Az emberek mindig is hoztak döntéseket arról, legyen-e gyerekük, mekkora legyen a családjuk. Az ilyen döntés személyes természetű, nem pedig elvi állásfoglalás az anyaság megítéléséről és a gyermekek új nemzedékének világra hozásáról. Ma a társadalom jelentős része nem pusztán személyes ügynek állítja be azt a döntését, hogy nem kíván gyermeket, hanem egyúttal politikai állásfoglalásnak is tekinti. Ez a mizantróp ideológia ellenérzéseket kelt azok iránt, akik gyermeket akarnak, ezzel párhuzamosan egyre terjed az a nézet, amelynek képviselői negatív fényben tüntetik fel az anyaság élményét. A születésellenes ideológiát két eltérő, ám gyakran mégiscsak egymáshoz közel álló alapállásból szokták hangoztatni. Az első úgy hangzik, hogy a szülés és a gyermeknevelés alapvetően negatív élmény, amelynek egészségügyi kockázatára előre figyelmeztetni kellene a szülőket. A gyermekvállalás ellenfelei másfelől azzal érvelnek, hogy gyermeket világra hozni felelőtlenség, mert az újszülöttek veszélyeztetik a környezetet.

Az anyaság mint természetellenes valami

Az anyaságot erkölcsileg delegitimálni igyekvő kortárs narratíva szerint a társadalom mesterséges kényszert alkalmaz, amikor elvárja a nőktől, hogy gyermeket hozzanak a világra. Ez az álláspont kétségbe vonja az „anyaság elkerülhetetlenségének” tételét, és azt állítja, hogy az anyaság nem természetes női szerep.

Therese Shechter „Úgynevezett önző életem” című filmje a szerző megfogalmazása szerint arról szól, hogy egyre terebélyesedik az a közösség, amelynek tagjai nem akarnak gyereket és elutasítják azt a nézetet, miszerint a nő legfontosabb és legtermészetesebb szerepe az anyaság. Schecter tabudöntögető filmje éppenséggel – ahogy ő fogalmaz – „az anyaság elkerülhetetlenségét” helyezi a célkeresztbe.

„A filmben egy olyan közösség tagjai nyilatkoznak meg, amely kétségbe vonja a női identitásról vallott legalapvetőbb fogalmainkat, köztük egy 19 éves diáklány, akinek feltett szándéka, hogy elkötteti petevezetékét, egy nő, aki ’bűnbántot tart’, amiért gyermeket hozott a világra, egy szenior LMBT-közösség alapítója és egy szaporodásjogi aktivista, akinek életében visszafordíthatatlan változást idéztek elő a sikertelen terméketlenség-kezelések.”

Schecter saját bevallása szerint arra törekszik, hogy fordítson egyet a mai világon, „amelyben a nőiség a gyermekvállaláshoz kötődik”. Filmjében összefoglalja a születésellenes aktivisták legfontosabb érveit. Mindenekelőtt azt állítja, hogy az anyaságnak édeskevés köze van a női identitáshoz, továbbá, hogy a nők igen gyakran megbánják a gyerekvállalást, végül pedig a gyermektelen közösségek felsőbbrendűségét hirdeti.

A születés iránti ellenszenv csak ritkán jár együtt az anyaság mint olyan elítélésével. Elsősorban nemkívánatos és kellemetlen csapdának ábrázolja az anyaságot. A legutóbbi években számos kommentátor írt az „anyai megbánás” jelenségéről, azt állítva, hogy jóllehet sok anya úgy tesz, mintha elégedett lenne életével, valójában azonban titokban bánják, hogy gyermekeik vannak. Egy kanadai kommentár már a címében is azt hirdeti: „Bánom, hogy gyerekeim vannak”, és azt fejtegeti, hogy az efféle érzés egyre mindennaposabb. Felhívja a figyelmet a „Bánom, hogy gyermekeim vannak” című Facebook-csoportra, amelynek 9000 tagja van, és örömmel közli, hogy megdőlt a „szülői megbánás” tabuja. Büszkén jelenti, ki mindenki leplezte le ezt a tabut – a BBC-től (100 nő 2016-ban: szülők, akik megbánták, hogy gyereket vállaltak) a Marie Claire-en át (Bepillantás az olyan nők egyre terebélyesedő mozgalmába, akik azt mondják, bárcsak ne szültek volna) egészen a Today’s Parentig (Laura Augustine Brown: Bárcsak ne lennék anya: Mit tettem az életemmel?).

