A hidegháborút az USA egyetlen puskalövés nélkül nyerte meg. Addigra ugyanis a fő hadszíntér a harcmezőről a soft power politika területére helyeződött át, ahol kiütéses győzelmet aratott. A soft power politika azt jelenti, hogy nem a hadseregek közötti összecsapásban, hanem a történetmesélésben kell győzni. Vagyis akinek a sztorija képes meghódítani az emberek szívét, azé a győzelem.

Az amerikai szoftpolitika a huszadik század harmadik harmadától mindent elsöprő sikerrel adta el a világnak az amerikai életformát, az amerikai értékeket, az ezeket megjelenítő amerikai kulturális termékeken keresztül. Minden csatornán azt az üzenetet közvetítette, hogy amit az USA képvisel, az izgalmas, trendi, másolásra, de legalábbis utánzásra érdemes. Az amerikai filmek, az amerikai tv-sorozatok, az amerikai zene, az amerikai sportolók kimagasló teljesítményei, egytől egyig az amerikai demokráciát, az ottani politikai és gazdasági modellt népszerűsítették. Olyan idealizált képet sugallva, ami a legtöbbször köszönő viszonyban sem volt a valósággal. A puha politikai termékek révén az USA a világ legkülönbözőbb területein elfogadottá tette magát, mert meghatározó befolyást gyakorolt az ott élők vágyaira, törekvéseire, a jövőről alkotott elképzeléseire. Politikai és gazdasági céljait kultúráján keresztül erkölcsösnek láttatta, a vele szembenállókét pedig rossz színben tüntette fel.

A szoftpolitikának tehát kiemelkedő szerep jut abban, hogy egy országra, egy rendszerre barátként vagy ellenségként tekintünk. Elfogadjuk vagy elvetjük, amit képvisel, szembeszegülünk vagy másolásra érdemesnek tartjuk értékrendjét, preferenciáit. Eszköztárában vannak közvetlenül és közvetetten ható elemek, módszerek, ezek mindegyike együtt és külön-külön is fontos a kívánt hatás eléréséhez. Adagolásuk, egymáshoz viszonyított arányuk meghatározása fontos feladat, amihez a terep és a cél pontos ismerete ugyanolyan elengedhetetlen, mint a kultúra természetének és hatásmechanizmusának feltérképezése.

A puha politika tudatos és célratörő használata alkalmas arra, hogy egy ország imázsát kedvező vagy kedvezőtlen színben tüntesse fel. Aránylag csekély erőfeszítéssel sikerült például a huszadik század elejére hazánkkal kapcsolatban külföldön egy olyan kedvezőtlen véleményklímát kialakítani, ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a nagyhatalmi döntések során az első világháború legnagyobb vesztesévé váltunk. A háborúban ugyanis sem hazánk, sem a Habsburg Birodalom, sem a Német Császárság nem ismerte fel a propaganda és a tömegbefolyásolás jelentőségét. A már akkor igencsak professzionális technikát alkalmazó antant hatalmak ezzel szemben a negatív kampányok minden elemét a csúcsra járatták velünk szemben. A dezinformációt, az ellenség dehumanizálását, a legképtelenebb rágalmak terjesztését. Például azt, hogy a németek minden belga gyermek karjait könyékből levágják, hogy így tegyék őket munkaképtelenné, hogy az elfogott katonákat csontgyárakban dolgozzák fel, ahol többek között szappant főznek belőlük. Amikor tehát a győztesek legyőzött ellenfeleikről döntöttek, tudatalattiukban ezek a képtelen vádak is ott motoszkáltak. Velünk, magyarokkal kapcsolatban készségesen elhitték, hogy barbárok vagyunk. Mi vagyunk a rettegett hunok leszármazottai, akiket máig nem sikerült civilizálniuk, ezért ábrázoltak bennünket gorillákként. Rosszul bánunk a nemzetiségeinkkel, értékteremtésre alkalmatlanok vagyunk, ha eltűnünk, ha megsemmisülünk, nem kár értünk. Ez a rólunk való gondolkodás tükröződött aztán vissza abban a trianoni békediktátumban, ami amellett, hogy súlyosan igazságtalan és megalázó volt, valójában nemzeti megmaradásunk ellehetetlenítését is megcélozta. Az ellenünk folyó ellenséges és hazug propaganda aztán évtizedeken keresztül tovább mérgezte a rólunk folyó közbeszédet, például a nácik utolsó csatlósaként beszéltek rólunk, ami visszaigazolta, hogy a rólunk döntők és a kedvezményezettek helyesen jártak el Trianonban, majd az újabb, párizsi békében, a II. világháború után, amikor semmilyen enyhítést, könnyítést nem adtak nekünk, sőt. 1956, 1989 időlegesen ugyan javított ezen a képen, mert szabadságszeretetünk, hősiességünk és önfeláldozó gesztusaink egy időre túlragyogták a velünk továbbra is ellenséges megmondók erejét.

