A meritokrácia
Konfuciusz (i. e. 551–479) szerint a kormányzásban a legrátermettebbeknek kell dolgozniuk, ezért őket tehetség és képesség alapján kell kiválasztani. Iránymutatása szerint a közhivatalok betöltéséről Kínában, majd ezt követően Indiában is alkalmassági vizsgák döntöttek, nem a származás. Ehhez az elvhez Kína többé-kevésbé még a kommunista időszak alatt is ragaszkodott, és most is kitart mellette. A nyugatiak csak a modern korban mozdultak el a származás alapján történő hivatalviselés gyakorlatától. Bár mindig voltak olyanok, akik alacsony sorból felemelkedve jutottak fontos és felelős tisztségekig (Colbert XIV. Lajos alatt), a gyakorlat az volt, hogy a hivatalokat a nemesség számára tartották fenn.
Az USA-ban a képesség alapján történő előmenetel, vagyis a meritokrácia elve az államalapítás kezdete óta érvényesült, annál is inkább, mert a bevándorlókból benépesített ország saját születési nemességgel akkor még nem rendelkezett. Tény ugyanakkor, hogy a huszadik század derekára ott is előtérbe kerültek a gazdasági és politikusi dinasztiák, amelyek az USA politikai berendezkedését egyfajta arisztokratikus köztársasághoz közelítették. Ez sem kezdte ki azonban a teljesítményközpontú felemelkedés elvét, ami egészen a XXI. század beköszöntéig az amerikai álom, az amerikai siker legfőbb biztosítéka maradt.
Az egyetemek
A tudás és a korszerű ismeretek elsajátításának színhelyei hagyományosan az iskolák, illetve az egyetemek. A képzés sokáig kevesek kiváltsága maradt, majd a modern korban egyre többen megtanultak írni, olvasni. Bővült az általános, majd a középiskolai tanulók száma, hogy a huszadik század hatvanas éveitől az egyetemi oktatás is átálljon a tömegképzésre.
Az egyetemek közel ezer éve igyekeznek a legnagyobb alázattal, a lehető legmagasabb színvonalon kiszolgálni a tudásra vágyók igényeit. Oktatótevékenységük során nem csak a tudás átadására, de arra is törekedtek, hogy hallgatóikat vitára, érvelésre és mások szempontjainak mérlegelésére is megtanítsák. Az egyetemek ugyanis teret adtak a kísérletezésnek, amibe belefértek a merész hipotézisek és az eltérő nézetek is, amikről szabadon lehetett vitázni, az egymással ellentétes véleményeket ütköztetni. Ezzel nevelve a különböző álláspontokat megfogalmazókat a kölcsönös tiszteletre, méltóságuk figyelembevételére. Fontosnak tartották, hogy olyan vitakultúra honosodjon meg, ami mindenki számára szavatolja a szabad és félelemnélküli véleménynyilvánítás jogát. Optimális esetben a fenti elvek érvényesülését az egyetemi autonómia szavatolja. Csak különleges esetekben fordult elő, hogy az egyetemi oktatást olyanok kaparintották a markukba, akik kizárólagos igazságuk érvényesülését mások elhallgattatásával, el- és betiltásával tudták és akarták szavatolni. Ilyen szabadsághiányos légkör jellemezte többek között a kálvini Genfet vagy a kommunista egyetemeket, nálunk például egészen a nyolcvanas évekig. A kötelezően előírt ideológiától eltérni merészelőket eltiltották a tanítástól, elüldözték őket az oktatási intézményekből, esetenként be is börtönözték őket. Ahogy tanítványaikat is. Amit ma számos nyugati egyetemen tapasztalunk, Kanadától az USA-n keresztül, Angliáig és Németországig, azt mi a szovjet érdekszférába