A decemberi brit parlamenti választás ismét bebizonyította, hogy az Egyesült Királyságban a legjelentősebb politikai választóvonal az idősek és a fiatalok között húzódik. A közvélemény-kutatások következetesen szembeötlő eltérést mutatnak ki a különböző generációk szavazási szokásai között. A YouGov egyik friss kutatása szerint a 18 és 24 év közötti korosztály 56 százaléka szavazott a Munkáspártra, a hatvanas éveikben járók 57 százaléka viszont a konzervatívokra adta szavazatát. Más közvélemény-kutatások is arra utalnak, hogy a generációs ellentétek felülírják a hagyományos osztály- és párthovatartozást. Ha azt nézzük, hogyan alakult ki ez a generációs pártpolitikai szakadék, hosszú sora van annak. Köztudomású, hogy a kor előrehaladtával az emberek hajlamosabbak konzervatívabb nézeteket vallani. A kor alapján elég jól meg lehetett jósolni, merre szavazhat egy-egy ember a választáson.
Az elmúlt évtizedben aztán különösen erősen érvényesült ez a tendencia. A Brexit-népszavazás idején és után, majd a 2017-es választáson minden korábbinál többet számított az életkor. A média 2017-ben minduntalan szerét ejtette, hogy előtérbe állítsa, sőt ünnepelje a demográfia politikai szerepét. A fiatalok – így a kommentátorok – „izmaikat ropogtatják”, és arra készülnek, hogy bosszút álljanak a vén trottyokon, amiért az utóbbiak a Brexitre szavaztak. Jeremy Corbyn fiatal szavazóit gyakran mutatták be úgy, mint akik egy új, radikális politikai fordulat előhírnökei. Az elmúlt hónapokban szüntelen hallottuk ezt a nótát, az úgynevezett klímalázadást ugyanis egy nemzedéki konfliktus lényegbevágó vonásának állították be. Mindez fontos következményekkel jár a közéletre nézve. A gazdasági és társadalmi kérdésekről folytatott vitákkal szöges ellentétben a kulturális értékek körül kirobbanó konfliktusok elmélyítik az emberek közötti lélektani és erkölcsi szakadékot. Mármost van abban némi túlzás, hogy a fiatalok manapság példátlanul radikálisak. Közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy vannak nemzedéki különbségek, amelyek inkább kulturálisak, semmint politikaiak. Ezek pedig különösen hangsúlyosak a nemzettel, a közösséggel, az identitással, a környezettel és az én jelentésével kapcsolatos attitűdökben.
A kulturális attitűdök eltérései igen hathatós következményekkel járnak a nemzedékek közötti kapcsolatokra nézve. A brit kulturális elit, amely hegemón befolyást gyakorol a fiatalokra, szüntelenül azt sugallja nekik, hogy az önző idősebbek kijátsszák őket. Minduntalan azzal traktálják a fiatalokat, hogy jövőjük alighanem sokkal bizonytalanabb és rosszabb lesz az előző generációk életénél. A felnőttek szüntelen becsmérlése olyan légkört teremtett, amelyben immár elfogadhatónak számít megvetéssel illetni az időseket.
Az idősekről azt a sztereotípiát sikerült kialakítani, hogy maradiak és tudatlanok. Azt a szerepet osztották rájuk, hogy szűklátókörű, bigott nemzedék ők, amely ósdi előítéletekhez ragaszkodik. Magatartásuk pozitív ellenpéldájaként szerepel viszont a fiatalok felvilágosult, kozmopolita és másokkal törődő világszemlélete. Ez a pozitív fiatalságkép bontakozik ki a Cultural Backlash (Kulturális ellencsapás) szerzőinek leírásából, akik váltig hangoztatják, hogy a felvilágosult és szociálliberális értékek egyre több követőre találnak a fiatalok között. E fiatalok pedig állítólag már ássák is az idősebbek csúnya, tekintélyelvű, idegengyűlölő politikájának sírját. Kommentátorok egész sora hisz a jelek szerint abban, hogy a fiatalok magatartása nagy horderejű lázadás az idősebb nemzedékek értékei ellen. Az ilyen tartalmú kommentárok gyakran azt állítják, hogy a fiatalok a közelmúltban politikailag egyre elkötelezettebbek, tudatosabbak, sőt, radikálisabbak lettek. Csakhogy a fiatalság választói magatartását nem annyira a radikalizmus jellemzi, mint inkább a politikai konformizmus. Politikai nézeteiket nagymértékben befolyásolták azok az értékek és attitűdök, amelyeket a domináns kulturális intézmények – a média, az iskola és az egyetemek – révén szívtak magukba. A mai szocializációs mintában a család szerepe másodlagossá, kiegészítő jellegűvé vált. Annak folytán pedig, hogy a szocializáció folyamata a családból az iskolák és az egyetemek felé tolódott el, a generációk közötti kapcsolatokban erősödött az elidegenedés.
