„- Reméltem valamit.
- Vereséget?
- Nem. Valami többet.
- Nincs semmi több. Kivéve a győzelmet. Lehet, hogy rosszabb is."
Ernest Hemingway [1]

EZ NEM A HARMADIK VILÁGHÁBORÚ KEZDETE

A két világháború a nyugati rendszeren belüli háború, másképp fogalmazva polgárháború volt. Ezt még Japán részvétele sem cáfolja: 1895-től kezdve vívott háborúi rendszeren belüliek voltak, mert felismerte, hogy a Nyugat nem fogja egyenrangú partnerként kezelni, ha nem rendelkezik jelentős birodalommal. Paradox módon az ország Hirosima és Nagaszaki után soha nem látott tekintélyt és rendszerszintű integrációt kapott, méghozzá birodalom nélkül. Dél-Ázsia, Délkelet-Ázsia, Afrika, a Közel-Kelet és Dél-Amerika részvétele 1914-ben és 1939-ben nem volt önkéntes. Azért rángatták bele ezeket a területeket az összecsapásba, mert egy európai birodalmi/félbirodalmi rendszer részei voltak. Az első és a második világháború tehát nem is világháborúk voltak, hanem rendszeren belüli háborúk, amelyek elsősorban azért történtek, mert három szereplő: Németország, Olaszország és Japán későn érkező tagként vitatta a globális nyugati rendszerben elfoglalt helyét. Vagyis a két világháború valójában a rendszeren belüli hosszú átrendeződés volt. A világra kiterjedő, de nem világháború.

Ezt tovább bonyolította a színfalak mögött zajló ideológiai rendszervita 1917 októberétől a berlini fal lebontásáig. Az ideológiai kérdés a következő volt: hogyan fogjuk kezelni a nyugati posztimperialista rendet? Ezúttal a rendszeren belüli konfliktus a kapitalizmus és a kommunizmus között zajlott, nem pedig a már meglévő hatalmak és a későn jöttek között. E konfliktus végeredménye a világ többi részének további rendszerszintű integrációja volt a nyugati rendszerbe. A szovjet rendszer összeomlása után a globalizáció a „győztes mindent visz” folyamata volt, amelynek mellékterméke a mai kínai kihívás.

Ezek alapján tehát az ukrán konfliktus nem a harmadik világháború, mert az elsőt és a másodikat senki sem vívta meg. De ha nem világháború, akkor mégis mi? Hogyan minősíthetjük? Hogyan tudjuk kontextusba helyezni?

A CIVILIZÁCIÓK ÚJJÁSZÜLETÉSE ÉS A NEMZETÁLLAMI ILLÚZIÓ VÉGE

Véleményem szerint az ukrán konfliktus az egyik első nagy civilizációs háború, amely a nemzetállamok végét jelzi. A nemzetállam eszméje a francia forradalommal és az emberi haladás gondolatával kezdődött, azzal az elképzeléssel, hogy az emberiség az anyagi fejlődés révén egyesíthető. E folyamat ésszerű megvalósításához a jó és funkcionális kommunikáció miatt szükség volt az emberek nyelvi felosztására, a területi és közigazgatási határokkal együtt. Az elképzelés vonzónak tűnt, de a valóságban a Nyugat a „nemzetállamot” fegyverként használta a civilizációk elpusztítására, valamint az állandó ellenségeskedés és háború légkörének megteremtésére. A legjobb példa erre az arab és az indiai civilizáció, amelyet a britek és a franciák megosztottak és állandóan hátrányos helyzetbe hoztak. A „nemzetállam” eszméje a világ minden táján népirtásokat eredményezett, a legutóbbiak Ruandában és Burmában zajlottak. Sok elit közösség számára időbe telt, amíg rájöttek, hogy a „nemzetállam” ideológiájának követése valójában öngyilkosság volt. Ezt a felismerést a történészek a jövőben fordulópontként fogják értékelni.

