1956 októberében 13 éves voltam. Az óbudai ház, ahol laktunk a hosszú utca elején volt. Az utca végén egy számunkra titokzatos, magas kerítéssel körbevett épület húzódott, egy laktanya. Az ávéhásoké – mondták sokat sejtetően a felnőttek és valamiért megtiltották, hogy arrafelé kószáljunk. Amúgy mintha nem is léteztek volna benne katonák, legalábbis mi nem láttuk őket. Csak október 23-a után beszélték, hogy futnak onnan a kis kopaszok, civil ruhákat kérnek a környékbeliektől. Kaptak is ezt-azt, mert megsajnálták őket, csóró kis besorozott legénykék voltak, hát tehetnek ők valamiről?  ̶  mondogatták. Ezekben a napokban a házban lévő gyerekcsapattal bandáztunk a testvéremmel, nem volt más társaságunk, mert a szüleink vidéken rekedtek. Talán a közlekedés elakadása, talán más ok miatt van így, találgattuk. Hogy valami felbolydult a városban, és másutt fontos dolgok történnek az utcákon, a mi Óbudánk kicsit álmosan követte. Annyit láttunk, hogy egy délután a házunkhoz közeli Fő téren az akkori tanácsháza előtt kisebb csoportok gyülekeznek és a Kórház utcán megindulnak a Flórán tér irányába. A sor szépen gyarapodott, majd a menet a Miklós téri kerületi pártház fele tartott. Nekünk ez csak jó móka volt, hisz április negyedike és május elseje kivételével nem láttunk így, együtt lenni embereket. Ugráltunk hát a menet mögött, mint a kismajmok. A szocreál stílusú épület előtt (amely ma lakóház) elhangzott néhány beszéd, kissé bágyadtan szólt a Himnusz. Ahogy felidézem, az emberek arcán inkább várakozást láttam, mint forradalmi tüzet, hisz Óbuda kiesett az események sodrából. A vörös csillag azért lekerült az épület homlokzatáról és ezután szépen lassan indult mindenki a dolgára.

Észrevettem viszont, hogy szomszédaink kezdenek egy kicsit barátságosabbá válni egymással, ami a társadalmi háttér miatt nem is volt olyan könnyű gesztus. Házunk ugyanis 1947-ig tipikus óbudai polgárház volt. Nagy kapubejárattal, udvarán díszkúttal és válogatott fákkal, bokrokkal, csónak- és autógarázzsal, két hátsó udvarán gondozott gyümölcsöskerttel. Tulajdonosa, a köztiszteletben álló orvos, gazdálkodó dinasztia sarja 1947 után a rendszer megtűrtjeként próbált életben maradni családjával. Lélekromboló volt számukra, hogy minden, amit elődeik munkájukkal megteremtettek és szép volt körülöttük, romlásnak indul. A tágas lakásokat a tanács felszabdalta, ahogy mondták, a népi elemeket és egyéb rászorulókat költöztették be a helyiségekbe. (Köztük minket, mert előzőleg tőlünk is elvettek lakást, műhelyt, meg ami a háború után megmaradt.) Így aztán fényes társaság került egymás mellé, foglalkozásra nézve orvos, kalauz, utcaseprő, lecsúszott művészember.

Mindenki tartott a másiktól, a kurta köszönésig is alig jutottak el. És valahogy ezek az annyira különböző furcsa, mogorva emberek arra jutottak, hogy amíg olyan árvák vagyunk, minden nap más család gondoskodik rólunk. „Gyertek csak, egy kis leves, zsíroskenyér akad minden asztalnál.” ̶ mondták. Ekkor ettem először lóhúst és vittem nagybüszkén abból a szabolcsi krumpliból, amit a Fő téren egy teherautóról osztogattak. Változott az udvari élet is. A díszkútra egy csodálatos, lombos fa borult, olyan volt, mint valami sátor. Esténként a férfiak itt cserélték ki a híreket, mert nem volt mindenkinek rádiója. Egy napon, a kalauz, aki remek szervezőnek bizonyult, kiadta a parancsot, le kell verni a pince ajtóról a rozsdás lakatot, szabaddá tenni a területet, tessék pokrócokat, vizet levinni, mert lehet, hogy ágyúzni fognak ̶ mondta. Valamit sejthetett, mert épp az Árpád hídhoz közeli pékség előtt álltunk sorba kenyérét, amikor furcsa, fémes csikorgásokat, majd valahonnan lövéseket hallottunk. – Itt vannak a ruszkik! – kiáltotta valaki, kitört a pánik és szaladtunk szerteszét…

Anyuék még mindig nem jöttek, szabadjára voltunk engedve, úgy beszélték, most béke van a városban, mi meg a testvéremmel azt gondoltuk, megnézzük, mi van a Duna másik oldalán, Pesten. A Flórián térről indultak az akkori hatos buszt helyettesítő teherautók. A platóra fapadokat helyeztek, kanyarnál, fékezésnél egy kötélfélébe kellett kapaszkodnunk. Először a szokott útvonalon haladtunk, majd egyre tovább, végig a körutakon. Kétoldalt leszakadt emeletek, kilőtt ablakok, géppuskáktól sebzett homlokzatok köszöntek ránk, mint azokból a háborús filmekből, amelyeket a Flórián moziban láttunk. A Rákóczi térnél azért szállunk le, mert egy, a közelben lakó rokonunkat kerestük, hátha pártfogol minket. A térre nem ismertünk rá. Ez egy temető – nézünk egymásra a húgommal. Frissen ásott sírok, őszi virágok között botladoztunk, zokogó asszonyok között. Némelyik földhalmon, a hevenyészett fejfán fiatal fiú neve, fényképe. És a mindent körül ölelő, imbolygó gyertyák fénye.

