A hatalom berkeiben egy év elteltével is arra használják az ostromot, hogy a rettegés kultúráját építsék. Újabb példa ez arra, hogy mértéktelenül felnagyítanak egy fenyegetést, és ezzel bizonytalanságot keltenek a közvéleményben.

A hisztérikus uralkodó osztálynak nincs szüksége világjárványra ahhoz, hogy szüntelen magas fordulatszámon járassa a riogatás hajtóművét. Az amerikai politikai elit szemrebbenés nélkül, magától értetődően katasztrófává fújta fel a Capitoliumnál tavaly január hatodikán lezajlott tiltakozást.

A dühödt tiltakozók részvételével lezajlott politikai zavargást szinte nyomban „lázadássá” és belpolitikai terrorcselekménnyé minősítették. Vezető demokrata párti politikusok egyenesen államcsínykísérletről beszéltek, és Oroszországot vélték látni a háttérben. Nancy Pelosi, a képviselőház elnöke „Putyin bábjainak” nevezte a zavargás résztvevőit.

Mindent megtettek: szakadatlan erőfeszítéssel munkálkodtak azon, hogy kimutassák az Egyesült Államok választott kormányának megbuktatására törő gonosz összeesküvést, és mégsem utal a világon semmi arra, hogy tavaly január 6-án nem egyszerűen dühödt, erőszakos zavargók hatoltak be a Capitolium épületébe. Az FBI és a többi hatóság a legnagyobb igyekezettel sem tudott semmiféle összeesküvés nyomára bukkanni. A Reuters hírügynökség tavaly augusztusi jelentéseszerint „az FBI nem talált elegendő bizonyítékot arra, hogy a Capitolium elleni január 6-ai támadás az elnökválasztás eredményét megváltoztatni akaró összeesküvés eredménye lett volna.”

Amerika kulturális elitje a Demokrata Párt vezetésével karöltve a bizonyítékok hiányával mit sem törődve továbbra is hisztéria-üzemmódban működik. Sőt, az elmúlt év során még meg is szilárdult az a rögeszméje, hogy valamiféle lázadás vagy államcsíny fenyeget. Olyannyira, hogy már nem is igen képes megkülönböztetni a képzelet világát a valóságtól.

A valaha komoly hírforrásnak számító New York Times a polgárháborús veszélyről fantáziáló önnön paranoiájának rabja lett. Kommentárjaiból óhatatlanul azt a következtetést vonják le az olvasók, hogy január 6-án a véres államcsínyeket kísérőkhöz hasonló erőszakos zavargás zajlott le. Újév napján a szerkesztőbizottság a következő címmel közölt állásfoglalást: „Most már minden nap január 6-a van”. Ha valakinek ennyi nem lenne elég, a cikk szövegében is elolvashatja, hogy „Január 6-a nem múlt el; itt van minden nap”. Az írás olyan világot fest elénk, amelyben „A Köztársaság léte van veszélyben”, továbbá „nem becsülhetjük tovább alá az országot fenyegető veszedelmet”. A szóban forgó fenyegetést azok a milliók testesítik meg, akik továbbra is Donald Trumpot támogatják és tagadják a valóságnak azt a változatát, amelyet a New York Times állít eléjük. „Az ilyen veszedelmet” – fúj riadót a szerkesztőbizottság – egyetlen szabad társadalom sem élheti túl, ha a tagadja a fenyegetés létét”.

Thomas Friedman arról elmélkedik a lap hasábjain: „Hogyan állítsuk meg Trumpot és vegyük elejét egy újabb január 6-nak?”. Ez a cikk és más hozzá hasonlók öntudatlanul is összekapcsolják az omikron variáns terjedését az úgynevezett populista lázadással.