kényszerítve már átéltük. Először a huszadik század negyvenes éveinek végén, amikor a polgári gondolkodású professzorokat, tanárokat és diákokat távolították el az egyetemekről, főiskolákról. Kerékbe tört pályák, ellehetetlenített egzisztenciák, esetenként börtön, de minden esetben elszigetelés és kirekesztettség lett az osztályrészük. Egy második érvágás az 1956 utáni megtorlások részeként tarolta le felsőoktatási intézményeinket, kigyomlálva onnan mindenkit, aki a forradalom és a szabadságharc oldalára állt. Ez a két tisztogatási hullám azonban csak ideig-óráig tudta a kommunista diktatúra ideológiai egyeduralmának elhajlás nélküli képviseletét kierőszakolni az oktatókból és a diákokból. A terror elültével a szabad gondolat csírái kezdtek be-, illetve visszaférkőzni az intézmények falai közé, mert a szabadság, a szabad gondolat, az igazságkeresésre való elkötelezettség kiirtása csak állandósított terrorral biztosítható. Az „eretnekség” minden más esetben újra és újra utat tör magának. A tisztogatások, az ideológia elsőbbségét kikövetelő politika a kommunista rendszerekben a meritokrácia megszűntét eredményezte, hiszen az előmenetelekről nem a képesség és a teljesítmény, hanem a párthoz való hűség és a megfelelő osztályhelyzet döntött. Ez hozta el a munkásigazgatók és munkásvezetők, a gyorstalpalón végzett bírák, tanárok stb. korát, ami még egy lapáttal rátett a különben is ezer sebből vérző szocialista rendszer politikai és gazdasági ellehetetlenüléséhez. A meritokrácia egyes elemei ebben a térségben a nyolcvanas évtizedtől kezdődően csak lassan nyertek újra teret, hogy aztán a rendszerváltoztatás után ismét általánossá váljanak.
Politikailag korrekt kaloda
Azok a folyamatok, melyek az amerikai és nyugati társadalmakban a meritokrácia ellehetetlenítése irányába mutatnak, a legszélsőségesebb módon éppen a mai nyugati egyetemeken mutatkoznak meg. Számunkra ezek a kommunista módszerek, elvek újjáéledését idézik fel. Safe space-ek, trigger warning, no platform – politika, az angol elnevezései ugyanannak a terrorista bolsevik módszernek, amivel oly kitartóan próbálkoztak nálunk is. A vitakultúra ellehetetlenítése, a fősodornak számítótól eltérő vélemények elhallgattatása, képviselőik elüldözése, állásvesztésre ítélése, meghurcolása, származási alapon történő előnyök osztogatása, a pozitív diszkrimináció normává emelése, mind ismerős módszerek a számunkra. A sors iróniája, hogy most, 60-70 évvel később, a magát még mindig a szabad világnak nevező Nyugat alkalmazza őket.
Feketelistára tett könyvek, rohamcsapatokba szervezett aktivisták gyűlölet-félórái, ordító, magukból kikelt kisebbségiek brigádjai terrorizálják egyre több nyugati egyetem tanárait és diákjait, arra kényszerítve őket, hogy hódoljanak be a gondolatrendőrök által képviselt kizárólagosságra igényt tartó világnézetnek. A politikai véleményterrornak mára a legtöbb nyugati egyetemen intézményesült formái is vannak, ami azt jelenti, hogy ezerszámra alkalmazott ideológiai szakfelügyelők (pl. diversity ellenőrök, érzékenyítő kurzusok) ügyelnek a politikailag korrekt viselkedésre és beszédre, a különböző kvóták érvényesülésére, és csapnak le azonnal a legkisebb gondolatbűnre, ahogy azt Orwell egykor oly pontosan leírta.