Az anyai megbánás széleskörű reklámozása ellenére számos kommentátor állítja, hogy ma is sok asszony titokban, csendben szenved ettől az érzéstől és képtelen a világgá kiáltani, mekkora hibát követett el. A Daily Telegraph nemrégiben közölt egy paradigma-értékű vallomást, amelynek „névtelen szerzője” már a cikk címében tudtunkra adja a lényeget: „Titokban azt kívántam, bárcsak soha ne születtek volna gyermekeim”. A szerző leírja, mekkora csalódás volt megélnie sorsát, és beszámol róla, hogy egy időben „egy apró hangocska azt súgta, hogy ha nem születtek volna gyerekeim, azt az életet élhettem volna, amelyről mindig is álmodoztam… Olyannyira egyedül érzem magam ezzel a titkommal” – fűzi hozzá.

A „titok” szóval számos kommentárban találkozunk és ez a szóhasználat azt hivatott érzékeltetni, hogy az anyai megbánás sokkal gyakoribb jelenség, mint gondolnánk. Sőt, szónoki fogás ez, mely arra igyekszik rávenni a nőket, álljanak elő ők is a történetükkel. A vallomás alá a Daily Telegraph jellemző módon az alábbi felhívást helyezte el: „Ön is bánja-e, hogy gyermekei vannak, és képes-e beismerni, hogy így érez? Szóljon hozzá a női Telegraph Facebook-csoportban zajló beszélgetéshez!”

Esetünkben tehát az anyai megbánásról szóló elbeszélés célja, hogy a lap olvasói egymás után tárják fel titkaikat. Ha az anyai megbánás titok, hát mára nagyon is nyílt titok lett. Az anyai megbánás témáját manapság világszerte széltében-hosszában tárgyalják. Corinne Maier francia pszichoanalitikus tollából valóságos bestseller jelent meg, a címe: Gyerek nélkül. 40 ok arra, hogy ne legyünk anyák. 2016-ban a BBC a világ legnagyobb hatású száz nője közé választotta Maiert. Németországban különösen nagy a fogadókészség a témáról zajló vitákra. Sarah Fischer Anyapara – Miért lennék inkább apa? című könyve zavarba ejtő beszámolót tartalmaz az anyaság állítólagos szörnyűségeiről. Alina Bronsky és Denise Wilk könyve pedig  ̶  Az anyaság eltörlése  ̶  az anyaság hagyományos idealizált németországi képét veszi célba. 2017-ben nagy népszerűségnek örvendett Németországban az #Anyaság megbánása hashtag, ami arra vall, hogy ez a gondolat jó fogadtatásra talál a társadalom bizonyos rétegeiben.

Egyes esetekben az anyaságot prózaisító szerzők nem csupán valamiféle piszkos titokról lebbentik fel a fátylat. Ennél tovább lépve arra ösztönzik az anyákat, hogy még messzebbre távolodjanak el hagyományos szerepüktől. Orna Donath, akinek 2015-ben jelent meg A megbánt anyaság című műve, saját bevallása szerint azoknak az anyáknak kíván segítségére lenni, akik „le akarnak számolni az anyasággal”. Nehéz szabadulni a következtetéstől, hogy az anyai megbánás felmutatásával gyakran nem pusztán valamilyen állapot leírása a cél, hanem az, hogy ez az érzés normává váljék. Az ilyen szerzők nézőpontjából szemlélve az anyasághoz az új norma szerint nem pozitív érzésnek kell kapcsolódnia, hanem a megbánásnak.

Elidegenedés a gyermekvállalástól

Az anyai megbánás normává fejlesztése ahhoz a tágabb jelenséghez kapcsolódik, melynek keretében a szülés és a gyermeknevelés elkerülendő, és terhes valaminek minősül. Ebben a felfogásban maga az a gondolat is, hogy a felnőttek felelősséggel tartoznak a fiatalabb nemzedékért, túlhaladott berögződésnek számít, mely nem fér össze az elfoglalt és sikeres egyén életformájával.