Most azonban, akinek füle van a halláshoz és szeme a látáshoz, újra napi szinten tapasztalja az ellenünk folyó, szűnni nem akaró rágalom- és hazugságáradatot. Ennek hatásait tompítani, semlegesíteni kell, pozitív országimázzsal bizonyítani, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alávalóbbak, akármit is állítsanak ellenségeink és azok a hazai szövetségeseik, akik ma is, ahogy száz évvel ezelőtt is, a haza ellenségeinek oldalára állnak. Vagy azért, mert megfizetik őket érte, vagy azért, mert abban reménykednek, hogy ennek révén előnyökhöz jutnak, vagy azért, mert annyira ostobák, hogy nem is értik, kik és mire használják őket.

Szoftpolitikára, vagy más néven országimázsra tehát szükségünk van. Elengedhetetlenül fontos, hogy ellensúlyozzuk a velünk szemben ellenséges, a hátrányunkra elfogult, fizetett, vagy önszorgalmú ellenpropagandisták tevékenységét.      

Ennek a kulturális eszközökkel történő befolyásolásnak az egyik legfontosabb eszköze a sport. A sportnak persze ez csak az egyik, bár nem elhanyagolható feladata. A sport ezenfelül ugyanis közösségépítő, a nemzeti büszkeség megélését lehetővé tevő, a lokális begyökerezettség erősítését szolgáló, a testi egészség és a jó kondíció megőrzését segítő eszköz is. A sport teljesítményre ösztönöz, élesíti a versenyszellemet, levezeti a felgyülemlett, agresszív indulatokat, kiengedi a gőzt azokból a harci ösztönökből, amiknek máshol nincs tere. Közösséget, sőt csapatot épít, identitást ad. És tovább is van.

Magyarország sportnagyhatalom. A magyarok büszkék sportolóikra és megbecsülik őket. Sportsikereink a legjobbak közé lövik fel hazánkat és kárpótolnak bennünket kudarcainkért, sikertelenségeinkért. A sport tehát fontos. A foci pedig, ami a legnépszerűbb tömegsport, értelemszerűen a legfontosabb.

Orbán Viktor immár évtizedes sportpolitikájával egy olyan sztorit akar elmondani, egy olyan történettel akarja felülírni a Magyarországról szóló ellenséges, rossz hírünket terjesztő rágalmakat, ami szerint a magyarok tehetségesek, sikerorientáltak, éleseszűek, rátermettek, a jég hátán is megélnek, ha kell, és ez magyarázza azt, hogy a világ egyik legsikeresebb sportnemzete vagyunk. Orbán Viktor a sportra az országimázs részeként néz, mert sportolóink eddigi teljesítményét elégséges alapnak tekinti ahhoz, hogy építhessen rá. Meg van győződve arról, hogy sportolóink megérdemlik, hogy megbecsüljük őket, és hisz abban, hogy viszonzásul ezután is számíthatunk kimagasló eredményeikre. Tudja, hogy a sporton keresztül úgy szerezhetünk magunknak elismerést, támogatókat, hogy az felülírja a politikai elköteleződéseket, miközben megbecsülést vált ki. Ezért indította be hatalmas sporttámogatási, stadionépítési programját. Azt is pontosan érti persze, hogy a sport a világ egyik legnagyobb üzlete, amibe érdemes befektetni, bekapcsolódni. A sportversenyek megrendezése, különösen a legrangosabb, legnagyobb presztízsű, az olimpia,felhelyezi a rendező országot a térképre, fellendíti turizmusát, felkelti iránta a legszélesebb közvélemény figyelmét. Ezért állt ki az olimpia ügye mellett. Még egy sokkal kisebb jelentőségű világverseny, az úszó-vb megrendezésének nyitóeseménye is azt bizonyította, hogy Budapest látványosságainak felmutatása és a rendezés nagyvonalúsága, olyan széleskörű tiszteletet és tetszést váltott ki világszerte, ami minden várakozásunkat felülmúlta. Akkora elérést biztosított, aminek a megvásárlása a hirdetési piacon dollármilliókba kerül és korántsem biztos, hogy hasonlóan hatékony lett volna. A stadionépítések ezen felül munkát adtak a helyi vállalkozóknak, találkozási pontokat hoztak létre, és ezzel hozzájárultak a lokális kötődések megerősödéséhez.

