigger”, és milyen lehet egy olyan országban élni, amely gazdag, előjogokkal rendelkező fehérek vezetnek. Egy másik prédikációjában pedig szeptember 11-ről nyilatkozott úgy, hogy a Palesztinában és Dél-Afrikában támogatott állami terrorizmus hullt vissza az amerikaiakra. Bill Ayers, a chicagói Illinois Egyetem professzora a hetvenes évek elején alapítója volt a Weather Underground nevű szélsőbaloldali, marxista szervezetnek, amelyik a vietnámi háború elleni tiltakozás jeléül több állami intézmény ellen követett el robbantásokat. Ayers Obamával együtt segített egy jótékonysági szervezetnek, valamint a kilencvenes évek végén szervezett támogató rendezvényt az illinois-i szenátusba készülő Obamának. A szerző úgy véli, hogy azzal, hogy mindkét ügyet túlélte az elnökjelölt, valójában mindent túlélhet, hiszen az Obama-barát sajtó mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy segítse őt.
Hogy miért? Szerinte azért, mert „a sajtó szereti a jó sztorit.” És az első komoly afroamerikai jelölt az elnöki posztért „egy nagyszerű sztori volt”, amibe a média „feltétel nélkül beleszeretett” és ezért mindenre hajlandó volt. Chris Matthews, az MSNBC sztárműsorvezetője egyenesen úgy nyilatkozott, hogy „mindent meg akarok tenni, hogy ez az elnökség működjön.” A riporter azon kérdésére, hogy műsorvezetőként valóban feladata lenne az elnökség működésének szavatolása, Matthews nyomatékosította a korábban elhangzottakat: „Igen, ez a munkám, mert ennek az országa jelenleg jobban van szüksége egy sikeres elnökségre, mint bármi másra.”
A feladatot pedig igen komolyan vették: A Project for Excellence in Journalism 2008. szeptember-október folyamán 48 hírportál több mint 2 400 hírét vizsgálta meg és arra jutott, hogy a hírek mindössze 29 (!) százaléka számolt be negatívan Barack Obama kampányáról, míg ugyanezen időszak alatt majd’ kétszer annyi (57 százalék) negatív hír jelent meg John McCain republikánus elnökjelölt kampányáról.
Rush Limbaugh konzervatív rádiós műsorvezető szerint Barack Obama „túlságosan nagy, túlságosan fontos és túlságosan történelmi jelentőségű a médiának, hogy engedjék elbukni.” Amikor Goldberg arról kérdezi, szerinte meddig fog tartani a sajtó és az Obama közti mézeshetek, azt feleli:
„Örökké!”
Goldberg, Bernard: A Slobbering Love Affair: The True (and Pathetic) Story of the Torrid Romance Between Barack Obama and the Mainstream Media. Regnery Publishing, Washington, D.C., 2009. 184 oldal.