Az életről és az erkölcsről

„Az életem legfontosabb tartalma mégiscsak a szabadság volt, legfontosabb tettei – a néhány művem – a szabadság aktusai voltak.”

A néző kívül van. Nem részese, nem alakítója az eseményeknek, csak szemlélője. Távolságot tart tőle. Megfigyel, méricskél és értékel. Vajon Kertész is ezt teszi 1991-2001 közötti feljegyzéseiben? Semmi esetre sem. Kertész nagyon is benne van mindabban, amiről ír, amit lejegyzésre méltónak tart. Benne van, bár nem vesz részt benne. Benne van, mert belülről érinti mindaz, ami vele és körülötte történik, de nem részese, mert kívülállását, más szóval a szabadságát nem hajlandó feladni. Kertész szabad ember. A huszadik század második felében, a huszonegyedik század első harmadában szabad emberként leélni egy egész életet önmagában is akkora teljesítmény, amire csak a legnagyobbak képesek. Camus, Szolzsenyicin, Orwell, Koestler – Kertész.

Kertész szabad ember maradt a náci diktatúrában, Auschwitz és Buchenwald táboraiban, a mindent bedaráló kommunista terrorkorszak tombolásában és a kádári konszolidáció vidámnak hazudott barakkjában. Ezért nem sejlenek fel szövegei mögött hátsó megfontolások, megfelelési kényszerek, érdekbeszámítások. Helyette a dolog maga van, amit saját erkölcsi értékrendjének megfeleltet, végiggondol, végigelemez, összevet felhalmozott hatalmas tudásanyagával és műveltségével. A diktatúra, a szabadsághiányos állapot roncsoló, de sok tekintetben egyértelmű világa életének legnagyobb részét meghatározta.  

A rabélet folytatása

„Azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.”

Mikor vált Kertész nézővé? Amikor zsidóként, a magyar hatóságok által sárga csillaggal megjelölve átadták a németeknek, hogy meggyilkolják? A kirekesztettség és áldozatiságra kényszerítés váltotta vajon ki belőle azt az érzékenységet, amivel minden ezt követő nyomásnak is ellenállt, minden személyiségét korlátozni kívánó késztetést visszautasított? Ezért nem alkudott, nem gazsulált, nem kért az időről-időre belengetett mézesmadzag ígérte előnyökből? Mindez nagy súllyal esett latba, de a döntő mégis az volt, hogy megértette: az ideologikus totalitarizmus az alkotóerőre méri a legsúlyosabb csapást. Az alkotáshoz szükséges szuverén látásmód kialakítása, majd megtartása és megőrzése tehát mindennél fontosabbá vált számára. Ezért élt anyagilag az éppenlét mezsgyéjére szorítva évtizedeken keresztül, szellemi magányban, az együttgondolkodás biztonságot nyújtó akolmelegét és mindenfajta elismertséget nélkülözve. Negyven hosszú éven keresztül kitartott anélkül, hogy a szabadsághoz és a függetlenséghez való ragaszkodásának és művészi teljesítményének elismerésére számíthatott volna. Az ún. nagy írók, írósztárok árnyékában egy szerzetes kötelességtudatával és elszántságával görnyedt papírja fölé, hogy cellai magányában nap nap után teljesítse a maga elé kitűzött és senki által számon nem kért, mert számon nem tartott penzumot. Cellát írtam, ami szó szerint értendő, mert lakása, ahol feleségével ebben az időszakban éltek, nem haladta meg a 28 négyzetmétert. „Hatvan éven át éltem egy országban, ahol – eltekintve az 1956-os felkelés két ragyogó hetétől – mindig a deklarált ellenség pártján álltam” – írja. Az 1956-os forradalom és szabadságharc döntő jelentőségűvé vált Kertész számára. Meglátta benne nemzetének azt az arcát, amit mindig is látni akart. Végre egynek érezhette magát vele, feloldódhatott benne, megélhette a mi-tudat oly sokáig nélkülözött, felszabadító élményét. Mert a közös cél, a közösen megélt szabadságélmény felnőtté tette a nemzetet, mely vele együtt tört ki évtizednyi megalkuvásba zsugorítottságából.

Abban a két hétben úgy adhatta fel külön- illetve kívülállását, hogy közben szabad maradhatott. A szabadság közösen megélt hetei tartották benne, ahogy nemzetében is a reményt, hogy ami egyszer lehetséges volt, lehetséges lehet újra. Ez adott erőt a magyaroknak, és nemzedéke legjobbjaival együtt neki is arra, hogy a szabadságnál kevesebbel ne érje be.  

Kertész számára a kommunista terrorrendszerben sem volt semmi bocsánatos, semmi megmagyarázható. A rabélet folytatását jelentette számára a másik ideologikus totalitarizmus is, mely előbb horogkeresztes, utóbb sarló-kalapácsos formájában határozta meg élete keretét. A szögesdróttal övezett biztonság világa egészen a kommunizmus összeomlásáig tartott. Míg a nácizmus az elpusztítandó ellenségek között jelölte ki a helyét, addig a kommunizmusban választhatott. Az önkéntes szellemi száműzetést választotta.

