„Torz az az eszme, amely csak erőszakkal tud fennmaradni.”
(Boldog Jerzy Popiełuszko)
Az 1917-es bolsevik puccsot követően Vlagyimir Iljics Leninnek és elvtársainak többé semmiféle titkolt célja nem volt: a hatalmat megragadni és megtartani mindenáron.
Talán az utóbbi szó jellemezte legjobban a kommunistákat, hiszen a rendelkezésükre álló eszközök között sosem válogattak, ha torz eszméjük megtartása volt a céljuk; az egész világra kiterjedő diktatúra kiépítése során egyéneket, családokat, közösségeket, sőt komplett országokat zártak elevenen börtönökbe. Olyan rideg, kihalt, kegyetlen helyekre, ahonnan menekvés csak a legszerencsésebbeknek, és a sziklaszilárd jellemmel és feltétlen istenhittel megáldottaknak sikerült. Kambodzsa népét a párizsi baloldali értelmiség emlőin hízlalt Pol-Pot nyomorította, a sok ezer éves kultúrával bíró Kínát Mao kényszerítette két vállra, Magyarországot Rákosi büntette, Romániában pedig az egykori cipészsegéd, Ceauşescu épített ki brutális teljhatalmat. Népek tucatjai, generációk sokasága került egy őrült eszme börtönébe, a szabadságuktól megfosztott lényként kellett tengődniük, nem megengedve, hogy maguk rendelkezzenek önnön sorsuk felett. Sok millióan azonban a szó szoros értelmében börtönökbe kerültek a vasfüggöny keleti oldalán, lengyelek, magyarok, csehek, oroszok vagy éppen románok. Az egykori diktatúra hírhedten kegyetlen börtöneiről szól az írás.
A Habsburg, porosz és orosz birodalom által egykor felosztott Lengyelország területén 1945-től új időszámítás kezdődött. Miután a hitleri Németország csapatait kiverték a szovjetek a Visztula-menti államból, megkezdték a totális diktatúra kiépítését. A hagyományos pártok, civil szervezetek szétverését követően 1948 decemberében létrejött Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) minden tekintetben a szovjet példát követte: koncepciós perek, megfélemlítés, fekete autó és a mindent átszövő besúgóhálózat ténykedése jellemezte a lengyel mindennapokat. A rendszer – csakúgy, mint Magyarországon, a csehszlovákoknál, vagy éppen Romániában – rettegett attól, hogy erőszakkal megszerzett hatalmát egyének vagy csoportok veszélyeztetik, ezért a legkegyetlenebb módszerekkel sújtott le azokra, akikben ellenséget látott. A több százezer lengyel polgár ellen folyó kisebb-nagyobb perek, kreált ügyek az 1950-es évekre értek tetőpontjukra ̶ már, ami azok számát illeti.
Az NKVD ügynök, az elvhű sztálinista, Bolesław Bierut első titkársága idején (1948 és 1956 között) a bíróságok futószalagon gyártották az elmarasztaló ítéleteket. A LEMP illetékes szervei közül – noha formálisan önálló volt – a Közbiztonsági Minisztérium (MBP) emelkedett ki, mint a terror egyik végrehajtó szerve, s melynek neve akkoriban egyet jelentett a rettegéssel. Elgondolkodtató, hogy ha a hírszerzést, a titkosrendőrség munkáját és a kémelhárítást irányító szervezethez képest (évtizedekkel később működő) jóval „enyhébb” belügyminisztérium a „félelem háza” nevet kapta, akkor mik történhettek az MBP pincéiben az ötvenes években…
Az egyik leghírhedtebb épület, amely a diktatúrát szimbolizálta, a nyugat-lengyelországi Wronki városkájában volt. A porosz kormány által még 1889-ben felépített börtön az újvilág büntetés-végrehajtási intézményeit vette alapul, felépítése az ún. Philadelphia modell szerint zajlott, a börtön részlegeit szigorúan más-más égtáj felé építve (mintegy csillag alaprajzként) húzták fel, valamint kötelező munkát írtak elő a fogvatartottak számára.
1939-ben a náci Németország csapatai – Sztálinnal karöltve – elfoglalták Lengyelországot. A kommunisták az ország keleti felét, a németek a nyugatit kebelezték be. Mivel Wronki nyugaton helyezkedett el, nem volt kérdés, hogy a náci megszállók a városka börtönét átvegyék. Az évek során mintegy húszezer lengyel fogoly tartózkodott a börtön falai közt, akiknek döntő hányada politikai okokból került az épületbe. A legnagyobb lengyel börtönben raboskodott számtalan hazafi, ellenzéki, egyházi személy, akik közül az ötvenes években mintegy kettőszázan sosem juthattak vissza a szabad világba. A fegyházban tartották fogva Stanisław Skalski hadnagyot, aki a második világháború során Nagy-Britanniát védte a Royal Air Force tisztjeként az angliai csatában. Hazaszerető emberként a világháborút követően visszatért, hogy az újjászerveződő légierőben szolgáljon, ám a kommunisták egy koncepciós perben (kémkedés vádjával) halálra ítélték, majd három évnyi siralomházban eltöltött időt követően enyhítettek az ítéletén. A pilóta az 1956-os, viszonylagos enyhülés idején szabadulhatott a rácsok mögül.