Ideiglenes sírok a VIII. kerületi Molnár Ferenc téren 1956-ban (Fotó: Terror Háza Múzeum)

Ez a kép égett bele a tudatomba, mert arra, milyen volt a visszaút, hogyan is keveredtünk haza, egyáltalán nem emlékeztem később. Volt egy kitűzőm Kossuth-címerrel, meg néhány példány a Nemzetőr újságból, gondoltam, ezeket elteszem emlékbe. Anyu, apu kalandos körülmények között, a szovjet tankok érkezése előtt valamivel visszajutottak Budapestre. Vége mindennek, mondogatták és anyu a beléivódott félelemmel elkobozta a Nemzetőr újságokat, meg a kis címeremet. Hogy már november negyedike után járunk, és ez mit is jelent majd, abból sejtettem meg, hogy egy éjszaka ránk törték az ajtót és viharkabátos, elemlámpás férfiak zúdultak be a lakásunkba. – Géppisztoly, pisztoly, röplap, adóvevő ? – vakkantották és kezdtek felforgatni mindent, eközben kizavartak minket az udvarra. Nemrég kellett kivágni egy öreg fát, tekintélyes törzsén ott kuporogtak a többiek is pendelyben, pizsamában. Az orvosék, a lecsúszott művészcsalád, a kalauz, az utcaseprő. Vacogva, egyenlően és egyetértésben, mert végül is, noha senki nem mondta ki, de még a gyerekek is sejtették, ezeknek a különleges napoknak vége, nem fogunk, mert nem lesz szabad beszélni róla. Így is történt. Az iskolai történelemkönyvekben az ellenforradalom, elrettentő képek a Köztársaság téri lincselésről, a többi, a miért, az ok, a megtorlás kegyetlensége még a bizalmasabb beszélgetésekben sem létezett, létezhetett sokáig. Legalábbis az én generációm nagy része számára. Amit 1956 forradalmáról, eseményeiről megtudtunk és eltért a hivatalos képtől, innen-onnan kapartuk, olvastuk össze. Jó esetben szerencsés, gondolkodásunkat segítő, meghatározó találkozások segítettek az igazság keresésében.

1978-ban férjemmel Frankfurtból, egy csoda folytán létrejött rokoni találkozóról indultunk hazafelé Budapestre. A csoda az volt, hogy utazhattunk, ráadásul együtt. Előzőleg ugyanis hiába írtam kérlelő leveleket az illetékes belügyi tisztviselőhöz, nem és nem engedtek ki Nyugat-Berlinbe a barátaimhoz. Imréről, vendéglátónkról annyit tudtunk csak, hogy 1956-ban kellett elmennie Magyarországról, a részleteket nem ismertük, akkoriban a szülők nem akarták a fiatalokat terhelni mindazzal a tragédiával és mellőzöttséggel, amit ők átéltek. Imre távozásának okai, háttere, a forradalom drámája, e frankfurti tartózkodásunk alatt kezdett igazán kibomlani előttünk. Imre akkor már az IBM egyik megbecsült fejlesztőmérnöke volt. Itthon is mérnök akart lenni, de apja kis ecetüzeme és vallásossága miatt, csak úgy volt halvány esélye, ha esztergályosnak áll és száz százalékot teljesít az üzemben. Megtette. Nappal esztergált, este tanult a műszaki főiskolán. 1956 októberében másodéves volt, amikor azok a napok, akár a többi, igazságra, jobb sorsra vágyó fiatalt magukkal ragadták. A kilencedik kerületben, a Corvin közhöz közeli Pál utcai fiúk csoportjához tartozott. Na és ti mit tudtok azokról a napokról?  ̶  „vizsgáztatott” minket. Hát nem ütöttük meg a mércét. Azt mondta, nem mesél tovább, inkább mutat valamit. Besötétítette a szobát és vetíteni kezdte azokat a képeket, amelyeket a harcok szünetében készített. A filmtekercs, néhány családi emlék és egy marék föld volt minden, amit 1956 novemberében magával vitt hazájából.

Mikor búcsúzáskor átöleltük egymást, még egyszer a lelkünkre kötötte, nagyon vigyázzunk a könyvekre, amiket adott. Előzőleg kiokomulálta, a legjobb az lesz, ha nem a bőröndbe vagy a kézitáskába tesszük, mert ha nem tetszik valami a magyar határőröknek és a vámosoknak a vonaton, mindenbe beletúrnak. A köteteket tegyük az ülésre magunk mellé és fedjük le színes magazinokkal – ajánlotta. Imre nem volt paranoiás. Az országhatárt átlépve, a fülkéket végigjáró egyenruhások valóban megkérdezték, hoztunk e magunkkal ellenséges irodalmat vagy hasonló dokumentumokat ? Ezekre gondolnak? – néztünk rájuk ártatlan tekintettel és mutattunk rá az újságkupacra. Két kis hülye, gondolták és továbbmentek. A három „ellenséges irodalom” Mindszenty József: Emlékirataim, Szász Béla: Minden kényszer nélkül és Méray Tibor: Nagy Imre élete és halála itt van mellettem, és a könyvespolcon. A szamizdat kiadványok és a forradalmunkról szóló, már szabad világban született hazai és külföldi kiadású könyvek között. És velem van megannyi, ahhoz a páratlan naphoz köthető felemelő szép emberi találkozás, amit keresésem és pályám megadott az elmúlt harminc évben. Az élő, ismert hőseivel és az elhantolt áldozatok emlékét őrző leszármazottakkal itthon, Európában, a tengerentúlon. Összefonódva a Rákóczi téri gyertyák fényével, amelyet a 2006-ban történt rendőrattak sem tudott elhomályosítani.