1956 nagyot fordított a szovjet birodalom sorsán és nyugati támogatóinak életén is. Minden másnál mélyebb sebet ütött a Szovjetunió és a nemzetközi kommunista mozgalom hitelességén. A magyar nép és munkásság felkelését eltipró tankok látványa sokmillió olyan embert töltött el borzalommal, akik pedig rokonszenveztek a Szovjetunióval. A nyugati kommunista pártok súlyos vérveszteséget szenvedtek, s némelyikük soha nem is épült fel belőle. A forradalomnak persze nem célja volt, csak éppen egyik eredménye, hogy előmozdította a hivatalos kommunista mozgalom megosztottságát és felgyorsította a már kialakulóban lévő szovjet-kínai szakítást.

A sztálinisták végzetes legitimitás-veszteséget szenvedtek 1956-ban. A magyar forradalom előtt a nyugati értelmiség körében nagy tekintélye volt a hivatalos kommunista mozgalomnak. Rengeteg fiatal művészre és értelmiségire hatott a kommunista eszme és a kommunisták politikája. 1956 után aztán a haladó közvélemény jelentős része fordult el a kommunista mozgalomtól. Amikor pedig a hatvanas években nyugati fiatalok kezdtek lázadozni, Moszkvát nem bírálták kevésbé, mint Washingtont. 1956-ban a szovjet vezetés már nem vonzotta a fiatalokat, és ez a magyar október egyik legfőbb teljesítménye. Igaz, más hatások is hozzájárultak ehhez, mégsem kétséges, hogy miután eltiporta a magyar fiatalok és munkások mozgalmát, Moszkva nem lehetett többé példakép a radikális fiatalok szemében.

Az én forradalmam egy gőzölgő konyhában kezdődött, ahol legjobb barátom, Gabi édesanyja éppen megsütötte a kacsát a családi vacsorához. Mi gyerekek szertartásosan sorba álltunk egy-egy kacsazsíros pirítósért. Azóta sem felejtettem el azt a prousti pillanatot. A fokhagyma és a töpörtyű ízének élvezetét hirtelen harsány kiáltások szakították meg. Kinéztünk az ablakon át, és nem akarunk hinni a szemünknek. Több ezren énekeltek, kiáltoztak, szemlátomást igen jó hangulatban. Egyszeriben megfeledkeztünk a traktáról, márpedig az ilyesmi igazán nem volt ránk jellemző. Csakhamar egészen új szót tanultam: „tüntetés”. És ahogy Gabival lerohantunk és betagozódunk a menetbe, mindketten éreztük, hogy ettől kezdve minden másképp lesz. 1956. október 23-ának késő délutánja volt. Órákkal a forradalom kitörése előtt.

Családunk heves ellenséges érzelmekkel viseltetett a sztálinista rendszer iránt. Édesapámat, Füredi Lászlót osztályellenségnek minősítették, és 1948-ban letartóztatták, majd öt hónapra internálták. Az volt a bűne, hogy önálló órás kisiparos volt és hozzá kisgazda párttag. 1956-ban újabb kilenc hetet töltött börtönben. Az apámmal szembeni gyanú az egész családra kiterjedt. Judit nővérem nem járhatott egyetemre, pedig kitűnőre érettségizett 1955-ben. közölték vele, hogy osztályidegen lévén, nincs helye a felsőoktatásban. Minthogy pedig ily módon elütötték a továbbtanulás lehetőségétől, Judit bekapcsolódott az ötvenhat elején alakuló kormányellenes budapesti diákcsoportok munkájába.

Engem kiskoromtól fogva ara tanítottak, hogy vigyázzak a számra és óvakodjam a kommunistáktól. A gyanakvás a többi gyerekhez fűződő kapcsolatomra is kiterjedt. Az iskolában ösztönösen éreztem, hogy nem szabad kommunista párttagok gyerekeivel közösködnöm. Iskolai barátaim mind tudták, hogy meg kell válogatniuk a szavaikat. Kedvtelve meséltünk egymásnak vaskos antikommunista vicceket, de tudtuk, hogy családunkat is, magunkat is bajba keverhetnénk, ha illetéktelenek kihallgatnának bennünket. A forradalom előtti életem legmerészebb és legizgalmasabb pillanatait akkor éltem át, amikor édesapámat el-elkísértem egy titkos könyvesboltba. Az idő tájt a könyvkiadásban szigorú cenzúra honolt, a háború előtti irodalom jelentős részben eltűnt a boltok és a könyvtárak polcairól, a politikailag helytelennek minősülő szövegek olvasása pedig erősen ellenjavallt volt. Egyik ismerősünk, egy nyolcvanas éveiben járó Jancsi nevű hajdani könyvkereskedő titkos könyvesbolttá alakította át a lakását. Még a bútorait is eladta, hogy helyet csináljon a sok ezer könyvnek. Az én szememben elvarázsolt világ volt ez a különös, dohszagú lakás. Szerettem hallgatni, ahogy a vevők elvitatkoznak egyik-másik könyv erényeiről. Itt aztán elszabadulhatott a gyermeki képzelet, méghozzá úgy, hogy nem kellett hivatalos megtorlástól tartania. Itt fedeztem fel magyar fordításban May Károly indiántörténeteit, és kisfiú-lelkemet elbűvölte az amerikai vadnyugat. Néha felmerül bennem, hogy aki egyszer is megfordult Jancsi irodalmi barlangjában, más emberként távozott a külvilágba.

