Még évekkel korábban határozta el az Ukrán SZSZK vezetése, hogy atomerőművet épít Kijev térségben, mellyel az energiaellátás kívánta volna biztosítani az egyre jobban iparosodott tagköztársaságban. A pusztából kinövő, szocialista munkamódszerekkel felépített várost 1972-ben nevezték el Pripjatynak, lakóinak jelentős része a Lenin Atomerőműben és a környékbeli gyárakban dolgozott.
Az éppen harminc évvel ezelőtti éjszakán az erőmű dolgozói egy gőzturbina-kísérletet hajtottak végre, melynek során – laikus számára érthetetlen okokból – kikapcsolták a rendszert ellenőrző vészprogramot, ami eredetileg arra szolgált, hogy emberi mulasztás esetén automatikusan közbeavatkozzon, és megakadályozzon egy esetleges balesetet. A rendszer kikapcsolása végzetes hibának bizonyult, akárcsak az, hogy a kísérlet hosszabb lefolyása miatt elfáradt személyzet leváltása nem teljes körültekintéssel, a protokollban meghatározott módon zajlott le.
Az éjfél után bekövetkező gőzrobbanás hatalmas károkat okozott a reaktor belsejében, szétfeszítette a csőrendszert és óriási lyukat vágott az épület tetőszerkezetébe, útjára engedve a radioaktív részecskéket.
A kijevi vezetés, sőt Moszkva feltétlen bizalmát élvező kísérletvezető, Alexander Akimov és stábja hibát hibára halmozott a robbanást követő huszonnégy órában: nem mérték mindenhol a sugárzás mértékét, nem adtak a személyzet számára védőfelszerelést, és az időközben a robbanás előidézte tüzet eloltani igyekvő tűzoltókat sem tájékoztatták a rájuk leselkedő veszélyekről.
A katasztrófát követő egy napon belül már több halálos áldozata volt a reaktorbalesetnek: hárman közvetlenül a robbanásban vesztették életüket, mintegy tíz fő pedig a balesetet követő hetekben hunyt el. Számuk pontos meghatározás évekig képezte vita tárgyát, hiszen a kommunista Szovjetunió vezetése igyekezett a katasztrófa tényét elhallgatni, illetve kicsinyíteni.
Az áldozatok számát tovább növelte, hogy Pripjaty evakuálását csak másfél nappal a robbanást követően kezdték meg a szovjet hatóságok. A megrémült és tanácstalan lakosoknak azt hazudták, hogy csak három napra kell elhagyniuk otthonaikat, utána visszatérhetnek. A mintegy ötvenezres város lakóit autóbuszokkal az erőműtől távolabb eső falvakba szállították, ahol tornatermekben, vagy a helyi pártbizottság épületeiben helyezték el őket. Otthonaikba csak három hónap elteltével térhettek vissza, de addigra – hála a szocialista erkölcsnek – sokuk ingóságát eltulajdonították valakik.
A katasztrófáról a világ közvéleménye a svéd állam segítségével értesült, ugyanis a szovjet vezetés nem értesítette a környező országok vezetését, tudósait, illetve szakszolgálatait a bekövetkezett szerencsétlenségről. Svédországban azonban április 27-én a megengedettnél nagyobb sugárzást mértek, és miután kiderítették, hogy sem náluk, sem a környező skandináv országokban nem történt atomerőmű-baleset, a műholdképek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a légtérben lévő atomfelhő csak a Szovjetunió felől érkezhetett. A svéd felismerést követően Mihail Gorbacsov főtitkárnak lépnie kellett: Moszkva elismerte, hogy „üzemzavar” történt az erőműben, ám később ezt a kijelentést is kénytelenek voltak pontosítani. Az atomerőműben megkezdték a kármentesítési munkálatokat a likvidátoroknak nevezett csoportok, akik a sérült reaktor tetején lévő radioaktív törmeléket lapátokkal távolították el. Mellettük tűzoltók, búvárok, illetve a megrongálódott reaktort befedéséhez anyagot szállító pilóták teljesítettek szolgálatot a katasztrófát követő napokban, így ők szenvedték el a legnagyobb mértékű sugárterhelést. Több százezren lettek rákbetegek, illetve anyák tízezrei szültek sérült gyermekeket az országban.
A kommunista párt egyik legaljasabb tette azonban nem a likvidátorcsoportok és más – a mentésben résztvevő – védőfelszerelés nélküli szakemberek helyszínre rendelése volt, hanem a május elsejei ünnepségek megtartása országszerte, ahol a mit sem sejtő polgárok százezrei vonultak az utcákon. Így történt ez a sérült reaktortól alig száz kilométerre lévő Kijevben, illetve Minszkben is, ahol a felvonulók nem is gondolták, hogy a legnagyobb arányú dózist ők maguk kapják a Szovjetunión belül.
Hasonlóan tett a Magyar Szocialista Munkáspárt felső vezetése, akik alig öt nappal a tragédiát követően vidáman integettek a mintegy negyedmillió felvonulóknak a fővárosban. Ehhez a védhetetlen tetthez hozzájárult az állami média, a televíziós és a rádió is, mely – alapfeladatával ellentétes módon – nem értesítette a lakosságot a fennálló veszélyről. Még április 28-án is csak balesetről beszélt a rádió, sebesültekről szóltak a hírek, a katasztrófa valódi méreteit elhallgatták, csak a május elsejei adásban nevezték először szerencsétlenségnek az eseményt.
A kármentesítésre mintegy tizennyolc milliárd rubelt költöttek el az illetékes szovjet szervek, ami az akkori árfolyamon ugyan annyi dollárnak felelt meg, így nem meglepő Mihail Gorbacsov későbbi kijelentése, mely szerint a szovjet gazdaságot megrázta a katasztrófa.
Az újkori történelem legnagyobb atomtragédiája azonban egy dolgot határozottan elősegített: felgyorsította a kommunista rendszer összeomlását, nemcsak a Szovjetunióban, hanem a kelet-közép-európai térségben, így Magyarországon is. Az amerikaiakkal versenyző egykori szuperhatalom nem tudta kiheverni a tragédia okozta presztízsveszteséget, illetve az egyre rohamosabban romló gazdasága nem volt képes túltenni magát a kármentesítés anyagi terhén. Nem meglepő, hogy három évvel a reaktor felrobbanását követően megszűnt a Magyar Szocialista Munkáspárt. De ez már egy másik történet…