Édesapám 2015-ben 90 éves volt. Német iskolába járt Brassóban, anyanyelvi szinten beszélte a németet. Amikor Merkel kancellár milliószámra árasztotta el Németországot és Európát az illegális migránsokkal, mondván, hogy „Wir schaffen das”, megkérdeztem tőle: „Papa, a németekkel mi van?” „Mi lenne? – válaszolta – Mindig ilyenek voltak!”

Igen. De amíg ketté voltak parancsolva és keleti területeik orosz, a nyugati területeik meg amerikai megszállás alatt voltak, a nyugatiak, akikkel találkoztam, akiket megismertem, másnak tűntek. Másképp viselkedtek. Jó módban éltek, legalábbis hozzánk képest, elegánsan öltözködtek és volt bennük egyfajta nagyvonalúság. A keletnémetek tartották a vonalat, teljesen ideológiai alapon álltak és hivatásuknak tekintették, hogy minket, magyarokat is vonalas marxistává kényszerítsenek.

Folyton Moszkvába jártak feljelentgetni.

’90 után fordult a kocka. Létrejött a német újraegyesítés és mára a németek újra viselhetetlenné váltak. Újra ők Európa megrontói, kicsinyes, fösvény, fantázia nélküli, alkalmatlan, de végtelenül arrogáns politikusaik és megmondóik kaszárnya stílusban érintkeznek alattvalóikkal és velünk is, akik még nem vagyunk azok, de amit ők nem hajlandóak tudomásul venni.

Hosszú időn keresztül azt hittem, hogy hálátlanok. Nem, hogy nem köszönték meg, de el is felejtették, hogy 1989-ben mekkora rizikót futottunk, amikor megnyitottuk a keletnémet menekülők előtt nyugati határunkat, és ezzel egy olyan lavinát indítottunk el, ami végül az NDK bukásához vezetett.

Tévedtem.

Nem felejtették el és nem bocsájtják meg nekünk. Minket okolnak ugyanis azért, hogy fel kellett adniuk kényelmes és felelőtlen punnyadásban telt életüket, amit a BRD nevű megszállt és a végére teljesen amerikanizált zónában töltöttek. Az utolsó negyedszázad minden percét élvezték. Napi szinten bizonygatták, hogy szánják-bánják a holokausztot, és hogy soha többet, cserébe évi háromszor jártak nyaralni, miközben nem szűntek meg a világ elnyomottjaiért aggódni. A holokausztra hivatkozva nem kellett semmiért felelősséget vállalniuk, büszkeséggel töltötte el őket, hogy bár a hitleráj alatt gonoszok voltak, mára jóemberekké lettek. Amit azzal bizonyítottak, hogy azoknak a keleti zónába parancsolt egykori honfitársaiknak, akik a kizsákmányolásmentes jövőt kísérletezik ki, feszt drukkoltak. Aggódtak értük és szorítottak nekik azért, hogy sikerüljön a nagy német kísérlet: a kommunizmus. Miközben az olasz tengerparton minőségi francia vörösborokat hörpöltek elérzékenyülve attól, hogy milyen haladó gondolkodású, kiváló emberek is ők. És akkor jöttünk mi és az ő megkérdezésük nélkül rájuk zúdítottuk azokat a keletnémeteket, akiknek az lett volna a dolguk, hogy a szocializmusért dolgozzanak. És igen, ők sem kértek tőlük engedélyt arra, hogy felhagyjanak az új szocialista társadalom kikísérletezésével. Ezzel egy csapásra véget vetettek annak a kényelmi állapotnak, amit ők ott, értük is aggódva, úgy élveztek. Minden befolyásukat latba vetették az egységesülés ellen, amit ugyan nem tudtak megakadályozni, de arról gondoskodtak, hogy az egykori oszik még mindig, harmincöt év múltán is másod-, sőt harmadrangú polgárok legyenek.

Minket tehát ezért utálnak. Az oroszokat meg azért, mert kivonták az NDK-ban állomásozó félmilliós hadseregüket és beleegyeztek a német újraegyesítésbe. Bűnbakká vált ezért Moszkva is, hiszen miattuk vált semmivé kényelmes, felelőtlen vakációként felfogott életük.