Putyin elnök is ezt ismerte fel, és hosszú helyzetelemzésében próbálta elmagyarázni a népének: „Szellemi, emberi és civilizációs kötelékeink évszázadok óta formálódtak, és ugyanazokból a forrásokból erednek, a közös megpróbáltatások, eredmények és győzelmek által edződtek meg". [2] A Nyugat – különösen a britek – Ukrajnát gyújtózsinórként próbálták felhasználni, hogy meggyújtsák a több mint 50 nemzetből és négy vallásból álló orosz civilizációt. Ebből a logikából nyilvánvalóvá válik, hogy ha Oroszország nem cselekszik időben, akkor az, ami Ukrajnában 2012 óta történt, egzisztenciális fenyegetéssé válik. Civilizációjának és területi integritásának egysége nélkül Oroszország egyik napról a másikra eltűnik, hasonlóan ahhoz, ami a kommunista rendszer összeomlásakor történt.

A kérdés számukra lényegében az: melyik civilizációhoz tartozzunk? A nemzetállami és a szuverenitási kérdések másodlagosak.

Nem tudjuk, hogy ez a háború hogyan fog végződni, vagy meddig fog tartani, de már most felismerhetjük számos regionális és globális dinamika körvonalait.

AMIKOR EURÓPA ELOLVAD, AZ AMERIKAI LENGYELORSZÁG FELSZÍNRE KERÜL

A lengyel nemzet egyre inkább úgy gondolja, hogy képes a mesterhármasra. Először is a szláv világ új civilizációs bázisává válhat Horvátországtól Ukrajnáig. Miután Ukrajna csatlakozik az Európai Unióhoz, Lengyelország megszilárdíthatja pozícióját az EU vitathatatlan vezetőjeként. Egyetlen más országnak sem lesz ilyen erős frakciója az Európai Unión belül. Másodszor, az Egyesült Államok után a NATO meghatározó tagjává válhat Németország, a Baltikum és Ukrajna védelmének központosításával. Az elképzelés szerint a francia–német páros a közeljövőben összeomlik, mivel a NATO elsőbbséget szerez az EU-val szemben. A hagyományosan lengyelbarát britek segítenek majd a NATO-n belüli egyensúlyt a NATO keleti szárnyának lengyel dominanciája javára billenteni. Valószínűleg ezt az eshetőséget felismerve Franciaország megerősíti katonai együttműködését Romániával a NATO-szövetségen belül. Harmadszor, Lengyelország hosszú távú hipotézise az, hogy az orosz civilizációt nem lehet békés eszközökkel leigázni vagy integrálni, azt katonai eszközökkel kell alárendelni. Ennek érdekében Lengyelország önként jelentkezik arra, hogy élére álljon a tulajdonképpeni oroszországi inváziónak.

A 17. század óta a lengyel nemesség nem változtatott céljain. [3] Mielőtt világháború lenne, ez a konfliktus Lengyelország előkészítő csatája Oroszország tervezett meghódításában. Ha ez a lengyel stratégia sikerrel jár, nemcsak a germán hatalomnak vet véget Európában, hanem végzetes csapást mér Franciaországra, az Európai Unió egyetlen atomhatalmára is. Mindez legalább egy-két évtizedre bizonytalanságba fogja taszítani az EU-t. Ez nem világháború, hanem Lengyelország Schlieffen-tervének megvalósítása Európa uralmának megszerzésére. Bár közel sem biztos, hogy Oroszország meghódítása ilyen egyszerű vagy könnyű lesz, az Európai Unió feletti uralom elkerülhetetlen. Semmit sem egyszerűbb összerakni, mint a mostani lengyel játszmát.

Mindez a civilizáció hiányát mutatja Európában, legalábbis a civilizációs felelősség egyértelmű hiányát a perifériák ellenőrzésében. Önmagában az, hogy megengedték Lengyelországnak, hogy új centrumként képzelhesse el magát, a tisztánlátás szégyenletes hiánya volt. Ebben a tekintetben a háborúért és annak borzalmaiért az Európai Uniónak is osztoznia kell a felelősségben. A civilizációk másképp kezelik kapcsolataikat, az orosz civilizációt a háború szélére taszítani hatalmas hiba és civilizációs botlás volt. A lengyel feudális víziók helyettesíthetik a felvilágosodást, de ez nem lesz európai civilizáció. [4] Európa nevetségessé teszi magát a nemzetközi közösségben.