Az iskolai tananyag kifejezetten azt célozza, hogy a gyermekek eltávolodjanak családjuk és közösségeik hagyományos értékeitől. Az iskolák gondosan rendőrködnek a növendékek attitűdjei felett, és arra biztatják őket, hogy a legfrissebb kozmopolita és terapeutikus divatot kövessék, például a sokszínűséget, a nemi fluiditást, az elfogadást, a fenntarthatóságot és a hagyományellenességet.
Kimutatták, hogy még a vizsgatesztek osztályozásánál is lepontozzák az olyan diákokat, akik a tananyag értékeitől eltérő nézeteket képviselnek. Egyetlen év leforgása alatt kétszeresére nőtt azoknak a diákoknak a száma, akiknek vizsgapontszámából azért vontak le, mert „sértő” nézeteket képviseltek. Augusztusban egy diáklány (a nagyjából a magyarországi érettséginek megfelelő) GCSE dolgozatát érvénytelenítették, mert „obszcén faji megjegyzéseknek” minősítették a halal-szabályrendszerről írt bírálatát. Az eastbourne-i Gildredge House iskola Abigail Ward nevű tizenhatéves növendékével közölték, hogy „kihágást” követett el, ezért kizárják a vizsgából. Az ő esetében végül fordult a kocka, mert kiderült, hogy csupán elkötelezett vegetáriánus, és mindössze annak adott kifejezést dolgozatában, hogy ezzel összefüggésben kelt benne undort a halal hentesek tevékenysége. Mindenesetre a vizsgáztatók buzgó magatartása arra vall, hogy a diákok nagy árat fizetnek azért, ha eltérnek a bevett multikulturális normáktól. Márpedig az olyan vizsgáztatási rendszer, amelyben rendőrködnek a diákok értékválasztása felett, nem teremt kedvező környezetet az önálló gondolkodáshoz. Ámde az iskolai értékrendőrködés a jelentéktelenségig törpül ahhoz képest, hogy mekkora szigorral követelnek konformizmust a felsőoktatási intézményekben. Sok egyetemen kifejezetten tudatják a diákokkal, hogy dolgozataikat lepontozzák, ha nem a politikailag korrekt nyelven fejezik ki magukat. A Hull Egyetem diákjainak kiküldött iratban az olvasható, hogy levonnak azon diákok pontszámából, akik olyan állítólag szexista kifejezéseket alkalmaznak, mint például a „mankind” (emberiség) vagy a „manpower” (munkaerő), ezen összetett szavak első tagja ugyanis a „man” (férfi) szó. Az egyetemi nyelvőrködés szerves része annak a hadjáratnak, amely a kulturális és nyelvi áttérítést tűzte zászlajára. Az egyetemek már-már azt követelik a diákoktól, hogy az otthon tanult értékekről térjenek át az egyetemiekre. Alvin Gouldner szociológus már 1979-es művében (Az értelmiség jövője és az új osztály felemelkedése) rámutatott, hogy gyermekeinket eltávolítják szüleik értékeitől, éspedig a „nyelvi áttérítés” révén: olyan nyelvezetet táplálnak beléjük, amely a kulturális elit, vagy ahogy ő minősítette, az „új osztály” értékeit tükrözi. Gouldner előre látta a nyelvi előírások intézményesülését és az egyetemi nyelvőrködést, holott ezek csak a művének megjelenését követő évtizedekben honosodtak meg. A nyelvi áttérítés elemzésében az új osztály kiemelkedéséről szóló kutatásaira támaszkodott. Ez a társadalmi réteg – fejtegette – kizárólagosságot vívott ki magának az oktatásban az értékek meghatározásában és hatalmát arra használta fel, hogy a hagyományos értékek és normák elfogadhatatlannak minősüljenek. Ezt megkönnyítette a szülői tekintély megingása. A szülők egyre nehezebben tudták átplántálni gyermekeikbe „társadalmi értékeiket és politikai ideológiájukat” – állapította meg Gouldner. A családi szocializáció megbomlása teremtette meg a kedvező feltételeket ahhoz, hogy az oktatási intézmények erőteljes befolyást gyakoroljanak a fiatalok világszemléletére.