Mindezeket azért bocsátottam előre, mert az Orbán-kormány sportpolitikáját érdemes ebbe az összefüggés-keretbe helyezni, és ezt is figyelembe véve elemezni. Ez az, ami a volt népszabadságos, most a 24.hu újságírójának nem sikerült. „Lesgól. Az Orbán-rendszer sportpolitikája” című, most megjelent könyvében Pető Péter (Progress könyvek, Noran Libro, 2020) megpróbálja összefoglalni mindazt, ami az elmúlt évtizedben a magyar sportban történt. A szerzőt érdekli a sport és szereti is. Ideológiai bekötöttsége azonban megakadályozza abban, hogy tárgyára előítéleteitől mentesen, kicsit kevésbé elfogultan nézzen. Magát baloldaliként határozza meg, ami nem az egykor a baloldalhoz köthető értékek melletti kiállásban nyilvánul meg, hanem abban az azonosulásban, amivel az azokat eláruló mai elitpárti ellenzék mellé felsorakozik. Ezt az ellentmondást ő maga is érzékeli. „Az egyenlőségpárti politika nevében fellépő képviselők a 2002 és 2010 közötti baloldali-liberális kormányzás idején magyarázhatatlan módon adták fel a sportpolitikát.” Ezt a döntést Pető ésszerűtlennek minősíti. Pedig nem volt az. Először is, a ballibek nem egyenlőségpártiak. Nem voltak és ma sem azok. Elitisták voltak és maradtak. Célcsoportjuk az a posztkommunista elit, amelyik abban érdekelt, hogy a rendszerváltoztatás még ma, harminc év elmúltával se eredményezzen elitváltást. A sport ezzel szemben a versenyről, a kiválóságról, a közösségi erőről és az összetartásról szól. Ezek azok az értékek, amikben a ballibek nem hisznek, amiket nem tartanak fontosnak. Pető is tisztában van ezzel, hiszen megállapítja, hogy „A baloldalról érkező, a sport társadalomban és közösségépítésben játszott szerepének nem értéséből fakadó elemi versenysportellenesség, a liberális humán értelmiség politikai befolyása, kulturális elitizmusa, a korszak liberalizált és technokrata baloldalisága” az oka a ballibek sportellenességének. Orbán Viktor sportpolitikája ezzel szemben közösségépítő, sőt alternatív mobilitási csatornaként is működik. Középpontjában mindenhol a csapat áll, vagyis a közösség. Ami egymásrautaltság, közös erőfeszítés, a közös sírás, a közös nevetés jellemformáló élménye. Mintegy hetven év kiszárítás után pótolta az orbáni sportpolitika a sport alapvető tárgyi hiányosságait, javította a sportolók edzési, felkészülési feltételeit, a sportban dolgozók munkakörülményeit, jövedelmi lehetőségeit. Megújította szervezeteiket, ha kellett új struktúrákat, működési modelleket kezdeményezett. Újra trendivé tette a sportot, a sportolást, a testedzést, aminek egészségmegőrző és támogató szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ahogy azt sem, hogy milyen fontos, sőt nélkülözhetetlen szerepet játszik a sport, játszanak az edzők, a sportvezetők a fiatalok nevelésében. A sport az élet legfontosabb dolgaira tanítja őket. Arra, hogy a győzelem és a vereség egymást váltó és egymást feltételező részei az életünknek. Aki ma győztes, holnapra vesztes lehet. Hogy a befektetett munka, szorgalom, alázat és kitartás nélkül nem érhetünk el sikert, mint ahogy a szerencsét sem nélkülözhetjük soha, egyetlen pillanatra sem. A sport hagyományátadás, utánpótlásnevelés, kapcsolatteremtés, együttes élmény, a fogyatékkal élők revitalizálása, és még sok minden más. A sport a közösségre épül, csapat nélkül értelmezhetetlen. A sikerhez, az eredményhez csapat kell, és nem csak a csapatsportokban. Mert kell hozzá a szakmai, lelki felkészülést biztosító háttér is, és persze a családi, baráti biztatás, támogatás, sőt az értő és támogató szurkolói bázis is.