A TRANSZATLANTI GAZDASÁGI KONSZOLIDÁCIÓ ÉS URALOM EURÓPA FELETT

A lengyel manőverek természetesen pusztítóak lesznek az EU számára, ráadásul az ukrán válságot ráerőltették az amúgy is gyötrődő Európára. A másodlagos jelzáloghitel-válság óta Európa nem talált magára, válságról válságra torpedózzák meg az európai egységet. Először a pénzügyi zavarok, majd az „arab tavasz” és az első ukrán válság következett. Aztán jött a menekültválság, majd a Brexit. Eközben betört a COVID-19-válság, amely hirtelen lezárta Európa gazdaságát, és a világjárvány közepén, amikor fizikailag és mentálisan is megterhelt volt a kontinens, megindult a második ukrán válság, ami példátlan energiaválsághoz és harminc év óta a legnagyobb inflációs időszakhoz vezetett. Úgy tűnik, senki sem kapcsolja össze ezeket az eseményeket.

Az euró és az dollár árfolyama valószínűleg jól jelzi a helyzetet. [5] A 2008-as 1,6 dolláros csúcsról az euró 2022-re 99 dollárcentre csökkent, amikor az Északi Áramlat gázvezetéket felrobbantották. [6] Európa sokat exportál euróban, de sokat importál dollárban. Egész Európának gondot okoz ez a gyengeség, de főleg Franciaországot érinti érzékenyen ez a támadás. 2008 és 2015 között évente átlagosan 300 gyárat zártak be Franciaországban. [7] Franciaország ipari hanyatlása hosszú távon kihat Európa erejére. A németek kiváló autókat gyártanak, de Franciaország ennél több: az Európai Unió ipari függetlenségének gerince.

Franciaország egyedülálló ipari kapacitása nélkül Európa ipari szuverenitása nem létezik. Franciaország építi a legmegbízhatóbb atomerőműveket, a legjobb repülőgépeket, vonatokat és a legjobb fegyverzetet. Egészen a közelmúltig a francia know-how volt a sarokköve egy esetleges európai újjáéledésnek. Minőségi autókat ma már számos ország tud gyártani, de a „génie français”-t csak nagyon kevesen tudják megismételni. A világ azon ritka országai közé tartozik, amely az ipar számos ágát elsajátította A-tól Z-ig. Világszerte csak három ország képes ilyen, önállóságot biztosító technológiai teljesítményre: az USA, Oroszország és Franciaország. Amerikai szempontból az ukrán konfliktus egyik lehetséges célja, hogy végső csapást mérjen Franciaországra. Franciaország megsemmisül, Oroszország elszigetelődik, és bingó: az USA egyedül uralja a terepet. Így az európai függés az Egyesült Államoktól teljes és visszafordíthatatlan. Amint Európa biztonsága és energiaszükségletei tekintetében az USA-tól függővé válik, a gazdasági verseny szabályait az Egyesült Államok diktálja.

2022. február 24-től Európa státusza hasonló, mint Japáné. Oroszország ukrajnai hadműveleteinek első napjait az USA Európában meglévő erőinek megerősítése követte. [8]

Talán ez volt a helyes lépés. Az idő majd eldönti. De egy dolog biztos: Európa stratégiai autonómiájáról, az európai védelemről és az európai védelmi iparról szóló francia álmot a nyolcvanéves Joe Biden egyetlen mesterfogással kiirtotta,és ezzel Európa gazdasági önállóságát is átstrukturálta az Egyesült Államok javára.

Az elmúlt 30 évben Európa folyamatosan építette viszonylagos függetlenségét azáltal, hogy energiaszükségleteit tekintve egyre közelebb került Oroszországhoz és Kínához, mint ipari partnerhez és potenciális piachoz. Ma már nem telik el nap anélkül, hogy az USA ne jelentené be a „re-shoring” és a „friend-shoring” [9] politikáját, és ne szigetelné el még jobban Európát korábbi kulcsfontosságú partnereitől. [10] Mostanra rájöttünk, hogy Sam bácsi kicsit több, mint egy nagybácsi a meglehetősen naiv európai szűz számára.

Az ukrán válság tehát nem egy harmadik világháború, hanem az európai leány kényszerű leigázása és francia jellegének kitörlése.