A családomnak egyfajta dacos ellenállás élményét nyújtotta az olvasás. Apám a magyarok ezreihez hasonlóan sóvár igyekezettel próbált hozzájutni külföldi, cenzúrázatlan lapokhoz és egyéb olvasnivalóhoz. 1956 elején másként gondolkodó magyarok csoportjai titokban gépelt hírleveleket kezdtek előállítani. Ez idő tájt történt, hogy esténként nővérem már nem jött egyenesen haza a munkából. Csak nem szerelmes? – kérdezgették a rokonok. Apám kacsintott egyet, és büszkén azt felelte: Gyűlésen van. Világos volt, hogy valami készülődőben van. Az emberek lassanként kezdtek nyíltabban beszélni mások előtt. Így aztán, amikor kitört a forradalom, nem ért bennünket teljesen váratlanul.

A sztrájkoló lengyel munkások melletti szolidaritási tüntetéssel indult. Aztán még le sem szállt a nap, s a budapestiek a sztálinista kormány lemondását és a szovjet csapatok kivonását követelték. Hogy milyen érzés volt? Ma is emlékszem, milyen felszabadult jókedv áradt az utcára sereglő emberekből, s micsoda izgalom és bizakodás sugárzott az arcokról. Mindenekelőtt pedig az az érzés, hogy minden lehetséges. Otthon rendszerint jól megszidtak, ha későn értem haza, de október 23-án a családot a kibontakozó események tartották lázban, szüleim nem sokat törődtek hát a fegyelemsértéssel. Kilenc és fél éves létemre azon az estén és a rákövetkező hetekben nem éreztem gyereknek magam.

A Múzeum körúton laktunk, szemben a Nemzeti Múzeummal, alig néhány háztömbnyire a Magyar Rádió épületétől, ahol este azért gyűltek össze az emberek, hogy tizenhat pontjukat beolvastassák a rádióval. Alig léptünk ki nővéremmel a házból, hogy mi is csatlakozzunk a tömeghez, amikor sorozatlövések hangját hallottuk. Egyszeriben elillant az egész napi karneválhangulat, és a környékünk háborús övezetre emlékeztetett. Az ezután következő néhány napon át nehéz volt kibogozni, mi zajlik a városban. Másnapra virradóra több ezer civil szerzett fegyvert, és bocsátkozott harcba az ÁVÓ-val, a politikai rendőrséggel. Sokszor puskákkal és benzines palackokkal felszerelt kamaszok álltak az utcákon járőröző tankok elleni harc élvonalában. A hét legmegrázóbb eseménye október 27-én történt. Apámmal egy halott szabadságharcos körül tömörülő tömegre lettünk figyelmesek a Kálvin tértől néhány lépésre. Apám kezével eltakarta a szememet, és utasított, hogy menjünk tovább. Utólag azt hiszem, neki nagyobb megrázkódtatás volt a halott fiatalember látványa, mint nekem. Budapestet hiába szállta meg húszezer orosz katona és ezer tank, nem tudták megakadályozni a sztálinista rezsim összeomlását. Október 28-án tűzszüneti megállapodás lépett hatályba, és Moszkva bejelentette, hogy kivonja csapatait Magyarországról. Azon a napon engedélyt kaptam rá, hogy kimenjek a közeli játszótérre. Csakhogy játék helyett baráti társaságom tagjai azt tárgyalták lázasan, hogy mit láttak a forradalomból a megelőző napokon. Miközben ki-ki elmondta a maga történetét, szórványosan még folytatódtak a harcok. Mindenkinek megvolt a maga nagyon határozott magyarázata a nagy hatású események jelentéséről, de abban egyetértettünk, hogy eztán jobbra fordul majd az életünk.

Nővérem orvostanhallgatók társaságában az elsősegély-nyújtás összehangolásán munkálkodott. Apámat beválasztották az ötödik kerületi munkástanácsba, és teljesen lefoglalta, hogy megszervezze a környék kenyérellátását. Barátaink csak Kenyeres úrnak becézték. November 4-én vasárnap lementem a parkba focizni egyet a barátaimmal. Akkor láttam őket utoljára. Nem értesültem róla, hogy aznap hajnalban nagy létszámú szovjet haderő vonult be Budapestre. Egyetlen hét alatt eltiporta a forradalmat. Az orosz intervenciót követő héten mindenki a rádióhoz tapasztotta a fülét, és a Szabad Európától várt tájékoztatást arról, vajon segítségünkre siet-e a Nyugat. Hamarosan egyértelmű lett azonban, hogy nincs a láthatáron páncélos lovag, aki csak arra vár, hogy rajtunk segíthessen. A mámorra kétségbeesés következett, és nővérem vette kezébe a kezdeményezést. Bejelentette, hogy nem maradhatunk a lakásunkban. Mind tudtuk, hogy igaza van, hiszen attól kellett tartanunk, hogy csak idő kérdése, mikor tartóztatják le apát az új bábkormány emberei. Nem mondtuk el senkinek, hogy nyugatra készülünk, és otthagytuk mindenünket.

November 21-én éjjel a négytagú Füredi család átlépte az osztrák határt. Hogy mi volt az útipoggyász? Két szatyor, egy bőrönd és sok-sok álom. Nővérem szentül meg volt győződve róla, hogy sebész lesz belőle. Anyám olyan életre vágyott, amelyben nem kell attól rettegnie, hogy valaki az éjszaka kellős közepén döngeti meg az ajtót. Apám minduntalan arról beszélt, miféle könyveket fog majd elolvasni. Én pedig alig vártam, hogy találkozzam életem első cowboyával. Vizslattuk a csillagokat a fekete osztrák égbolton, és mindannyian készen álltunk a reánk váró kalandokra. Azokból az októberi napokból pedig mind a napig erőt és reménységet merítek.

Megjelent a Spiked magazin 2006 okt 16-I számában

http://www.spiked-online.com/newsite/article/1898#.V-Q_HK3kjIV