Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Egy brit miniszterelnök bukására

Boris Johnson nem fogta fel, mekkora gyökeres átalakulás lehetősége rejlik a Brexitben.

Eurokraták egész hadának kuncogása töltötte be a földrész légterét a múlt héten, amikor Boris Johnson bejelentette lemondását. Az ő érzéseiket fogalmazta meg Bruno Le Maire francia gazdasági és pénzügyminiszter, amikor úgy fogalmazott, hogy „Johnson személy szerint nem fog nekem hiányozni”, továbbá „a populizmus és a Brexit nem jó elegy”.

A brit elitben többségben levő Brexit-ellenesek hasonló szellemben reagáltak. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy egy nekik ellenszenves miniszterelnök feladta. Az ő szemükben az a populista mozgalom szenvedett vereséget, amely kétségbe merészelte vonni tekintélyüket és néhány éven keresztül megalázó meghátrálásra kényszerítette őket.

A 2016-os Brexit-népszavazás, majd a Brexit-párti konzervatívok elsöprő győzelme a 2019-es parlamenti választáson sokkal többről szólt, semmint Boris Johnsonról. Johnson azonban minden gyarlósága ellenére is kulcsszerepet játszott. Tudniillik abban, hogy vége szakadjon a brit társadalmat évtizedek óta uraló politikai konszenzusnak.

A konzervatívok 2019-es megkérdőjelezhetetlen választási győzelme után senki sem állíthatta komolyan, hogy a 2016-os brexit népszavazás puszta kisiklás volt. Több millió munkás képes volt hátat fordítani a Munkáspártnak a Brexit érdekében, s ez arra vallott, hogy a közvélemény jelentős rétegeiben megérett egy nagy változás igénye. Leomlott a „Vörös Fal”, vagyis a Munkáspárt nem uralta többé Közép- és Észak-Angliát, valamint Északkelet-Walest, más szóval az embereknek elegük lett az őket alig palástoltan megvető politikai elit bábáskodásából. Szóhoz akartak jutni. És olyan vezetőket akartak, akik kiállnak majd az ő érdekeikért.

A brit politikában nem is igen történhetett volna fontosabb esemény, mint amilyen Johnson 2019-es választási győzelme volt. A megelőző három évet a Brexittel kapcsolatos bizonytalanság jellemezte. A brit elit mindent elkövetett, hogy valahogy ellenkezőjébe fordítsa a népszavazás eredményét. Egyes bennmaradás-pártiak egyenesen abban bíztak, hogy a parlamenti választás majd védekező pozícióba szorítja a Brexit híveit.

Számításuk azonban nem vált be. A Konzervatív Párt földcsuszamlásszerű győzelmet aratott, és 80 mandátumnyi többséget szerzett. A választók történelmi felhatalmazást adtak Boris Johnsonnak nemcsak arra, hogy hajtsa végre az Európai Unióból való kilépést, hanem arra is, hogy alapjaiban változtasson a szokásos ügymeneten és megújítsa a közéletet. Johnson azonban elpuskázta. Ezek után pedig fel kell tennünk a kérdést: miért mondott ily nyomorultul kudarcot? Miért nem tudott semmit sem megvalósítani a választóktól kapott hatalmas felhatalmazás birtokában? Miért tékozolt el egy ekkora történelmi esélyt?

Számos kommentár Johnson bukása előtt és óta egyaránt a miniszterelnök személyes és lélektani hiányosságait tette felelőssé minden baklövéséért.

Mindezek a karosszék-pszichoanalízis-gyakorlatok nemigen támaszkodnak egyébre, mint puszta spekulációra és hosszú ideje forgalomban lévő anekdotákra. Például az újságírók, akik igyekeztek becstelen, hazug jelemnek ábrázolni Johnsont, többnyire mind idézték azt az etoni tanárát, aki „szégyentelenül felületesnek” minősítette Johnsonnak a tanuláshoz való viszonyát. Mások újrahasznosították azt, amit Telegraph-beli főnöke, Max Hasting mondott róla: ő ugyanis „kényszeres hazudozónak” minősítette, olyasvalakinek, aki „minden egyes embert elárult, akivel valaha is dolga akadt”. Ma ugyanezek a kommentátorok büszkén közlik, hogy ők, lám megmondták. Márpedig Johnson politikai bukása valójában nem magyarázható meg személyes hibáival. Sőt, a nagyközönség régóta tudatában van e hibáknak, mégis sokan szavaztak a konzervatívokra 2019-ben – és igen jelentős részük kifejezetten Boris Johnson miatt. Akárhogy is, az ország hiteles vezetőjének látszott.