Orbán életének egyik szenvedélye a labdarúgás. A foci. Vallja, hogy a foci az a csapatsport, ami a magyaroknak különösen lábra áll, amiben világraszóló sikereket értünk el, és hiszi, hogy újrázhatunk. Falvakban, városokban újíttatott fel stadionokat. Köztük van az egykori Népstadion helyén felépített új Puskás Aréna, Budapest egyik büszkesége is. A Puskás-stadion korszerű, nagyvonalú, a legrangosabb világversenyek helyszínének is alkalmas (2020. szeptember 24-én Szuperkupa-döntőt rendeznek benne). Mindennél jobban kifejezte a ballibek viszonyát a sporthoz, a focihoz, hogy Budapest újonnan megválasztott főpolgármestere, az elitisták kedvence: Karácsony Gergely nem jelent meg a stadion avatásán!

Provincializmus

Pető előítéletes provincializmusa miatt nem képes az országhatáron kívülre emelni a tekintetét. Márpedig a sport és benne a foci nemzetközi. Egy-egy fontosabb focirangadót milliárdok néznek szerte a világon. Ellenfeleink fociját nem az utolsó tíz évben kellett összerakni, hanem üzleti modelljeiket évtizedek gyakorlatával alakították olyanokra, amilyenek. A fociban óriási pénz van. Ezért pénzmosók, ügyeskedők, pénzemberek veszik körül, sőt határozzák meg a játék feltételeit. Nem véletlen, hogy a FIFA nagyjai: Blatter, Platini és a német világbajnoksági helyszín kijelöltetése miatt Beckenbauer ellen is ügyészségi vizsgálatok folynak. Ügyük el lesz majd sikálva persze, de lebukásuk jelzi, hogy a megapénzek mozgatása közben minden határt túlléptek. A Bayern Münchenelnökét jelentős értékre elkövetett adócsalás miatt letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Nem meglepően hétvégeken kijárt, és büntetésének több mint a felét el is engedték. Minden Spanyolországban játszó focisztárt elővettek már adócsalás miatt, hogy eurómilliókat sarcoljanak ki belőlük. Ennyit a korrupcióról.

A fociban a klubok, vagyis a csapatok mérik össze a tudásukat. A magyar klubcsapatoknak egymással, illetve a legjobbaknak a legnagyobb külföldi klubokkal kell megküzdeniük. Azokkal, amelyeknek az éves költségvetése fényévekkel nagyobb, mint a mi klubjainké. Ezek közül a csapatok közül soknak van akadémiája. De a pályára kifutó sztárjaik közül csak kevesen jönnek fel onnan. Túlnyomó többségüket az egész világról vásárolják össze dollárszázmilliókért. Érthetetlen tehát Pető vernyogása arról, hogy a magyar csapatok még nem nevelték ki a maguk játékosállományát. Pár év alatt kellett volna? Mi ez, csirkekeltető telep? Pető nem tudja, hogy egy profi focista kinevelése mennyi esetlegességtől függ? Elárulom neki, hogy korántsem arról van szó, hogy bekerül egy nyolc-tíz éves srác és tíz év múlva kijön belőle egy kiváló középhátvéd vagy csatár. Emberek, érzelmek, elszántság, sérülés, családi okok stb. mind eltéríthetik, és akkor még arról nem is beszéltem, hogy végül mégsem lesz olyan jó, mint amivel számoltak, mert mégsem elég tehetséges, nem elég az elszántsága, sérülékeny stb.