A nyugati egyetemek mai szabadsághiányos állapotát a ’68-asok idézték elő. Nekik, akiknek 1990 előtt semmi bajuk nem volt a kommunizmussal, illetve a kommunista terrorral, sem a fékek és ellensúlyok teljes hiányával, sem a szocialista cenzúra által biztosított „sajtószabadsággal”. A létező szocializmust nemlétezőnek tekintették és a vele való szembesülés helyett inkább más tájak felé fordultak, hogy távoli, ismeretlen célpontokat keressenek csodálatuk és lelkesedésük alanyául. Kambodzsa, Kína, Kuba lett a szentháromságuk. Pol Pot a franciák neveltje volt, ahogy Ho Si Minh, Csu En Laj és Teng Hsziao-ping is. Ennek a különben oly finnyás elitnek egy szava sem volt a kambodzsai népirtásról, a vietnámi, kínai tömeggyilkosságokról. Ezek a mai napig amolyan bagatell kisiklásoknak számítanak, amiket említésre sem méltatnak. A harmadik világ elnyomottjaiért pedig azért aggódnak annyira, mert 1968-ban saját elnyomottjaik kikosarazták őket. A nyugati munkások, munkavállalók jó életre, fogyasztásra és polgárosodásra vágytak, és eszük ágában sem volt forradalmat kirobbantani, bármennyire is agitálták őket azok, akik jódolgukban és ifjúi hévtől űzve valami igazán izgalmas és romantikus élményre vágytak. Az a mélységes lenézés és megvetés tehát, amit ez a hatvannyolcas gyökerű élcsapat saját alsó rétegeivel szemben a mai napig éreztet, innen eredeztethető. Ezek a lázadásra éhes hatvannyolcasok ugyanis miattuk maradtak forradalomra fogható tömegek nélkül és kényszerültek arra, hogy harcra kész csapataikat az egyetemek, a média és a tudományos élet elfoglalására korlátozzák. Hamar felismerték a kultúra, vagyis a szoftpolitika fontosságát és az elfoglalt hadállásokra támaszkodva tematizálási fölényre, értelmezési monopóliumra tettek szert. Ez segített elkendőzni valódi természetüket, ami a legteljesebb összhangban van a fogyasztói társadalommal, hiszen a pillanat naiv kultuszán és a mindent azonnal akarásán alapul. Ezzel együtt járt a nemzés elutasítása, ami a jövő iránti közömbösséghez vezetett és Európát demográfiai deficitbe és az ezzel járó elbizonytalanodásba taszította. A hatvannyolcasok tehát kizárólagos életcéllá tették az élvezet kultúráját, amit azzal kompenzálnak, hogy egyre nagyobb teret engednek a bűntudat elterjedésének, ahogy azt Pascal Bruckner oly találóan leírta a Képzelt rasszizmus-ban. Ez az elit aztán a kilencvenes évektől több helyen a kulturális hatalom mellé a politikait is bezsebelte. Ez a kombó mára félelmetesen erős romboló erővé duzzadt, ami a nyugati civilizáció fennmaradását veszélyezteti. Több mint félszáz éves tevékenységüket mérlegre téve ugyanis jól látszik, mekkora eredményeket értek el a rombolás, a lejáratás és a szétzilálás szolgálatában. Arra ugyanis képtelennek bizonyultak, hogy bármit létrehozzanak, felépítsenek, teremtsenek, alkossanak. Igazi lúzerek.
A fele sem tréfa
A The New York Times 2019. június 7-i számában egy figyelmeztető írás jelent meg, ami azt boncolgatja, hogy a migránsoknak semmi okuk nincs arra, hogy tiszteletben tartsák a gazdag nyugati országok határait. Azok ugyanis pont semmibe vették az ő határaikat, amikor gyarmatosították és kirabolták őket. Joguk van ezért odamenni hozzájuk, hogy részesüljenek mindabból, amijük egykori leigázóiknak van, hiszen azokat tőlük lopták. Az USA-nak a szerző szerint minimum 600 ezer irakit azonnal be kell fogadnia, mert szerinte annyian haltak meg az ellenük indított háborúban. És persze kártérítést kell fizetniük a rabszolgaságért. A cikk szerint minden volt gyarmattartó országnak be kell fogadnia egykori gyarmatainak polgárait és fizetnie kell az ott okozott károkért. A klímaváltozást is a gazdag nyugati országok okozzák a károsanyag kibocsátásukkal – érvel a szerző –, amit szerinte a nyugati tudományos intézmények eredményei is igazolnak, ebből következik, hogy ők felelnek mindazokért az éghajlati katasztrófákért, amelyek miatt oly sokan kényszerülnek hátra hagyni a szülőföldjeiket. Még egy indokkal több tehát, miért is van joguk arra, hogy a gazdag nyugati országokban éljenek. Ja, és a nyugatiak gazdagsága már régóta kizárólag a vendégmunkások szorgalmán és munkateljesítményén alapul, legfőbb ideje tehát, hogy a megfelelő mértékben részesüljenek az általuk megtermelt vagyonból.