„A negatív tapasztalat univerzális világába én a zsidóságom révén nyertem beavattatást; mert mindazt, amit zsidó születésem folytán át kellett élnem, beavattatásnak tekintem, az emberről, korunk emberi helyzetéről szerzett legmélyebb tudásba való beavattatásnak.” Ez a negatív tapasztalat, ez a beavattatás akadályozta meg abban, hogy beálljon a sorba, hogy eljátszhassa ő is, mint oly sokan: hogy hisz a világboldogító ígéretekben. De nem tett, mert nem tehetett engedményt hiszen „egyetlen párt- és államtotalitarizmus sem lehet meg diszkrimináció nélkül, a diszkrimináció totalitárius formája pedig szükségszerűen a tömeggyilkosság.”

Azok számára, akik vele ellentétben, a baloldali terrort elfogadhatónak tartották, igazolták és magyarázták, akik egyfajta történelmi igazságként élték meg, hogy ezúttal ők állnak a botosok oldalán, ők a kedvezményezettek, ők azok, akik kirekesztenek, Kertész kívülállása botránnyá vált. Mert ők megkötötték paktumaikat a sátánnal, amit nem lehet meg nem történtté tenni. A mai napig visszavágynak a cenzúra teremtette otthonosságba, a hazugságba, az ideológiába, amely igazolta gyűlöletüket, fontossá tette őket, és melynek hermetikus kipárnázottsága oly kényelmesen biztonságossá és kiszámíthatóvá tette számukra a létet.

Kertész egész pályája, alkotói teljesítménye, késői, de annál teljesebb elismertsége annak bizonyítéka, hogy volt, vagyis lett volna más választásuk is. Ezért nincs és nem is lehet számára hely az általuk uralt panteonban. Amint megszűnt az a zárt gondolatvilág, aminek lenyűgöző vonzereje abban állt, hogy egy teljes világ illúzióját nyújtotta a vele kiegyezők számára, minden kicsúszott a kezükből, és mára már az is kétséget kizáróan kiderült, hogy nem születtek meg azok a művek, melyekre hivatkozva felmentésért folyamodhatnának. Nem engedhetik ki tehát a kezükből a kánonállítás jogát, nehogy kiderüljön, ki mennyit ér, kinek hol a művei által kijelölt helye. Mintha rabságból, méricskélésből, a hatalom utáni lihegésből születhetnének remekművek! Hiszen „az ideologikus diktatúra kontraszelekcióval működik, s minden középszerű, illetve a közepesnél alacsonyabb képességű egzisztencia számára biztos megélhetési feltételeket teremt.” A Kádár-rendszer büszkén vállalt ars poeticája a középszer dicsőítése volt. „Ha engem kérdeznek az elvtársak, én mindig a középszert választom!” – büszkélkedett Kádár elvtárs. 

Voltak, nem is kevesen, akik nem alkudtak a tömeggyilkos Kádárral és puhuló rendszerével. „A szembenállás évtizedei jelentették a számomra az inspiratív időszakot” – vallja Kertész is. „Fölöslegességem szárnyakat adott”, míg befutott kollegáinak „ez a harmincöt esztendő az életük volt; de történelmileg és nemzetpszichológiailag nézve ez a harmincöt esztendő valóban a csend, a megszállás, az elfojtás, az antikreativitás – egy nemzet félholtra verése utáni ájulatának esztendei voltak.”

Kertész szerint „a nemzet szempontjából az 1949-89 között eltelt negyven év egyszerűen törölhető.” A másik, megalkuvást nem ismerő nagy tanúságtevő, Karátson Gábor szerint is minden érdektelenné vált azok után, hogy „'56 után elveszett a haza”.

A Kádár-rendszer a nyílt, brutális terror évei után rafinált, manipulatív taktikákkal próbálta palástolni igazi arcát. „Aki a '70-es években nem látta át, hogy a Kádár-rendszer a Horthy-rendszer proletár restaurációja volt (ezen alapult a népszerűsége), az nem érti a mai Magyarországot sem.” Kádár az országot játszótérré változtatta azok számára, akik megelégedtek a homokozó, a mászóka és a libikóka nyújtotta izgalmakkal, és úgy tettek, mintha a közöttük való választás tényleges választás lenne, mintha a játszótér valódi világ lenne. Valódi konfliktusok, valódi kihívások helyett beérték az engedélyezett álvitákkal a kesudióról, a forradalmi ifjúságról és a gazdaság reformálhatóságáról. „A hetvenes években a legkomolytalanabbak azok voltak, akik a szocialista diktatúrát komolyan vették, és szembefordultak vele: akik tehát együtt játszották a játékot.” Az akkori demokratikus ellenzéket Kertész a rendszer részének látta, amit visszaigazol több mint egy évtizeden keresztül tartó közös kormányzásuk a szocialista utódpárttal.

Demokráciánk állapotáról

„A Birodalom az a Birodalom volt, az Eszme pedig festett rózsacsokor egy fogolytábor kapuján.”