Pető a magyar nagyvállalkozók fociklubtulajdonlásáról is lehúzza a vizes lepedőt. De miért? Mert itt nem sorakoznak az orosz oligarchák, mint Angliában, hogy bevásárolják magukat a fociba? Vagy a katari, szaúdi, az emirátusbeli illetve a kínai és japán befektetők? Mégis kinek kéne a magyar csapatokat finanszíroznia? Mi az oka ennek az álszentségnek? Látott már Pető valaha olyan focimeccset, amit a spanyol, angol, vagy olasz ligában játszottak? Szerinte a spanyol csúcsklubokat nem támogatja a spanyol állam? És a többit? A spanyol elsőosztályú bajnokságot LaLiga Santander-nek hívják, mert fő támogatója Spanyolország egyik legnagyobb bankja: a Banco Santander. Ennek mintájára lett az OTP Bank a magyar első osztályú bajnokság fő szponzora, aminek elnök-vezérigazgatója, Csányi Sándor a Magyar Labdarugó Szövetségvezetését is elvállalta. Az MLSZ elnökeként Csányi korszerűsítette és átláthatóvá tette a szervezet működését. Felszámolta a régi összefonódásokat, kiolvasztotta az évtizedek alatt aszpikba fagyott struktúrákat és teljesítményre szorította a labdarúgás összes szereplőjét. Évek fáradságos munkáját fordította és fordítja arra, hogy a támogatások hasznosulását biztosító keretrendszer egyre jobban működjön és az eredménycentrikus gondolkodás a magyar futball alapelvévé váljon. Erre a feladatra a sport, vagyis a foci iránti elkötelezettsége és hazaszeretete miatt vállalkozott. Pető ezt sem akarja észrevenni vagy jobban mondva ezt sem értékeli. Nem elég, hogy a magyar focit 1956 után politikai akarattal a margóra szorította a Kádár-rendszer, sztárjait ellehetetlenítette, elkedvetlenítette, most jön egy magát baloldalinak valló újságíró, aki mintha azt nehezményezné, hogy a magyar foci és általában a sport nem amatőr alapon működik. Akkor talán úgy működött, amikor még úgy hívták? És különben is, mikor és hol működik úgy? A magyar „oligarchák”, ha már Pető annyira szereti ezt a kifejezést, nyereségük egy részét a focin, illetve a sporton keresztül visszaforgatják a közösbe. Hurrá! Eközben a gazdasági élet szereplői tanulnak egy kis sportszerűséget csapataiktól, cserébe a sport világa jobban megérti, hogy a pénzzel, a támogatással el kell tudni számolni. És meg is kell dolgozni érte. Mert az közös érdek, hogy legyen magyar foci, és legyenek eredményeink. Hogy a drukkerek megint elfoglalhassák örömükben a körutat és végig bulizzák az éjszakát.

Olimpia

Petőnek az sem tetszett, hogy az Orbán-kormány olimpiát akart és kiemelt fontosságúnak nyilvánította az azt szolgáló előkészületeket. Nekünk ugyanis nem jár az olimpia, mert drága és különben is többe fog kerülni, mint a tervezett. Igaz, hogy ez mindig, mindenhol így van, de akkor is. Itt ne legyen. Ne legyen, mert drága, mert csak, mert minek és különben is, nehogy már pozitív képet sugározzunk vele magunkról a nagyvilágba. Inkább a francia érdekeket szolgáljuk ki, és fúrjuk meg az egészet azzal, hogy kiszervezzük a budapesti olimpia mögül a támogatást, azt a nemzeti egységet, ami az elindításakor még megvolt, ahogy azt a Momentumnevű szervezet aktivistái tették, annak a ballib értelmiségnek a támogatásával, akik még soha egyetlen nemzeti ügy mögé sem álltak be. Az Antall-kormány alatt meghiúsították a Világkiállítást és az elmúlt harminc évben, ami alatt 12 éven keresztül ők álltak a kormányrúdnál, húsz évig irányították Budapestet, nem hoztak létre semmit, nem építettek semmit. Csak rombolni, gátolni és akadályozni tudnak. Ezt tették az olimpiával is, mert nekik fontosabb Párizs, mint Budapest. Igaz, hogy Párizsban már volt olimpia, de nekik jár az újrázás. Nem tudom, hogy a franciák megfizették őket, vagy csak rávezették őket a „helyes útra”, hogy végül is ingyen legyenek hülyék. Azok lettek.