Lehet, hogy ez a hang sok nyugati fül számára ma még szokatlan, de idővel olyan erővel fog szólni, hogy lehetetlen lesz figyelmen kívül hagyniuk. És ha addigra már késő lesz? Mire észbe kapnak, hontalanná válnak majd a saját hazájukban! És csak magukat okolhatják!
Nem lehetünk elég hálásak nagy királynőnknek, Mária Teréziának, amiért úgy döntött, hogy a Habsburg Birodalom nem vesz részt a gyarmatosításban és ehhez minden utódja tartotta magát! Mi tehát nem mentünk másokat civilizálni, kifosztani, nem gazdagodtunk meg általuk. Nem tartozunk senkinek, semmivel. Amink van, azért mi dolgoztunk meg, nem ebül szereztük.
De miért kéne Suketu Mehtának, a fenti cikk szerzőjének, aki egyébként a New York Egyetemen tanít újságírást, és egyben az „Ez az ország a miénk: Egy bevándorló kiáltványa” (This Land is Our Land: An Immigrant’s Manifesto.) című könyv szerzőjének másként gondolkodnia? Amikor annyi fősodrú megnyilatkozás támasztja alá a fenti eszmefuttatást?
Az öngyilkos kommandó
Az amerikai közvéleményformálók egyik legaktívabb és legbefolyásosabb része, a fehér, magát liberális demokratának vallók tábora is egyetért a fentiekkel, sőt támogatja is az ott ismertetett célokat. Zach Goldberg kutatásai során, amit ugyanazon a napon közölt a Tablet Magazine, a következő döbbenetes eredményre jutott (America’s White Saviors): az összes vizsgált csoport közül egyedül a fehér liberálisok azok, akik többre becsülik a más fajúakat a sajátjuknál! Ez az öngyűlölő attitűd nem ismeretlen a szakirodalomból, olvashattunk már öngyűlölő zsidókról, öngyűlölő németekről is. Olyanról azonban, hogy egy magát győztesnek, sőt a világ urának tartó közösség politikai vezető rétege többségi állásponttá tenné, hogy alávalóbbnak tekinti magát a más fajúaknál, én még nem értesültem.[1] Matthew Yglesias szerint: Az elmúlt öt évben a fehér liberálisok annyira balra tolódtak a faji, illetve a rasszizmussal kapcsolatos kérdésekben, hogy az átlag fekete szavazónál is balrább vannak.”[2] Ez a folyamat 2012-óta tart és együtt jár a zsidókkal kapcsolatos negatív beidegződések felerősödésével és azzal, hogy az izraeli–palesztin konfliktusban egyre határozottabban állnak a palesztinok oldalára. E szerint a fehér liberális csoport szerint, több pozitív megkülönböztetésre lenne szükségük a feketéknek, és a többi színes bőrűnek a munkahelyhez és az egyetemi férőhelyhez jutásnál. (Nesze neked, teljesítményelv!) Emellett növekvő mértékű támogatásokat tartanának helyesnek a kormány részéről a feketék számára az élet minden területén. Vagyis külön elbánást várnak el a feketék irányába. Szerintük az is a kormány dolga, hogy biztosítsa a különböző fajúak azonos jövedelemszintjét és hab a tortaként, úgy vélik, hogy a fehéreknek túl nagy a politikai befolyásuk! Ennek a csoportnak a radikalizmusa megmutatkozik a migráció kérdéséhez való hozzáállásában is. Míg ugyanők 1965 és 2000 között tíz százalékos bevándorlási arányt tartottak kívánatosnak az USA számára, ez az arányszám a kétezres évektől egészen tavalyig 20-30%-ra emelkedett, hogy 2018-tól 50% fölé kússzon. Elgondolkodtató, hogy a fehér balliberálisok véleményének radikalizálódásában mekkora szerepet játszik az internet, illetve az a tény, hogy a szociális médiafogyasztásuk elképesztő mértékben megnőtt. Igaz, hogy a fehérek minden szegmensében emelkedett a szociális média használata, de sehol sem olyan mértékben, mint a fehér ballibeknél. Ők ugyanis szignifikánsan aktívabbak a neten, mint mások, azt tekintik elsődleges hírforrásuknak, miközben észre sem veszik, hogy ez az a közeg, ami a legtöbb faji alapú felháborodásra okot adó sztorival bombázza a közönségét. Ez a fehér liberális csoport mintegy 24%-át teszi ki a teljes népességnek, de politikai és kulturális ereje ennek sokszorosa. Magukra politikai aktivistákként tekintenek, nagyon tevékenyek a szociális médiában, és hatásukat tekintve megmondó és irányadó szerepet töltenek be, nem utolsósorban azért, mert tagjaik a legtehetősebbek és legképzettebbek közül kerülnek ki.
