Orbán gondolkodásra hívja hallgatóit, mert ő is gondolkodik. Kérdései vannak, amikre válaszokat keres. Felvetései a valóság ismeretéből fakadnak, és arra irányulnak, hogy megértsük, merre tart a világ. A mai Nyugat-Európa egyes vezetőiből azonban Orbán csak pánikreakciókat, vagyis ingerültséget és irritációt vált ki. Azokból, akik vele ellentétben, nem politikusok, csak politikai menedzserek. A politikából csak a hatalomtechnikai rész fontos a számukra: vagyis, hogy miként juthatnak irányítói helyzetbe, azt hogy tarthatják meg, hivatali idejüket hogyan hosszabbíthatják meg. De a mi végre, milyen politikai céllal, arról nincs mondanivalójuk. A helyes és helytelen, a jó és rossz közötti különbségtétel helyett csak a politikailag korrekt szabályrendszert képesek újra és újra felmondani. Nincs meg bennünk a politikusok számára is nélkülözhetetlen bátorság, és ha találkoznak valakivel, akiben van, az ellen azonnal támadásba lendülnek.

(...)

Orbán meggyőződése szerint az államnak kötelessége beavatkozni mindazokon a területeken, ahol más kezdeményezésekre nem lehet számítani. Sőt, ennél is tovább ment, amikor kimondta: azokon a területeken, ahol nincs verseny, nincs helye a piacnak. Bátorság nélkül ezt sem tehette volna meg. Hát még azt, hogy hozzákezdjen a közüzemek egy részének újbóli köztulajdonba vételéhez. Hogy ehhez és az IMF nélküli stabilizációhoz – ami a gazdaságpolitikai szuverenitás visszaszerzése szempontjából legalább annyira szükséges volt, mint a hiány 3% alá szorítása –, mekkora bátorság kellett, azt mindenki beláthatja. Mindez azt a célt szolgálta, hogy a magyar középosztály jelentős részét kiszabadíthassa abból a modernkori adósrabszolgaságból, amibe a kreatív pénzügyi termékeket forgalmazó bankszektor, a gazdaságirányításért felelős elit asszisztálásával zárta. A bankok elszámoltatása és a devizahitelesek helyzetének több lépésben történő konszolidálása ugyancsak bátor, de egyben szükséges lépés is volt ahhoz, hogy Orbán politikája a jobb- és baloldal között húzódó virtuális, ám nagyon is valóságos határokat felülírva a legszélesebb politikai közösség számára elfogadhatóvá váljon. Amikor 2015 januárjában a svájci frank árfolyama hirtelen megugrott, addigi kritikusai is kénytelenek voltak hangot adni elismerésüknek. A nyugat-európai gazdaságpolitikai ortodoxia állandó megszorításokra kényszerítő politikájával szemben, amit a német kancellár, Angela Merkel személyesít meg, nagyon nagy bátorság kellett ahhoz, hogy Orbán ne a már amúgy is agyonnyomott magyar polgárokra terhelje a gazdasági válság összes következményét, hanem a különadók rendszerével kényszerítse közteherviselésre azokat, akik az elmúlt negyedszázadban mindig képesek voltak a kártyákat úgy keverni, hogy ne kelljen fizetniük. A különadók rendszerének bevezetéséhez és a mellettük való kitartáshoz ugyancsak nagy bátorság kellett. Mint ahogy ahhoz is, hogy megszorítások helyett a rezsicsökkentés révén jussanak többletjövedelemhez azok, akik eddig mindig a rövidebbet húzták. Bátorság kellett a rezsiharc elindításához és végigviteléhez, ahogy a közmunkaprogramhoz is. A munka világából kiszorult tömegek, akik közül sokan érezték úgy, hogy közösségünk lemondott róluk, és ezért feleslegesnek és haszontalannak érezték magukat, rendszeres és hasznos elfoglaltsághoz jutottak. De ahhoz is bátorság kellett, hogy Orbán nemzeti konzultációkon kérdezze meg azok véleményét, akikét nem szokták. Maga a feltételezés, hogy az eliten kívül másoknak is számíthat a véleménye, vérig sértette a status quo fenntartásában érdekelt csoportokat. Kézzel foghatóvá vált benne Orbán „populizmusa”, ami abban áll, hogy azoknak a szavára is kíváncsi, akiknek ez a korszerűtlenné vált elit nem beszéli a nyelvét, nem ismeri a gondjait, és akik ezért nem hallgatnak rá.

(...)

Ne csodálkozzunk tehát, ha Orbán szálkává vált a status quo-t, vagyis az előjogaikat féltők szemében. Akik különben is meg vannak rettenve, hiszen pont velük esik meg, pont az ő hivatali idejük alatt kell azzal szembesülniük, hogy a háromszáz éve folyamatos haladásban, növekedésben lévő Nyugat megtorpanni látszik. Hogy új erőközpontok jelennek meg a látóhatáron, amelyek behatárolják játékterüket, megszabják lépéseik ütemét, irányát. A globalizáció ugyanis éles konkurenciahelyzetet, potens versenytársakat helyezett fel a világtérképre, ami lépéskényszerbe hozott mindannyiunkat. Pedig köztudott, hogy egy elit életképességét az méri a legjobban, mennyi bizonytalanságot visel el, hogyan képes alkalmazkodni az új kihívásokhoz. Nekik sem lenne tehát másra szükségük, csak egy kicsit több bátorságra. Mert a sors csak a bátrakkal kegyes!

Részlet a Terror Háza Múzeum és a XXI. Század Intézet Bátorságpróba című konferenciáján, február 10-én elhangzó előadásból. Az előadás hosszabb változata a csütörtökön megjelenő Heti Válaszban lesz olvasható, a teljes, lábjegyzetekkel ellátott írás a válasz.hu-n válik majd elérhetővé.