Nem hangsúlyozzuk eléggé, de tény, hogy míg a Szovjetunió Európa keleti feléből kivonta megszálló csapatait, addig az USA, a maga részéről ezt nem tette meg.

1989. június 16-án Orbán Viktor, az 1956-os mártírok ünnepélyes újratemetésén a régióban elsőként követelte a szovjetektől, hogy vonják ki megszálló csapataikat Magyarország területéről. Németországban a mai napig egyetlen hasonló felvetésre sem került sor. Ezért Nyugat-Európában, mindenekelőtt Németországban a mai napig amerikai megszálló erők állomásoznak. Németország tehát még mindig, nyolcvan év elteltével is megszállt ország.

Ami, ahogy mai mozgásukat elnézem, még jól is jöhet nekünk, európaiaknak.

Védelmi képességét nemcsak elhanyagolták, de a Merkel–Von der Leyen páros vezetésével direkt szabotálták. Kapóra jött nekik a progresszív demokrata amerikai szövetségeseik oroszellenessége, amihez a fenti okok miatt lelkesen csatlakoztak. A tehetségtelen és átideológizált német elit belelépett az amerikaiak csapdájába. Élvezi, hogy háborúban áll az oroszokkal és arról fantáziál, hogy legyőzi őket. Mintha csak Sztálingrádért készülne revansot venni.

Álom, álom, édes álom.

Még a tankok beindításához sincs elég üzemanyaguk, nem beszélve arról, hogy legutóbb egyet sem sikerült a pár tucatból beindítaniuk.

Keserű lesz az ébredés!

A holokausztra épülő németek identitása kettős. Be akarják bizonyítani, hogy belőlük lett a világ legjobb, legerkölcsösebb népe. Nagyhatalmi ambíciójukat most erre az erkölcsi piedesztálra állva élik ki. Közben, a zsigereikben büszkék arra, amit a Harmadik Birodalom fess egyenruháiba bújtatott katonái elértek. Talán ez az ukrán–német szerelmi viszonynak az oka, vagy inkább a magyarázata. A második világháború alatti közös küzdelmek, a Banderával és a banderistákkal együtt elkövetett elképesztő mértékű zsidóirtás és a vlaszovistákkal vállt vállnak vetve vívott oroszellenes harc.

Az 1990 óta eltelt évtizedekben a németek folyamatosan a holokauszttal nyomasztottak minket. Úgy viselkedtek, mintha nem ők találták volna ki, hajtották és hajtatták volna végre a zsidók szisztematikus kiirtását, hanem mi. Minden gesztust, megemlékezést keveselltek. Folyton arról papoltak nekünk, hogy ők már legyűrték a múltat (Vergangenheitsbewältigung), ők már ezen a területen is példamutató és erkölcsi fölényre okot adó munkát végeztek, ezért oszthatják nekünk az észt, és joguk, sőt kötelességük, hogy oktassanak, pontosabban, hogy kioktassanak minket.

Semmi nem példázta ezt annál jobban, mint amikor a szív nélkül született kancellárjuk, Angela Merkel, hivatalos állami látogatásra, pufi kabátban Magyarországra érkezett. A keletnémeteket kiengedő, a határnyitásban szerepet vállalók kitüntetését és bátorságuk elismerését tudatosan úgy időzítettük, hogy a kancellári látogatásra essen, és levélben kértük, hogy ha teheti, személyesen is mondjon nekik köszönetet. Nem vette a fáradtságot, még csak egy levelet sem küldött, amit felolvashattunk volna nekik, helyette a zsinagógába ment és a zsidó vezetőkkel találkozott.

Naná, hogy nem kajoltam be azt az álságos érvet, amire Merkel jobb ötlet híján, meghatottságot színlelve hivatkozott, vagyis, hogy 1989-re és a keletnémet menekültekre gondolt, amikor a magukat szírnek kiadók millióit rászabadította országára, és Európára. Merkel 16 év alatt tönkretette Németországot és Európát. Minden fontos döntése katasztrofálisan rossz volt és végzetesnek bizonyult.

És most itt van nekünk Friedrich Merz, a tehetségtelen, színtelen-szagtalan BlackRock-lobbista, aki nyíltan revansra készül Oroszországgal szemben és eltökélt szándéka, hogy egész Európát magával rántsa.