AZ ÚJ ELIT

Johnsonnak nem annyira a személyiségében volt keresendő a baj, mint inkább abban, hogy nem fogta fel teljes mértékben, mi a politikai tét. Kétségkívül ő vezette a Brexit-mozgalmat, amely az tűzte ki célul, hogy visszaállítsa Nagy-Britannia nemzeti szuverenitását, közben azonban mindvégig képtelen volt megérteni, mennyire radikális átalakulás lehetősége nyílik meg a Brexittel.

Időnként olyan benyomást keltett, mint aki úgy gondolja, hogy a Brexit után lényegében a régi kerékvágásban haladnak a dolgok. Egy pillanatra sem látszott rajta, hogy felfogná, mekkora a tét. Mindenekelőtt pedig alábecsülte, mekkora erejű az ellenállás a Brexittel és az Európai Unióból való kilépés következtében megnyíló hatalmas lehetőségekkel szemben.

A hivatalos kilépés, jóllehet időnként keserves volt, lényegében azonban a dolog könnyebbik részét jelentette. Sokkal félelmetesebb kihívás volt a brit elit ellenállása és a közéletet uraló nagyhatalmú intézmények szerteágazó hálózatának szembeszegülése. A mai uralkodó elitnek nagyon kevés köze van 19. és 20. századi elődjéhez. Amióta a nyolcvanas években megjelent a színen, az új elitnek sikerült mind a közintézmények, mind a magánintézmények felett hegemóniára szert tennie. Hatalma és befolyása nagyot nőtt, amikor 1997-ben az Új Munkáspárt megnyerte a választást és intézményesítette a Blair-féle technokráciát. A Cameron vezette konzervatív kormányok alatt, a 2010-es években pedig csak tovább nőtt a hatalma.

Az új elit a maga képére formálta át a közintézményeket. Eközben szakított a múlt szokásaival és értékeivel. A kozmopolita, nagyvárosi stílust preferálta, és tudatosan távolságot tartott a hangsúlyozottan brit formáktól. Előnyben részesítette a divatos amerikai magatartásformákat és értékeket, köztük a kulturális identitáspolitika elemeit is.

Közben a technokrácia és a társadalommérnökösködés iránti szenvedélye arra indította az új elitet, hogy szeretettel viseltessék az Európai Unió iránt. Mindig is önkéntelenül és ösztönösen bennmaradáspárti volt. Azóta is úgy érzi, sokkal több fűzi brüsszeli kollégáihoz, mint saját országának polgáraihoz. Ha Boris Johnson kormánya csakugyan felhatalmazásához híven akart volna cselekedni, mindenekelőtt szembe kellett volna szállnia az új elittel. És olykor úgy festett, hogy Johnson és némelyik kollégája megértette ezt. A miniszterelnök korábbi személyes tanácsadója, Dominic Cummings gyakran szóba hozta, hogy igenis szembe kell szállni „a Blobbal” (egy képregénysorozatban szereplő nagytestű mutáns alakkal), és le kell gyűrni a közigazgatás ellenállását, mert csak így lehet elérni a választott kormány célkitűzéseit.

Végső soron azonban a Johnson-kormány visszarettent a konfrontációtól. Tudatosan kerülte, hogy összecsapjon az új elittel. Minthogy azonban nem volt képes irányítása alá vonni az államigazgatást és egyéb intézményeket, alaposan aláásta önnön hitelességét, mert hiszen így nem volt képes céltudatosan és hatékonyan kormányozni. Hiába szenvedett tehát az új elit vereséget a népszavazáson majd a választáson, továbbra is jelentős befolyást volt képes gyakorolni, sőt ellenőrzése alatt tartotta a politikát.

A médiát még inkább. A média nemcsak kulturális hatalmat gyakorol, hanem egyúttal önálló politikai erővé is vált. Képes rá, hogy korlátozza a politikai intézmények és pártok befolyását. Sőt, megszabja a hírek terjedését és eldöntheti, mely ügyek legyenek napirenden.

Ha egy kormány képtelen felvenni a harcot a média napirend-meghatározó monopóliumával, nem lesz képes kezdeményező szerepet játszani.