Gyakran pénzügyi nehézségekkel indokolják, hogy a nők nem mondanak búcsút a szülő szerepnek. Igaz, Olaszországban és Spanyolországban az „üresbölcső-jelenséget” magyarázzák azzal, hogy a párok visszariadnak a gyermekvállalás költségeitől. Másutt azonban igen gyakran éppen az olyan egyének és párok körében magasfokú a gyermekvállalástól való tartózkodás, akiket egyáltalán nem szorongatnak anyagi gondok. Dél-Koreában, ahol az ázsiai OECD-országok közül a legalacsonyabb a születési arányszám, egyúttal igen harsány #házasságnélkül mozgalom működik. Egy újonnan létrejött hálózat, az EMIF (az Elit Házasság Nélkül, Tovább Lépek jelige angol változatának kezdőbetűiből alkotott betűszó) pontosan ezt az elterjedt érzést fejezi ki. Nem meglepő adat, hogy az idén a várakozás szerint többen halnak meg Dél-Koreában, mint ahányan születnek. A dél-koreai születésszám egyébként világviszonylatban is a legalacsonyabb (nem éri el az 1-et). Kínában a ’Két jövedelem gyerek nélkül’ angol változatának kezdőbetűiből alkotott betűszóval DINK-nek nevezik a szándékosan gyermektelen párokat. Beszámolók szerint egyre több az olyan kínai pár, amelynek tagjai úgy tartják, hogy a gyermekvállalás tönkre tenné életmódjukat. A gondtalan szó mára már gyermektelen felnőttet jelent.

Hagyományosan a nők azt tapasztalták, hogy a társadalom elvárja tőlük a gyermekvállalást, ha elérik a felnőttkort. Ez az elvárás ma is általánosan elterjedt. De vele szemben ott áll egy rivális felfogás is, amely negatív képet alkot az anyaságról, s úgy tartja, hogy a gyermekek megfosztják az anyákat attól, hogy megvalósítsák vágyaikat, továbbá alacsonyabb életminőségre ítélik őket.

A gyermekvállalástól való XXI. századi elidegenedést gyakran a nők nagyobb függetlenségre vágyásával magyarázzák. Olykor pedig a feminizmus számlájára írják a születésellenes hangulat terjedését. Igaz, mindkét jelenség hozzájárulhatott a szülésellenes felfogás létrejöttéhez, az anyaellenesség elterjedésében azonban más nagyhatású erők munkálkodása is tetten érhető.

Elsősorban az új évezred szülötteit érték olyan szocializációs hatások, amelyeknek folytán hajlamosak a pszichológia prizmáján át tekinteni az emberi lét problémáira, a fájdalomra, a csalódásra, a megerőltető elvárásokra, a bizonytalanságból következő szorongásra. Az otthoni és az iskolai környezet igyekszik elszigetelni őket a nagyobb próbatételektől és a felkavaró élményektől. A mai nevelési környezet ahelyett, hogy önálló életre készítené fel a fiatalokat, azt tudatosítja bennük, hogy milyen sérülékenyek. Emiatt gyakran nem fejlődik ki bennük a törekvés, hogy olyan készségeket sajátítsanak el, amelyeknek birtokában kötelességgel és felelősséggel járó felnőtt szerepeket lesznek képesek betölteni. A húszas éveikben járó fiatalok körében igen gyakori, hogy nem akarnak gyereket. Nem csupán „most”, hanem később sem. Bizonyos, hogy később sokan meggondolják magukat és a gyerekvállalás mellett döntenek. Mégiscsak oly határozottan és magabiztosan foglalnak állást a gyerekvállalás ellen, hogy nem lehet kétséges: nagyon is értelmes választásnak tekintik a gyermektelen életet.

A születésellenes mozgalom emberellenes alapjai

Az anyasággal és a szüléssel szemben táplált terjedő ellenérzés hátterében felfedezhető egy emberellenes doktrína, amely az emberiségben nem világunk problémáinak megoldását, hanem legfőbb okozóját látja. Az elmúlt évtizedekben a környezetvédő mozgalom egyes alakulatai kifejezetten emberellenes retorikát alkalmaznak. Némely környezetvédők szerint az ember „külsőleges, negatív elemként”, sőt egyenesen „rákként telepszik a környezetre”. A „mélykörnyezetvédők” váltig állítják, hogy az ember azért tette tönkre bolygónkat, mert emberközpontú ideológiája folytán csakis azt keresi a természetben, ami az ember szempontjából hasznos. Az emberiség becsmérlése néha egészen vitriolos fogalmazásban nyilvánul meg. Nem csupán marginális egyének aprócska csoportja hajlamos parazitának tekinteni az emberi nemet. Michael Meacher volt brit munkáspárti környezetvédelmi miniszter a Föld testét megfertőző vírusnak nevezte az embert. Ezt az álláspontot képviselte következetesen James Lovelock, a „Gaia-hipotézis” neves szerzője is. Az ember – írta – „valamiképp patogén szervezet módjára viselkedik, vagyis akárcsak egy daganatos sejt vagy sejtburjánzás”.  Vagyis elszaporodtunk, éspedig olyannyira, hogy „az emberi nem mai sokaságában immár súlyos kór a bolygó testén”. Gaia tehát – vonta le a végkövetkeztetést – „disszeminált primatemaiában, általános emberbetegségben szenved”.