AZ ÖT ÉVSZÁZADOS NYUGATI FÖLD- ÉS ERŐFFORRÁS-RABLÁS UTOLSÓ SZAKASZA

A nyugati geopolitika fő mozgatórugója az elmúlt 500 évben a földrablás (telepítések) volt, amelyet az erőforrások elrablása (gyarmatosítás) követett. E geopolitikai manőverek első szakaszának célja az volt, hogy kiürítsék a feudalizmus által Európában teremtett nyomort. A második szakasz a Meiji-restauráció és Japán gyors fejlődése után kezdődött. Az európai kongresszusi rendszer felismerte, hogy hamarosan óriási versenyre kerül sor az erőforrásokért, ha Kína, majd végül India követi a japán gazdasági és katonai fejlődési utat. E félelem miatt Európa egészen az első világháborúig eszeveszett küzdelmet indított a „területszerzésért”: hogy megállítsa Ázsiát mint versenytársat, és hogy monopolizálja a világ erőforrásait, mielőtt mások hozzájutnának. A harmadik szakasz a második világháború után kezdődött, a Bretton Woods-i rendszer formájában. A világ akkori legnagyobb ipari hatalma, az Egyesült Államok saját gyarmatok híján, a piac és az amerikai dollár, mint tranzakciós érték elsőbbsége révén kitalálta a gazdasági dominancia neokoloniális rendszerét. E bonyolult rendszernek köszönhetően – amelyet egy monopolisztikus valutahatalom irányított – az USA és szövetségesei elhanyagolható költségek mellett jutottak hozzá a szükséges erőforrásokhoz, miközben leértékelte mások gazdasági teljesítményét (centrum-periféria, észak-déli kapcsolatrendszerben).

Ez egészen addig jól működött a Nyugat számára, amíg a kommunista Kína 2001-ben csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez. A világ műhelyeként betöltött pozíciója révén Kína hamarosan sarokba szorította a piacot, mivel ő lett a domináns ajánlattevő minden rendelkezésre álló erőforrásra. Ennek következtében az emelkedő költségek miatt a Nyugat rövid időn belül versenyképtelenné vált. 2010-re a neokolonialista piaci rendszert a kommunista Kína szó szerint „mattolta”. A kínai rendszer destabilizálására tett minden kísérlet hiábavalóvá vált. Mi maradt a Nyugatnak? Hogyan és milyen módon tudja a Nyugat tartósan megtagadni az erőforrásokat Ázsiától? E nélkül szinte lehetetlen lesz uralni a világot, és létrehozni egy világkormányt, amely intézményesíti ezt a neokolonialista uralmat.

A Nyugat és a vele szövetséges ragadozó közösségek az 1990-es évek óta szorgalmazták a földliberalizációt, még az olyan országokban is, mint India. [11] A közvetlen ellenőrzésen túl a Nyugatnak szüksége van arra, hogy a föld és az erőforrások a nyugatbarát személyek vagy vállalatok tulajdonába kerüljenek. Még ebben a játszmában sem biztos, hogy a Nyugat fog győzni, Kína ugyanis hatalmas tartalékokkal rendelkezik.

Valami radikálisabbat kellett tehát kitalálni, és sürgősen meg is kellett tenni. A politikai és gazdasági zűrzavar okozása a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldás. Srí Lanka, Szudán és Venezuela jó példák erre. A polgárháború a másik lehetőség: Líbia, Irak és Kongó jó példái ennek a módszernek. De a siker még mindig részleges. Mindezen stratégiák nagy problémája az úgynevezett „autoriter rezsimek”, mint Irán, Szaúd-Arábia és természetesen az Orosz Föderáció. Ők hajlamosak a hatalom minden spektrumát szorosan kézben tartani. Az országok ezen kategóriája közül Oroszország a legnagyobb akadály a mérete, valamint az éghajlatváltozás miatt. Az éghajlat miatt a termőföld nagyobb stratégiai erőforrássá válik, mint az olaj. Az általános hőmérséklet néhány fokos emelkedése vagy a hosszabb nyári hónapok a világ számos országának mezőgazdasági kapacitását tönkretehetik. [12] A leromlott felső talaj nem fog ellenállni a szélsőséges hőmérsékletek éghajlati ingadozásának.