Pontosan ez történt 2020-ban, a koronavírus-járvány elején. A Johnson-kormány kezdetben azon volt, hogy ne kényszerítse karanténba a társadalmat. A riadalmat keltő média szakadatlan nyomása alatt azonban elolvadt a kormány bátorsága, és a média követelései érvényesültek. Amikor a média ennyire képes diktálni a kormánypolitikát, akkor a közélet leértékelődik és depolitizálódik.

Csakhogy a média hatalmát könnyű félreérteni. Csakis azért képes ekkora befolyást gyakorolni, mert a társadalom többi intézményének befolyása hanyatlóban van. Más szóval, a mai médiahatalom felemelkedésének feltételeit a pártpolitika hanyatlása és a demokrácia kiüresedése hozta létre.

Mindazonáltal nem kétséges, hogy a média kulcsszerepet játszott a közszféra és a magánszféra közti határ elmosódásában. A politikusokat egyre növekvő mértékben személyes tulajdonságaik és magatartásuk alapján ítélik meg, nem annyira közéleti teljesítményük alapján. Ennek eredményeképp a közéletet eluralta a botránypolitizálás, aminek következtében a valódi politika háttérbe szorult és a közélet tekintélye csökkent.

A három évvel ezelőtti választás óta a média nagy energiákat mozgósított, hogy leleplezze Johnson magánéletének botrányos oldalát. Ez a botránykeltő médiamagatartás, amely úgy állította be magát, mintha a „közbizalom” érdekét szolgálná, következetesen kiszorította a nyilvános vitákból korunk égető kérdéseit.

Johnson jellembeli hiányosságai kétségkívül hozzájárultak bukásához. Végső soron azonban azért vesztett, mert nem volt képes szembeszállni azzal a média által vezérelt felfogással, hogy a magánügy közügy. Amíg ezt a képletet nem sikerül visszájára fordítani, amíg a közélet nem lesz ismét a politika terepe, aligha lesz bármely politikus képes valódi politikai vezető szerepet játszani.

Tovább nehezíti a dolgot, hogy a média egyértelműen az új elit szövetségese. A nagyvárosi elit, a bürokrata kaszt és a sok-sok civil szervezet mindig számíthat a média támogatására. Hiába szenvedett az új elit választási vereséget, továbbra is ellenőrzi a médiát és rajta keresztül megőrizte társadalmi befolyását. Ezért volt képes megakadályozni, hogy a Johnson-kormány csakugyan a választóktól kapott felhatalmazás szellemében működjék. Ami pedig a kormányt illeti, nem volt képes felfogni, hogy ha kezébe akarja ragadni a politikai kezdeményezést, szembe kell szállnia a média roncsoló befolyásával.

MEGGYŐZŐDÉS HÍJÁN

Mint az elmúlt években több kommentátornak is feltűnt, a 2016-os Brexit-referendum előtt Johnson két újságcikket is megjelentetett, az egyik a Brexit mellett foglalt állást, a másik ellene. Más szóval tehát, Johnson Brexit melletti elkötelezettsége talán kezdettől fogva papírvékony volt csupán. Annyi mindenesetre biztos, hogy Johnson és kollégái meggyőződés dolgában könnyűsúlyú politikusoknak bizonyultak. Kevés ma az olyan parlamenti képviselő, akinek erős meggyőződése van, s aki képes pályafutását kockáztatni, csakhogy elvszerű magatartást tanúsítson. Ami azt illeti, jóllehet valamennyien pártpolitikusok, rendszerint egyénként viselkednek, nem úgy, ahogy egy-egy csapat hűséges tagjaihoz illik.

A meggyőződésnek és az elkötelezettségnek ez a hiánya Johnsont bukásában is szerepet játszott. A Brexit megvalósítása nem lehetséges, ha az álláspont mögött nincsenek koherens eszmék és célok.

A Johnson-kormányból sajnos hiányzott a választói felhatalmazás megvalósításához nélkülözhetetlen eszmeiség, célrendszer és szellemi erő.