Fehér vagy és hetero? Ne már, annyira ciki!
Ennek a véleményklímának köszönhetően az USA kulturális élete mára alapvetően megváltozott. Azokban az intézményekben, amiket évtizedek óta a ’68-as elit tart a markában, megszűnőben a meritokrácia, a nemi és faji egyenlőség gyakorlata. Mindez egyre jobban hajaz arra, amit mi is megtapasztaltunk a kommunista hatalomgyakorlók részéről.
A kommunista párt ifjúsági csoportjai egykor fényes szellőkkel, sőt inkább orkánnal fújták ki az antikommunista, polgári elemeket a közélet minden színteréről, elsősorban az oktatásból, a médiából és a tudományból (1945–1989). Ahogy már említettem, ők és a kínai kulturális forradalom aktivistái jutnak eszünkbe az alábbi példákon hüledezve.
2017-ben a Harvard Egyetem szegregált diplomaosztót rendezett, amire százötven éve, amióta fekete hallgatói is vannak az intézménynek, nem volt példa. Ezúttal azonban a feketék úgy döntöttek, hogy nincs szükségük a fehér fiúk és lányok részvételére. A fehér ballibek semmi kivetnivalót nem találtak ebben, pedig a hatvanas évek óta ők voltak a zászlóvivői az iskolai szegregáció elleni küzdelemnek. Harcoltak a faji megkülönböztetést gyakorló vendéglők, szállodák, közlekedési eszközök ellen (Rosa Parks stb.). A faji megkülönböztetés ugyanis még a hetvenes években is tűrhetetlen volt az USA-ban, mindenekelőtt azért, mert az egyént kizárólag egy olyan csoport tagjaként azonosította be, amit nem választott, ami rajta kívül álló minőséget jelentett.
Most azonban a faji szegregáció elleni egykori élharcosok teszik pont ugyanezt, amikor kiállnak az ellenkező előjelű elkülönítés mellett, csak azért, mert az most a fehérek hátrányos megkülönböztetésén alapul, ami szerintük jogos és helyes!
2018-ban a CNN azzal szakította meg adását, hogy Ryan Zinke, Trump elnök belpolitikai vezető munkatársa, az egykori tengerészfelderítő, azt a felháborító és egyben megengedhetetlen kijelentést tette, hogy: „a különbözőség (diversity) nem olyan fontos, mint az, hogy a megfelelő embert találjuk meg a megfelelő feladatra!” A CNN tehát, mint említettem, megszakította adását, hogy breaking newsként tálalja a fenti mondatot, majd azt is megengedte magának, hogy Zinke véleményét nem csak idejétmúltnak és vakbuzgónak, de az ország biztonságára nézve veszélyesnek is minősítse![3] Nesze neked, meritokrácia! Amire egykor a rasszizmus ellenszereként tekintettünk! Mostanra azonban kiderült, hogy az a törekvés, hogy az egyén megítélése teljesítmény és ne származási, faji vagy szexuális alapú legyen, maga a gondolatbűn!