Gouldner arra is rámutatott, hogy a szülői tekintély megroppanásával kiéleződtek a kulturális konfliktusok. Az iskolák és az egyetemek központi szerepre tettek szert a fiatalok szocializációjában, és ez aláásta a szülőknek azt a képességét, hogy hassanak gyermekeikre. A közoktatás – fejtette ki Gouldner – „jelentős kozmopolitává nevelő hatást” kezdett kifejteni, s ennek megfelelően eltávolította a diákokat a „helyi jellegű” érdekektől és értékektől (Gouldner kiemelése). Következésképp, amikor egyre tömegesebb jelleget öltött a felsőoktatás, ez a folyamat csak tovább erősödött.
A 70-es évek vége óta, amikor Gouldner e gondolatokat leírta, jelentősen erősödött a felsőoktatás szerepe a fiatal nemzedék szocializációjában. Az Egyesült Királyságban a fiatal korosztály több mint fele jár egyetemre, és mire megszerzik diplomájukat, sokan olyan kulturális nézetrendszert tesznek magukévá, amely nehezen fér össze családjukéval és általában az idősebb generációkéval. Politikai attitűdjük és pártszimpátiájuk magán viseli az egyetemi szocializációs tapasztalatok nyomát. Nem mellesleg, a brit választók között nemcsak generációs választóvonal húzódik, hanem iskolázottsági is. Az egyetemet végzettek, akárcsak a fiatalok között jóval nagyobb arányt képviselnek a munkáspárti szavazók, mint az alacsonyabb iskolai végzettségűek körében.
Nem mintha a felsőfokú végzettségűek okosabbnak tartanák magukat a többieknél, s a Munkáspártra leadott szavazatokkal akarnák demonstrálni felsőbbrendűségüket. Inkább egyszerűen arról van szó, hogy magukévá tették a hagyományellenes és konzervatívellenes értékeket, amelyekkel az egyetemen találkoztak. A korábbi évtizedek radikális diákjaival ellentétben, akik az egyetemi hatóságok ellen lázadtak, a mai diák-korosztályok átvették az uralkodó ethoszt és alkalmazkodtak hozzá. Tény, hogy nehéz is lett volna komolyan megkérdőjelezniük azt az ethoszt, így hát sokan úgy érzik, nincs is más választásuk, minthogy magukévá tegyék.
Az úgynevezett poszthumanista és hagyományellenes értékeket, amelyeket sok fiatal vall magáénak, gyakran úgy szokás beállítani, mintha radikális, lázadó magatartást jelenítenének meg. Pedig korántsem. A konformista szerepkönyv, amelyet oly sok fiatal magáévá tett, az idősebbek egy kis csoportjának, a kulturális elit tagjainak terméke. Akárcsak a gyermekek, akiket tanáraik iskolasztrájkra buzdítanak a Föld védelmében, sok fiatal egyszerűen azért szavaz az idősebbek ellen, mert azt tanították neki, hogy így helyes tennie.
(Az írás angol nyelven itt jelent meg.)