Egyértelműen kudarcot vallott abban, hogy a Brexitből szellemi értelemben koherens politikai szemléletet faragjon. A Brexitet tehát nem sikerült valós tartalommal megtölteni, s ebben nincs semmi meglepő. Johnson kormánya telis-tele volt olyan emberekkel, akikből hiányzott az a fajta meggyőződés és elkötelezettség, amely nélkül nem valósítható meg a Brexitben rejlő potenciál. Erről tettek tanúbizonyságot, valahányszor egymás ellen pletykáltak és kényes értesüléseket szivárogtattak ki a médiának. Ezzel egyúttal kimutatták, hogy nem veszik komolyan közéleti kötelességüket, és nem is csoda, hogy a botrányra éhes média oly sokuk magatartásában talált aztán egykönnyen kiteregetni valót.

Mivel pedig a Johnson-kormányból hiányzott a távlatos gondolkodás és a szellemi egyértelműség, nem is lehetett képes rá, hogy ideológiai értelemben függetlenítse magát az új elittől. Ezért aztán a Johnson-hívők minden állítása ellenére a kormány szemlátomást nem vette komolyan az új elit egyes csoportjai által indított kultúrharcot.

Johnson és kollégái számtalanszor jelentették ki nagy bátran, hogy márpedig szembeszállnak a woke kultúrával. Ez azonban, mint kiderült, üres szócséplés volt. A kormány fennhatósága alatt működő közszférában – kivált az iskolákban és a felsőoktatásban – intézményesült az identitáspolitika. A Konzervatív Párt parlamenti csoportja pedig gyakran tette magáévá a legújabb woke hóbortokat.

Időnként úgy festett, mintha Boris Johnson egyenesen együttműködne a woke erkölcscsősz-vállalkozókkal. Tavaly októberben részt vett a konzervatív párti kongresszus keretében a Stonewall LMBTQ-szervezet által rendezett értekezleten, miközben felesége, Carrie támogatásáról biztosította a Stonewallt. Ha komolyan gondolta volna, hogy felveszi a küzdelmet a kultúrharcban, nem tett volna gesztusokat egy olyan szervezet mellett, amely oly nagy igyekezettel próbálja a társadalomra kényszeríteni a transzneműség eszméit.

Ma úgy fest, hogy Johnson soha nem is vette komolyan a kultúrharcot. Amikor tavaly egy maroknyi rasszista futballdrukker visszataszító megjegyzéseket tett az angol válogatott fekete bőrű játékosaira, Keir Starmer munkáspárti vezérnek sikerült defenzívába kényszerítenie Johnsont, amiért a miniszterelnök nem támogatta a féltérdre ereszkedés rítusát. „A kormány megpróbált kultúrharcot indítani” – mondta Starmer. Johnson és mások „rájöttek, hogy a rossz oldalon állnak, és most abban reménykednek, hogy ez senkinek sem tűnt fel”. Johnson védekező pozícióból válaszolt Starmernek. „Nem akarok semmiféle politikai kultúrharcba bocsátkozni” – mondta. „Ismétlem, egyértelműen és viszolyogva ítélem el a rasszista magatartást, amelynek vasárnap tanúi voltunk”. Más szóval hallgatólagosan elfogadta Starmernek azt az állítását, hogy aki ellenzi a féltérdre ereszkedés gesztusát, az mindjárt „a rossz oldalon áll”, és ezzel tanújelét adta annak, hogy fogalma sincs arról, mi forog itt kockán. Johnson kétségkívül őszinte volt, amikor azt mondta Starmernek, hogy nem akar „semmiféle politikai kultúrharcba bocsátkozni”. Pontosan ez ítélte őt kudarcra a Brexit-terv megvalósításában. Ahhoz ugyanis a politikusoknak offenzívába kell átmenniük és ki kell állniuk a brit kultúra védelmében. A Brexit-népszavazás maga is állásfoglalás volt a brit értékek és a nemzeti szuverenitás mellett. A woke kultúra antitézisét képviselte.

Amikor tehát Johnson nem volt hajlandó politikai kultúrharcba bocsátkozni, gyakorlatilag elárulta a Brexitet.

Érintetlenül hagyta az új elitet és sokat tett azért, hogy elenyésszen a 2016-os, majd a 2019-es választási győzelem.

Végzetes, tragikus hiba volt, hogy Johnson visszarettent a politikai kultúrharctól. Ezzel elképzelés nélküli politikus lett belőle. Elképzelés nélkül pedig a ragadozó média egykönnyen el tudta szigetelni és aztán ki tudta pécézni magának.

Olyan vezetőkre van szükségünk, akik elkötelezettek, meggyőződésesek, és készek megharcolni azért, amiben hisznek. Johnsonból mindezek a tulajdonságok hiányoztak.