Tüntető egyetemista a Berkeley-n
2016-ban a University of California, Berkeley-n, amely a hatvanas évek végén a szólásszabadság és a szegregációellenesség előharcosaként szerzett magának hírnevet, egy csoport élőlánccal vette körül a kampuszt, hogy megakadályozza a fehér diákokat, hogy belépjenek az egyetem területére. „Kié az egyetem? A miénk!” –skandálták és azt követelték, hogy a heteroszexuális fehéreket (!) kizáró övezetet alakítsanak ki az egyemen belül! A hat, már faji alapon működő hasonló központon kívül. A fentiek miatt a fehérek aránya mára az ott tanuló diákoknak egynegyede alá zsugorodott. Azt is követelték, hogy a Martin Luther Kingről elnevezett diákegyesületből zárják ki a fehéreket. Szegény King! Ő ugyanis még arról álmodott, hogy gyermekei egy olyan országban élnek majd, ahol nem a bőrszín szerint, hanem a jellemük szerint ítélik meg őket.[4]
A Stanfordon etnikailag szegregált diákszállásokat alakítottak ki, latinoknak, ázsiaiaknak, bennszülött amerikaiaknak (alighanem ők az indiánok) és feketéknek. Colorado Boulder egyetemén is visszaszegregálták a diákszállásokat, ahogy Connecticutban és Los Angelesben is. Az iowai Cornell Egyetem diákszállójára az alábbi feliratot függesztették ki: „Menedék azoknak, akiket megkülönböztetnek a fajuk, a szexualitásuk, a spiritualitásuk (ez mi lehet?), a nemiségük (és ez?) vagy azért, mert emberi lények.”[5] (Ez utóbbiból arra következtetek, hogy háziállatot nem lehet bevinni.) Amikor két fehér diák nem ülhetett le a feketék asztalához a Northwestern Egyetem menzáján, az egyetem rektora a Washington Postban megjelentetett cikkében kelt a fekete diákok védelmére, azzal érvelve, hogy mindenki a hasonszőrűekkel szeret együtt lenni, a sportolók a csapattársaikkal, a görögök a görögökkel, miért baj, ha a feketék a feketékkel?
A polgárjogi mozgalom óta a fenti a szempontokat a haladók rasszistának és felháborítónak tartották és kiátkozással sújtottak mindenkit, aki ilyen érveléssel próbálkozott. Az előbb már említett Martin Luther King az azonosságokra, a testvériségre és arra hívta fel a figyelmet, ami összeköti az eltérő bőrszínűeket és testvérekké teszi őket. A mai ballib fősodor azonban ragaszkodik rasszizmusához. Csak a bőrszínen voltak hajlandóak változtatni, a megkülönböztetés, a különbségtétel elvén nem. Ne feledjük, hogy a rabszolgatartók pártja a Demokrata Párt volt! Zsigeri beidegződéseiktől ezek szerint képtelenek szabadulni.
2016 decemberében egy professzor azt tweetelte, hogy „a fehérek kiirtását kívánom karácsonyra. Ez minden.” Majd hozzátette: „Amikor a haiti forradalomban lemészárolták a fehéreket, az tök rendben volt.” Semmi baja nem lett. Egy másik professzor a Hawaii Egyetemről az fejtette ki, hogy nem bízik a fehérekben. „ A hetero fehéreknek sokkal többet kellene veszíteniük. A hetero fehérek nem tudják, milyen az, ha nem ők ellenőriznek. Még a privilégiumaik elvesztésének folyamatát is ők akarják ellenőrizni. Egy másik professzor azt írja a Huffington Postban, hogy „szenved a fehérségétől, és ezért arra jutott, hogy ne legyenek biológiai gyermekei, mert nem akarja a privilégiumait biológiailag továbbadni”. 2017 nyarán a Connecticuti Trinity College szociológia professzora a fehéreket „emberalatti segglyukaknak titulálta és azt kívánta, bárcsak mindegyikük megdöglene.” A Washington Evergreen Állami Kollégiumában a fekete diákok közölték egyik biológia professzorukkal, hogy neki és a többi fehér kollégájának is el kell tűnnie, mert a „fehérségük tűrhetetlen a számukra”. Tettlegességgel fenyegették őket.