Újra.

Ahelyett, hogy a transzatlanti viszony újraépítésének irányába mozdult volna el, fontosnak tartotta leszögezni, hogy a Trump elnök által a normalitásért folytatott „kultúrharc nem a mi harcunk”. Ez mindent elmond a német kereszténydemokratákról, végül is ő az elnökük. Milyen keresztények azok, akik behódoltak az LMBTQ- és transzlobbinak, valamint a woke mozgalomnak?

Németek.

Merz tehát továbbra is kitart amellett, hogy Németországban az emberek évente változtathassák a nemi identitásukat. És ez csak a kezdet.

A többi igazán dermesztő, sőt félelmetes.

„Támogatjuk Ukrajna bátor ellenállását az orosz imperializmussal szemben. Diplomáciailag, politikailag, gazdaságilag, de természetesen katonailag is. Valójában Németország és Európa vette át már egy éve a legfontosabb vezető szerepet a háborúban. Moszkvának elképzelhetetlen veszteségeket és költségeket okoztunk. Ha Moszkva végre beleegyezik a békébe, akkor ezért teszi. Ez az európai erőfeszítés eredménye lesz... Az Európai Alapszerződés 42. cikkelye szerint az Európai Unió tagjai kötelezettséget vállalnak arra, hogy tagtársaikat egy fegyveres támadás esetén megvédjék...”

Íme a németek kancellárja, aki háborúzni akar Oroszországgal. Úgy, hogy közben megállapítja: „szemmel látható, hogy a transzatlanti partnerség elvesztette magától értetődését, először az USA-ban, majd itt Európában és valószínűleg itt, a teremben is.”

Majd azzal fenyegetőzik, hogy a német lesz Európa legerősebb hadserege!

Akkor szálazzuk szét, hogy mit is beszél ez a szerény képességű lobbista, aki évtizedek óta az amerikai üzleti érdekeket képviseli. Azt állítja, hogy Németországot és szerződéses kötelességéből fakadóan az egész Európai Uniót kész katonailag is szembefordítani Oroszországgal.

Merz tehát hadat üzent Oroszországnak.

Miközben nincs hadserege, nincsenek fegyverei. Amik majd lesznek, ha úgy egy tíz év alatt összejön neki. „A Bundeswehr-ből a leggyorsabban Európa legerősebb hadseregét csináljuk. Egy olyan hadsereget, ami, ha kell, helytáll.” Ezt az oroszok nyilván ölbe tett kézzel kivárják majd, végül is úriemberek.

És ha mégsem?

Mindezt úgy, hogy az USA támogatására nem számítanak, sőt ellenszegülnek az amerikai politikának. Vagyis, egyszerre harcolnak majd két fronton: Keleten és Nyugaton, ahogy szoktak.

És borítékolhatóan ugyanolyan sikerrel.

Persze nekünk is mennünk kell majd újra a Don-kanyarba, hiszen ahogy Merz felhívta a figyelmünket, az alapszerződés 42. pontja értelmében kötelesek vagyunk ezt az újabb öngyilkosságot fiaink és férjeink vérével kiszolgálni. A cél, ahogy már Hitlernél is volt, szinte szóról szóra ugyanaz: „Európából világpolitikai tényezőt kell csinálni, olyant, ami saját biztonságpolitikai stratégiával rendelkezik.” Ez vélhetően akkor lesz majd aktuális, ha a német hadsereg lesz a legnagyobb Európában.

Akad ennek a tervnek néhány gyenge pontja. Európának nincs saját energiaforrása, saját védelmi képessége. A modern technológiákban lemaradt, az űrversenybe be sem nevezett, társadalmai elöregedtek. Nyugat-Európa ellenséges migránsmilliókkal van tele.

Ezt tehát mégis kivel? Hogy és főleg miért?

Lehet, hogy túlzottan németellenes vagyok. Vannak, akik azt hozzák majd fel velem szemben, hogy de hát ez csak a kancellárjuk, az egyszerű németek nem akarnak háborút.

De ők tűrik, ők követik, ők választották meg.

Mindez volt már.

Ugyanez, szóról szóra.