Hozzá hasonló módon szintén 1956-ban szabadult a börtön falai közül Stanisław Tatar ezredes, aki a legendás Honi Hadsereg tisztjeként szolgált a nácik elleni küzdelemben. 1951-ben azonban – szovjet mintára – koncepciós perbe fogták több tiszttársával együtt, és a Tatar perként elhíresült kirakatperben életfogytiglanra ítélték. A tisztek bűne annyi volt, hogy a két világháború közti időszakban az újjászervezett lengyel hadseregben szolgáltak. Ez megbocsáthatatlan bűnnek számított Sztálin és lengyel helytartói szemében, ezért a magyarországi tábornokok peréhez hasonlóan „megtisztították” a népi Lengyelország hadseregét a régi tisztektől.
Az intézmény leghírhedtebb lakói azonban mégsem ők voltak, hanem két, tökéletesen ellentétes életutat bejárt személy: a kommunista forradalmár, Rosa Luxemburg, illetve a történész, Wacław Felczak. Előbbi a hagyományos értékrend, keresztény hagyományok és a társadalmi konvenciók felrúgására esküt tett forradalmár, utóbbi pedig a polgári gondolkodású, konzervatív professzor volt. Felczak ezer szállal kötődött Magyarországhoz: 1938-39-ben ösztöndíjasként Budapesten folytatott tanulmányokat, a világháború alatt futárszolgálatot működtetett a megszállt Lengyelország és a szabadságot jelentő (és több tízezer lengyelt befogadó) Magyarország között, majd az 1980-as évek végén segédkezett a Fiatal Demokraták Szövetsége létrehozásánál, amely 1991-ben tiszteletbeli tagjává választotta az idős professzort. Halálával is szeretett Magyarországához kötődött: október 23-án tért meg teremtőjéhez, 1993-ban.
Az áldozatok emlékműve a mokotówi börtön külső falán Varsóban
A kommunista diktatúra által működtetett wronki börtön mellett a varsói Mokotów börtön jelentette a totális elnyomást 1945 után. A cári orosz csapatok által épített börtön Varsó megszállásának és polgárai megfélemlítésének szimbóluma volt – a szintén az oroszok által emelt, budapesti, osztrák analógiával rendelkező – citadella mellett, amely a Visztula felett magasodott. Az intézmény a náci megszállás alatt a Gestapo börtöne volt, amelyet 1945 után a kommunisták vettek át. Rémuralmuk idején a fegyházban számos kivégzés történt. Végrehajtójuk – akinek meglepő módon neve ismertté vált más diktatúrák hóhéraival szemben – egy bizonyos Piotr Śmietański volt, akit nemes egyszerűséggel „a mokotówi mészárosként” emlegettek. Az ítéletvégrehajtó a sztálini éra Lengyelországának elsőszámú hóhéraként ténykedett. Érdekesség, hogy további sorsa bizonytalan: egyes források szerint tuberkulózisban halt meg 1950-ben, míg más történészek szerint 1968-ben végleg elhagyta Lengyelországot. A sztálinista periódus történetének legkegyetlenebb kivégzéssorozata is a Mokotów börtönhöz köthető; az 1945-ben létrejött antikommunista földalatti szervezet, a Szabadság és Függetlenség Szövetsége hét tagját végezték ki egymásutánban. A kivégzést egyedül Śmietański hajtotta végre, olyan, a szovjetekre jellemző kegyetlen módszerrel, mint a tarkón lövés. Az eljárás nem volt ismeretlen, hiszen ezzel a bestiális tettel végeztek ki több mint húszezer lengyel hazafit a katyń-i erdőben.
Az egykori csehszlovák állam leghírhedtebb börtöne, a prágai Pankrác volt, amely a XIX. század nyolcvanas éveiben épült, az akkori Prága külvárosában. A húszas és harmincas években a köztörvényes bűnözőknek fenntartott intézményt a náci megszállást követően megtöltötték a cseh ellenállók, akik közül többen az intézet falai között lelték halálukat.
A győzedelmes februárt követően – ahogy 1948-as totális hatalomátvételt nevezték a Moldva parton – a kommunista párttal szembeni vélt vagy valós ellenség tagjait zárták a Pankrác falai közé. A foglyok egyik leghíresebbike Milada Horáková volt. A háborús években náciellenes nézeteiről és tevékenységéről ismertté vált jogásznő megjárt számos börtönt a Harmadik Birodalomban, majd a Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) szemében lett szálka, így 1949-ben koholt vádak alapján koncepciós pert akasztottak a nyakába, amelynek eredményeképpen egy évvel később kivégezték, hiába tiltakozott számos nyugati értelmiségi a barbár ítélet ellen.