Képzeljük el, mi történne, ha a fenti példákban a fehért valami politikailag korrekt védelem alá helyezett kifejezéssel helyettesítenénk be? Számomra ezeknek az idiótaságoknak csak azért van jelentőségük, mert a gyűlöletbeszéd felkentjei számára a fehér heterók (milyen fogalom is ez már, de tényleg?) elleni verbális és egyéb támadások beleférnek, sőt indokoltak, minden más hasonló esetet ugyanakkor a legszélsőségesebben megtorolnak. Nálunk több mint félszáz éven keresztül tiltva volt a „faj” kifejezés használata. Az volt a mondás, hogy a faji szempontú érvelés maga a nácizmus, a náci fajelmélet pedig áltudományos és emberellenes, amit mindenki megtanult errefelé, mint ahogy azt is, hogy az emberiség egy faj. A fajok különbözőségére utaló érvelés, magyarázat tehát nettó rasszizmus és kerülendő. Most azonban, derült égből meteorként azt látjuk, hogy a fejlettség ismérve éppen az, ha valaki, valakik (persze azok, akiknek mindig igazuk van) a fajok együttélésének, együttműködésének, sőt együtt tanulásának, egy épületben tartózkodásának lehetetlensége mellett érvelnek. Ez most hirtelen cool és trendi lett. Nem egyszerű lépést tartani velük.
Jaj, Istenem! Győztünk!
A huszadik század nyertesei szemmel láthatóan nem tudják elengedni egykori világháborús győzelmeiket, és azt hiszik, hogy az az idők végeztéig biztosítja majd uralmi helyzetüket. Múlt századi eredményeikre hivatkozva igényelnek ma is megmondó szerepet a világpolitikában. Mintha az elmúlt majdnem háromnegyed évszázad során nem léptek volna fel olyan új játékosok a táblára, akikkel egykor, legendássá vált győzelmeik órájában még nem kellett számolniuk. Miközben az egykori győztesek közül mára többen elveszítették nagyhatalmi státuszukat, régi dicsőségük pedig igencsak megfakult.
A huszadik század igazi nyertesei a nők. Mindent elértek, amit akartak, de tőlünk nyugatra van egy számottevő részük, akiknek annyira lételemévé vált az elnyomotti identitás és az egyenlőségért folytatott harc, hogy képtelenek felhagyni vele, és ezért egyre újabb férfiellenes hadjáratokat indítanak. A női emancipáció sikeres lezárulta hidegen hagyja őket. Nem egyenlők akarnak lenni, hanem többlet jogokra, vagyis kiváltságokra tartanak igényt. Jó példa erre a most zajló Európai Uniós csúcsvezetők kiválasztása, ahol a négy legfontosabb pozíció közül kettőt nőknek, értsd: kvótanőknek kell betölteniük. A nyugati felvilágosodott fősodor meg örömködik. Pedig milyen megalázó már, hogy valaki azért nyer el egy beosztást, mert megfelelő a neme, és nem azért, mert ő a legjobb, a legrátermettebb, a legalkalmasabb.
A női kiváltságok előharcosaihoz hasonló magatartást tanúsítanak a homoszexuális és leszbikus kisebbségek egyes vezetői is. Ahol egyenjogúsításukat kivívták és jogaikat biztosították, ott most beálltak a biológiai nemek felszámolására törők közé. Akárcsak az amerikai feketék, akik egyre több pozitív megkülönböztetést igényelnek. Egyik egykori elnyomott csoport sem elégszik meg tehát az egyenjogúság kivívásával, elő- és többletjogokat, sőt kizárólagosságot követelnek.
Lehet, hogy annyira beleszervültek az áldozati szerepbe, hogy nem képesek azt elengedni? Ránk az első világháború utáni békediktátumok kiötlői, aztán a náci és a szovjet megszállók kényszerítettek áldozati szerepet, amit boldogan engedtünk el. 1945 után a magyar nőknek, ahogy a szovjet megszállás alá kényszerített táborban mindenhol, munkába kellett állniuk, mert kellett a munkaerejük, és mert két fizetés is alig hozott annyit a konyhára, amiből meg lehetett élni. A nők errefelé tehát a huszadik század közepétől nagyanyák voltak és anyák, lányok, nők, dolgozók, munkatársak, főnökök és beosztottak. Egyszerre. És megoldották. Megoldottuk. Teljesítményelven kerültünk be az egyetemekre, a különböző állásokba, beosztásokba. Szó sem volt női kvótáról, ki is kértük volna magunknak. Ez annak a mai, nyugati nőpolitikának a sajátja, ami a nők önlekezelésén, önértékelési hiányosságán alapul és semmibe veszi azokat a tapasztalatokat, amiket mi a huszadik század második felétől felhalmoztunk.