Csak néhány olyan terület van, amelynek a termőtalaja és az időjárási körülményei megfelelőek ahhoz, hogy ellenálljon, sőt még növelje is mezőgazdasági kapacitását. Ezek az országok Ukrajna [13] és Oroszország. Oroszország jelentős számú ország felett exponenciálisan növeli geopolitikai ellenőrzését. Ő képes egyedül élelmezésbiztonságot nyújtani, fűteni, ipari energiát szolgáltatni, benzint és más nyersanyagokat biztosítani egész Ázsia és Afrika számára. Az éghajlati katasztrófa lényegében az orosz világhatalom éghajlati erősítése. Ha ezt kombináljuk Kína ipari kapacitásával, akkor a nyugati uralomnak erős vetélytársa születik. Az ukrajnai háború egy kísérlet arra, hogy ezt megakadályozza. Ukrajna ellenőrzése máris a Közel-Kelet teljes ellenőrzését adja a Nyugat kezébe, nézzük csak meg, mi történt Libanonban és Egyiptomban, amikor Ukrajna nem tudta elszállítani oda a gabonáját. [14] Ukrajna után az orosz erőforrásbázis megszerzése vagy megzavarása biztos módja lenne annak, hogy Kínát kisiklassák a globális hegemónia felé vezető útról.

A harmadik világháború akkor fog bekövetkezni, amikor Kína, Dél-Ázsia, Délkelet-Ázsia, Szaúd-Arábia, Törökország, Nigéria és Brazília felismeri a nyugati stratégia mélységét, és úgy dönt, hogy ellenáll a Nyugat civilizációjuk elleni háborújának. Egyelőre nehéz konszenzusra jutni, bár külön-külön mindegyik régió erkölcsi támogatást nyújtott az Orosz Föderációnak. A Nyugat számításai szerint Oroszország 10-15 év alatt nem lesz képes ellenállni Ukrajna, Lengyelország és az újonnan toborzott Németország együttes erejének. A történelem gátlástalan bíró. Egy, mintegy 40 országból álló koalícióval szemben Oroszország papíron gyengének tűnhet, de nem lenne helyes alábecsülni az orosz civilizáció ellenálló képességét. És ne feledkezzünk meg a többi civilizációról sem.

Jegyzetek:

[1] Ernest Hemingway: A Farewell to Arms. Scribner Classics, New York, 1997, 179.

[2] Article by Vladimir Putin ”On the Historical Unity of Russians and Ukrainians“. 2021. július 12.

[3] How Poland almost conquered Russia. Russia Beyond, 2019. augusztus 5.

[4] Ramachandra Byrappa: CEE’s Plans for a Resilient Integration with the EU. Öt kontinens, az Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék Tudományos Közleményei, 2018/1, 7–22.

[5] Raynor de Best: Euro to U.S. dollar exchange rate from Jan 1999 - Feb 13, 2023. statista.com, 2023. február 14.

[6] Tom Norton: Russian Nord Stream 1, 2 Pipeline Explosions—What We Do Know, What We Don't. newsweek.com, 2022. szeptember 28.

[7] Jean-Michel Bezat: Europe's manufacturing industries are 'under threat' from fierce competition. Le Monde, 2022. október 11.

[8] Biden announces US military reinforcements across Europe. aljazeera.com, 2022. június 29.

[9] Su-Lin Tan: Yellen says the U.S. and its allies should use ‘friend-shoring’ to give supply chains a boost. cnbc.com, 2022. július 19.

[10] Alexandra Alper – David Shepardson: U.S. official acknowledges Japan, Netherlands deal to curb chipmaking exports to China. reuters.com, 2023. február 1.

[11] Ramachandra Byrappa: Ragadozó államok az indiai föderalizmus vérkeringésében. A strukturális reziliencia elerőtlenítésének elmélete. In: Ázsia mozgó határai. Szerkesztette Gulyás Csenge – Szilágyi Zsolt – Szivák Júlia. Typotex, 2021, 29–52.

[12] FAO warns 90 per cent of Earth’s topsoil at risk by 2050. UN News, 2022. július 27.

[13] Ben Reicher – Frederic Mousseau: Who Really Benefits from the Creation of a Land Market in Ukraine? Oakland Institute, 2021. augusztus 6.

[14] The Hunger Clock is ticking across the Middle East and North Africa: Three weeks into the Ukraine conflict, people are already feeling the impact. reliefweb.int, 2022. március 14.