Az intézet fala közt halt meg a legnagyobb kelet-európai szökési történet két szereplője, Václav Švéda és Zbyněk Janata, akik többedmagukkal kíséreltek meg eljutni a szabadságot jelentő Nyugat-Berlinbe 1953-ban, ám a csoport tagjai közül csak kettőnek sikerült célt érnie. Janatát és Švédát a keletnémet hatóságok egy tűzharc során elfogták és átadták Prágának, akik 1955-ben minden habozás nélkül halálra ítélték a két huszonéves fiatalt. Legjobban talán az a tény világít rá a kommunisták lelkületére, hogy a hamvaikat tartalmazó urnák megsemmisültek, sírjuk sincs.
Az egykori Csehszlovákia hírhedt börtöne volt a Lipótvári fegyház, amely még az Osztrák ̶ Magyar Monarchia idején lett átalakítva török kori erődítményből büntetés-végrehajtási intézetté. A börtönhöz köthető egyik megnyomorított élet, Gojdics Pál Péter görögkatolikus püspökké, akit 1950-ben a Szovjetunió elleni kémkedés vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. A fogság alatt elszenvedett kínzások és rendszeres nélkülözés hatására 1960-ban Lipótváron elhunyt. Emlékét az utókor (a rendszerváltoztatást követően) méltó módon megőrizte, a Jad Vasem Intézet a Világ Igaza címet adományozta a vészkorszakban betöltött embermentő szerepe okán.
Románia történetében a szamosújvári börtönt kell említenünk, ha a kommunista diktatúra időszakát vesszük górcső alá. A II. József idejében létrehozott gigantikus építmény (amely ma is üzemel) Románia egyik legismertebb fegyháza volt évtizedeken keresztül, számos antikommunista gondolkodót, katonatisztet őriztek a monstre épületegyüttes komor falai közt. Az egyik legbrutálisabb pribékként számon tartott Teodor Istrate, a börtön egykori parancsnoka 1954-ben került a fegyintézetbe. Fokozatosan lépett előre a ranglétrán, volt a halálra ítéltek meggyilkolásával megbízott kivégzőosztag parancsnoka is, majd 1958–1959-ben ő irányította a börtönt. Ez idő alatt 28 halálra ítéltet végeztek ki, és mintegy kétszázan haltak meg különböző okok miatt. Az általa meghonosított fogva tartási körülmények jóval kegyetlenebbek voltak a börtönszabályzatban előírtaknál, célja a foglyok fizikai megsemmisítése volt.
Szamosújvár legismertebb lakója mégsem a sztálini diktatúrához köthető: a betyárkirály, Rózsa Sándor raboskodott itt, s halt meg 1878-ban.
Szimbolikus börtönfal, emlékhely Piteştiben
A Piteşti városában működtetett börtön volt a keleti blokk egyik legkegyetlenebb ilyen jellegű intézete: az itt fogvatartott politikai foglyokat megkísérelték átnevelni, „bűneiket megbánó”, elvhű kommunistát faragni belőlük. Az utókor „piteşti kísérletnek” nevezte el ezt a fajta emberkísérletet, amely sikere esetén a már „átneveltek” több más román büntetés-végrehajtási intézményben segítettek volna a kommunista hatalomnak átnevelni a foglyokat. Az ellenzékiek, papok, magyar és német nemzetiségűek szenvedéseinek mementója a mintegy hatvanöt kilométer hosszúságú Duna– Fekete-tenger-csatorna, amelynek munkálatai még a negyvenes évek végén kezdődtek meg, amikor szovjet módszerekkel, rabokkal kezdték el kiásatni a csatornát. Az évek során – a legenyhébb becslések szerint is – több mint tízezer ember halt meg a gigászi munka elvégzése közben, sokakkal az alultápláltság és a betegségek végeztek. Az építkezésen dolgoztatott százezrek közül az egyik legismertebb név, Ion Cârja íróé és antikommunista aktivistáé, aki megjárta a szamosújvári börtönt is mielőtt – jelentős nemzetközi nyomásra 1965-ben – kiengedték az Egyesült Államokba. Az őrült vállalkozást, amelyet a Ceauşescu vezette kommunista Románia hatalmas győzelemként ünnepelt, csak 1987-re sikerült befejezni, nem kímélve pénzt és embert a befejezéséhez.
Az 1980-as évek végén bekövetkezett változások a térség államaiban óriási átalakulásokat hoztak: szinte egy időben tartottak szabad választásokat, feloszlatták a kommunista pártokat, az emberek saját kezükbe vehették további sorsuk irányítását. Persze, az igazságszolgáltatás az egykori kommunista bűnösökkel szemben elmaradt, vagyonukkal sem kellett felelniük tetteikért, hibás gazdaságpolitikájukért, sőt a gazdasági szférában jelentős pozíciókat szereztek maguknak, ám rajtunk múlik az, hogy az általuk működtetett egykori börtönök, fegyházak borzalmát, rideg mindennapjait, kivégzéseinek emlékét, a zárkaajtók nyikorgását az utánuk jövő generációk is megismerjék.