A mélykörnyezetvédők mizantróp világképét mi sem illusztrálja érzékletesebben, mint hogy a népességnövekedést súlyos járványnak ábrázolják.

Nyugaton a szaporodáskorlátozó lobbi szüntelen kárhoztatja a nagycsaládosokat, mert „felelőtlenségükben” nincsenek tekintettel a környezetre. A gyerekvállalás, kivált sok gyerek vállalása ökológiai bűnnek számít, s egy lapon említtetik a környezetszennyezéssel. Ebből a nézőpontból eggyel több emberélet pusztán valamivel nagyobb szén-dioxid kibocsátást jelent, kívánatos tehát, hogy ez az élet ne jöjjön létre. „Az ember túlságosan is nagy fenyegetést jelent a földi életre nézve: kiiktatandó tehát” – hangzik az „önkéntes emberi kihalásért mozgalom” üzenete. Egy malthusiánus szerző szavaival szólva „a nemlétező embernek nincs ökológiai lábnyoma, s esetében a kibocsátás-megtakarítás azonnali és teljes”.

A születésellenes harc élvonalában haladnak azok a klímaváltozás-ügyi aktivisták, akik BirthStrike (Csapás a születésre) néven saját mozgalmat hoztak létre. A tagok megfogadták, hogy „az ökológiai válság súlyossága miatt, továbbá mivel e bennünket létünkben fenyegető veszéllyel szemben a kormányzó erők jelenleg tétlenek, nem vállalnak gyereket.” A BirthStrike internetes oldalán tagjaik magyarázata olvasható arról, miért helytelen gyermeket hozni a világra. A 39 éves Aletha így fogalmaz:

„Férjemmel együtt azon vagyunk, hogy ne hozzak újabb gyermeket a világra olyan tűrhetetlen viszonyok közé, mint amilyeneket a hőhullámok és a szárazságok jellemeznek, tudván, hogy Indiában és Pakisztánban az idén is gyerekek halnak meg ezek következtében.”

Számos híresség is támogatja „a gyermeket hozni a világra környezet elleni bűn” nézetet. Miley Cyrus, az ismert popénekes azt fejtegeti az új évezred szülöttei nevében, hogy „nem akarunk szaporodni, mert tudjuk, hogy a Föld nem tudná ezt elviselni.”

Mint fentebb megállapíthattuk, az új emberi életek születését a környezetvédelmi aggályoktól függetlenül is lehetséges negatív színben feltüntetni. A BirthStrike-mozgalom csupán a legszélsőségesebb és leglehangolóbb megnyilvánulása a pesszimizmus emberellenes kultúrájának. Tagjait nemcsak a környezet iránti mélységes elkötelezettség, hanem mizantróp felfogásuk is arra a következtetésre indítja, hogy jobb lenne az élet a Földön, ha az embereknek többé nem születnének gyermekeik. Felfogásuk remekül megfér azzal a meggyőződéssel, hogy a gyermek meghiúsítja a szülők vágyainak és álmainak beteljesülését. 

Nem is oly rég az újszülött eljövetelét még gyermekáldásnak nevezték. Ma nagyon is sokan azt tekintik áldásnak, ha ez a gyerek nem születik meg. Végső soron az emberi szellembe vetett hit elvesztésével van dolgunk, ez pedig sem gazdasági, sem környezetvédelmi okokra nem vezethető vissza. Az anyaságellenesség hátterében az húzódik meg, hogy a társadalom egyes részei nemigen találják az élet értelmét. A gyermekszületés iránti ellenszenv legjobb ellenszerére akkor lelhetünk rá, ha megpróbáljuk helyreállítani az emberi szellembe és az ősi emberi erényekbe vetett bizalmat.

(Az írás eredetiben itt jelent meg. Ugyanitt elérhetők az idézett szövegek hivatkozásai.)

(Kép forrása: itt)