Ez már ciki

„Miközben milliónyian nem tudnak kimenni a strandra nyáron, mert több ezer forintba kerül a jegy, a magyar állam az ő pénzükből felépít egy a számukra lényegében hozzáférhetetlen extra modern arénát, amit odaad használatra egy multimilliomosnak, hogy pénzt csinálhasson a cégének.” – Pető Péter itt a teljes baloldali érvkészlet nehéztűzérségét beveti. Szögezzük mindjárt le, hogy ez nem populizmus. Ez az objektív-független szakmaiság. Na, akkor szálazzuk szét. A strandok és a Balaton zsúfolásig tele voltak egész nyáron. A hazai turizmus minden rekordot megdöntött. Akik fizető helyekre mentek, azok az Erzsébet kártyán kapott támogatást használhatták a szálláshelyekhez és a vendéglátáshoz. Rászorulók tízezreit táboroztatja a kormány Erzsébet-táborokban, az elmúlt négy évben mintegy félmillió főt, amit a balosok valahogy sohasem csináltak. Az persze igaz, hogy építettünk egy hipermodern uszóarénát, ahol már lebonyolítottunk egy nagyon rangos és sikeres úszó-vb-t, és még továbbiakat is fogunk.  A multimilliomos, akinek „odaadtuk”, világhírű úszónk, a háromszoros olimpiai-, kilencszeres világ- és tizennégyszeres Európa-bajnok: Hosszú Katinka, aki úszóiskolát működtet benne. Olyan úszóiskolát, ahol a nála tanuló gyerekek inspirációt nyerhetnek pályájából, sikereiből, példájából. Most tényleg, ezzel mi a baj? Ha külföldre megy, és ott csinál úszóiskolát, akkor azzal vádolná Pető a kormányt, hogy elüldözte a legsikeresebb magyar sportolót.

A Duna Arénába egyébként 800 Ft egy felnőtt belépő, a nyugdíjas, illetve diákjegy 500 ft, mert persze az Aréna a nagyközönség számára is látogatható. Sőt, az élsportolók számára fenntartott helyeken folyó edzésekbe is bepillanthatnak.

Pető Péter azt is nehezményezi, hogy a Nemzet Sportolói túl sok pénzt kapnak, ahogy az olimpiai bajnokaink is. Mennyi lenne az elég? Kit becsüljön meg nemzeti közösségünk, ha nem azokat, akikre büszke lehet, akik tudásukkal, munkájukkal, kitartásukkal feljutottak a csúcsra, büszkévé és boldoggá tették nemzeti közösségünket?

Néhány hete hunyt el a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Benedek Tibor. Az egész ország meggyászolta. Ha másból nem, ebből megérthette volna Pető, hogy milyen ragaszkodó szeretet érzett iránta minden magyar. Pártállástól függetlenül. Mert minden eredményével, sikerével és győzelmével győztessé tette a nemzetet. Minket. Mindannyiunkat. Minket, akik lusták, tehetségtelenek és gyengék vagyunk. Helyettünk, értünk is küzdött. És mindig győzött. Szerettük és megbecsültük érte.

Minden, a sportba menő forint jó helyre megy. Mert minket is, gyerekeinket is, unokáinkat is szolgál. Közvetve és közvetlenül is. Akkor is, ha felújított intézményeiben kulturált körülmények között sportolhatunk, ha használható toalett és tusoló is van benne. (Tudom, hogy ez Pető és a többi baloldali megmondó szerint maga a felesleges luxus, amire nem szabad az adófizetők pénzéből költeni. Szerintük ugyanis az a normális, ha izzadtan, büdösen megyünk utána utunkra.) Akkor is, ha kézen fogjuk a gyermekeinket, az unokáinkat, és együtt szurkolunk bennük a csapatunknak.

Én ez utóbbit szoktam.