„Negyven év történelmi roncsépülete dőlt ránk a kommunista rendszer összeomlásakor. Most amikor az utolsó totalitárius birodalom is megdőlt, az összeomlás, a kelletlenség, a tehetetlenség általános érzése dominál.” „Itt állunk győztesen, kiürülten, fáradtan és kiábrándultan.” Még számba sem vettük a diktatúrák hagyatékát, még ki sem kászálódtunk a romok közül, miközben a demokrácia távolról olyan magabiztosnak és szilárdnak tűnő építménye is meginogni látszik. Kertész a demokrácia iránt sem elnéző. Hamisságát és a szabadság ellenében ható tendenciáit ugyanolyan kérlelhetetlenül leplezi le, ahogy azt a diktatúrák esetében is tette. Világosan felismeri ugyanis, hogy a huszonegyedik századba lépő nyugati világ „nem tud, vagy nem akar megfelelni az önmaga felállította értékrendnek.” „A demokrácia olyan képlékennyé vált, hogy keretei közt minden elfér, s a válság legcsekélyebb jeleire nyomban tömeghisztériával felel.” Céljává a mindent elsöprő termelési dinamikát, az önmagáért való ökonomizmust és a vele járó pragmatikus eszmeietlenséget tette. Az egyre kevesebb kézbe koncentrálódó tömegirányítási eszközök és módszerek pedig az individuális szabadság maradványait is elsodorni látszanak. Felületein mindent elural a hamis és meghamisító moralizálás, a konformizáló agymosás, az egyenáramosított szervilitás. A mai nyugati civilizáció transzcendencia nélküli gyökértelen világ, melynek vezetését olyan manipulátorok vették a kezükbe, akik érdekviszonyaikat sikeresen palástolják, tevékenységük a homályba vész, működésük eredményét azonban mindannyian a bőrünkön érezzük. Kertész szerint mai világunk bajban van, mert „az a civilizáció, amely nem mondja ki világosan az értékeit, vagy amely e kinyilvánított értékeket cserbenhagyja, az a pusztulás, a végelgyengülés útjára lép.” Ennek a mára már palástolhatatlan értékvesztésnek eredője Kertész szerint abban keresendő, hogy lemondani látszunk görög-bibliai gyökereinkről, nemzeti közösségeink érték- és közösségteremtő képességéről, családi kötelékeink megtartó erejéről, a szólásszabadság és a szabad vita termékenyítő hatásáról. Helyette szép lassan a liberálisnak hazudott politikailag korrekt kánon alávetettjeivé válunk. Ennek a kánonnak a „főpapjai” eltávolítják a feszületet az evangélikus templomból, hogy az ne zavarja azokat a türelmetlen és bigottan vallásos bevándorlókat, akik az iszlám tanításait hirdetik. Tömeggyilkosoknak és terroristáknak biztosítanak olyan jogi lehetőségeket, melyek megrendítik a törvényeinkbe vetett hitünket. Ateistákat beszéltetnek húsvétkor a rádióban, hogy arról értekezzenek, miért nincs Isten. Homoszexuális „párokat” adnak össze a keresztény templom előterében, a bent folyó istentisztelet alatt. Ilyent sem a zsidó sátoros ünnepeken, sem ramadánkor nem engednének meg maguknak azok a „civilek”, akik civilizációnk szétzilálására szakosodtak. Itt tartunk ma, és ott, hogy „ebben a században mindenki az identitását keresi, ami az emberek mélységes bizonytalanságára vall”. Ennek a bizonytalanságnak pedig az az oka, hogy a bevett értékek devalválódnak, újak pedig nem jelennek meg a látóhatáron. Felmutatásra csak a pénz, a fogyasztás és a talmi celebvilág szilikonbája kerül. Így aztán „senki sem hisz, tehát nincs hit, mindenki valami szörnyűségre számít, tehát mindenki valami szörnyűséget művel.” „Korunk embere úgy képzeli, hogy az egyetlen, valóban vitathatatlan értéket a szenvedéstől mentes életben találja meg, csakhogy a szenvedéstől ment élet egyúttal a valóságtól is megszabadult” - figyelmeztet.

Kertész konklúziója, hogy az ember legfőbb, legmagasabb tanúja Isten, akit nem nélkülözhet, mert tanúra van szüksége ahhoz, hogy tettei és szavai morális értelmet nyerjenek. Az élet vezéreszméje Kertész szerint csakis az erkölcs lehet. Csakis az erkölcsi érzékünkre hagyatkozhatunk. Más nincs.

„Az igazi író, művész feladata pedig az, hogy lejöjjön a keresztfáról, ahol az éjszakáit tölti, lejöjjön mesélni, elmondani, amit átélt, és amit álmodott.” Kertész Imre lejött közénk és mesélt. Elmondta, amit átélt, amit végiggondolt, amiről álmodott. Óriási hagyatékot örökített ránk.

2016 márciusának utolsó napján magunkra hagyott bennünket. De vigasztaltatásul biztosított bennünket arról, hogy „ahol a halottak fontosak, ott az élők számára is van remény”. Köszönjük.

(Az idézetek A néző, Az angol lobogó, A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt című kötetekből valók.)