Számunkra, emancipált nők számára elfogadhatatlan, hogy a nyugati nők szószólóinak egy része nem éri be a nemek egyenlőségével és nemi alapon akar privilégiumokhoz jutni. Hasonlóan ahhoz, ahogy a különböző egykor üldözést elszenvedő csoportok, például az USA-ban a feketék vagy az őslakosok, értsd: indiánok, folyamatosan kártérítési igényeket nyújtanak be a leszármazottak részére, harmad-, ötöd-, ki tudja hányadíziglen. Mindez annak a bizonyítéka, hogy csak fölé - illetve alárendeltségben tudnak gondolkodni, az egyenlőséggel, a feminista élharcosokhoz hasonlóan, felettébb sajnálatos módon ők sem tudnak, vagy akarnak mit kezdeni. Jól láthatjuk, hogy ez a hozzáállás kikezdi a teljesítményelvet, ellentétes a meritokrácia elvével, ellehetetleníti a társadalmi békét, vagyis az együttműködés helyett a békétlenség állandósulását eredményezi.
Innen, Európa közepéről nézve jól látszik, hogy a faji kérdés kezelhetetlensége szétrágja a bizalmi szálakat a nyugati társadalmakban. Mindez azt bizonyítja, hogy az amerikai, és a többi egykori és mai gyarmat- és rabszolgatartó társadalmak rasszizmusa makacs és időtálló. Ha a feketék negatív diszkriminációját a fehéreké fogja felváltani, az nem a megoldás irányába mutató lépés lesz.
Miután mi a különböző embercsoportok együttéléséből fakadó tapasztalatoknak híján vagyunk, kívülállóként tekintünk a jelenségre. Amikor tehát a fejlettek rasszizmust vetnek a szemünkre, nem értjük, mire gondolhatnak azonkívül, hogy most ez az egyik olyan verőszó, amivel vélt magasabbrendűségüket, kulturális és főleg erkölcsi fölényüket akarják velünk szemben érvényre juttatni. Hiába való kísérletezés. A mi gondjaink teljességgel más jellegűek, és amúgy is: a mi csuklóztatásunk helyett éppen nekik kellene sürgősen hozzá kezdeniük a sepergetéshez a saját portáikon. Van mit.
Mert, mint a fentiekből is látszik, társadalmaik belső kohéziója széthullóban van. Elitjük öngyűlölővé vált, szembefordult és elárulta a sajátjait. A bosszúra, de legalábbis a revánsra készülő egykori alávetettek sokan vannak arrafelé és igencsak elszántnak tűnnek. El akarják venni tőlük mindazt, ami ma még az övék, hiszen már nem tisztelik, sőt meg is vetik őket, és főleg, mert nem tartanak attól, hogy a nyugatiak képesek lesznek megvédeni a javaikat, jogaikat, országaikat, kultúrájukat.
Észhez kéne térni!
[1] „… all the different groups surveyed white liberals were the only one that expressed a preference for other racial and ethnic communities above their own.” Érdekes, hogy a „faj”, „faji” kifejezések használatának évtizedes tilalma hirtelen megszűnt és újra virágkorát éli.
[2] Yglesias’ account: “In the past five years, white liberals have moved so far to the left on questions of race and racism that they are now, on these issues, to the left of even the typical black voter. This change amounts to a ‘Great Awokening.’”
[3] Tucker Carlson: Ship of Fools, 146-147. o.
[4] I have a dream that my four little children will one day live in a nation where they will not be judged by the color of their skin, but by the content of their character. 28 August 1963, at the Lincoln Memorial, Washington D.C.
[5] Carlson, 148-149. o.