Ez a lázas irracionalitás nem korlátozódik Amerikára. Az Atlanti-óceán túlpartján a Guardian hasonló hangon mutatja be január 6-a örökségét. Egyik cikkének a következő címet adta: „Kanadai figyelmeztetés: 2030-ra az USA jobboldali diktátor uralma alá kerülhet”. A cikk értelmes jövőképnek tekinti, azt a félelemkeltő előrejelzést, amely a Globe and Mail napilapban olvasható egy kutatótól. Thomas Homer-Dixon, a brit-columbiai Royal Roads Egyetem politikatudomány-tanára azt sürgeti, hogy Kanada biztosítsa be magát „az amerikai demokrácia összeomlásának” esetére. „Nem szabad elvethetünk ezt a lehetőséget” – figyelmeztet – „csupán, mert elképzelhetetlenül nevetségesnek vagy iszonyúnak látszik”. Homer-Dixon negatív utópiát bemutató horrorfilmbe illő jövőt vázol fel: „2025-re az amerikai demokrácia összeomolhat, ennek nyomán végletes politikai instabilitás keletkezhet, többek között kiterjedt polgári erőszakhullám söpörhet végig az országon. 2030-ra pedig, ha ugyan már nem korábban, jobboldali diktatúra honosodhat meg”.

A jelek szerint a Guardian szerkesztőgárdája a Homer-Dixonhoz hasonlók által terjesztett politikai pornográfia rabjává vált. Jason Stanley tollából olyan cikket közöl, amely a mai időket nem kis képzelőerővel a Weimari Köztársaság korához hasonlítja, amelynek viszonyaiból a nácizmus kinőtt. „Amerika ma a fasizmus jogi szakaszában van” – hirdeti már a címében is az írás. A szövegben aztán Stanley olyan képet fest Amerikáról, amely nyomasztóan emlékeztet a Hitler hatalomra jutását megelőző hónapok állapotaihoz. A szerző egyértelmű párhuzamot lát Trump és Hitler magatartása között. „Mint minden fasiszta mozgalom, ezek az erők is olyan népszerű vezért találtak maguknak, éspedig ezúttal Donald Trump személyében, akit nem kötnek a demokrácia szabályai.”

Vagy vegyük – ugyancsak a Guardianből – Stephen Marche-ot, aki azt írja, hogy „A következő polgárháború már itt is van, csak nem akarjuk észrevenni”. Meddig kell várni, mire „polgárháború-tagadással” fogják vádolni az olyan embert, aki nem hajlandó magáévá tenni Marche hisztéria-politikáját?

Az éghajlatváltozással, a globális terrorizmussal és a koronavírussal kapcsolatos félelemkeltést már megszoktuk. Újabban azonban a politika nyelvét annyira áthatja a riogatás, hogy a politikai ellenfelet a társadalmat létében fenyegető ellenségnek mutatják be. Nagyon jó példa erre Andrew Leigh ausztrál politikusnak „A végletes veszedelem és a szélsőséges politizálás” című könyve. Leigh azt állítja, hogy a populista politika emelte a létünket fenyegető veszély szintjét. A klímaváltozás, a világjárványok és az atomháború veszélyét szinte észrevehetetlenül megfejelte a populista ellenfél jelentette fenyegetés.

Első pillantásra csábító lehet arra a következtetésre jutni, hogy puszta riogatással van dolgunk, amikor katasztrófának állítják be január 6-át vagy amikor szüntelenül a náci Németország kísértetét idézik meg. Nem vitás, a médiamanipuláció és a valóság szándékos elferdítése is szerepet játszik ebben. Közelebbről megvizsgálva úgy fest azonban, mintha a nyugati társadalmak uralkodó osztályai őszintén magukévá tették volna a rettegés kultúráját. Január 6-a csupán egyike a sok katasztrófának, amely félelemben tartja őket.

A katasztrófa-képzetekben élő mazochista uralkodó elit gondolkodásának jellemző példájával szolgált Alexander De Croo belga miniszterelnök még szeptemberben, az ENSZ Közgyűlésén. „A klímáról, a védőoltásokról és a terrorizmusról”szólván kijelentette, hogy „senki sincs biztonságban, amíg nincs biztonságban mindenki”. A három nagyon is különböző elemet egy kalap alá véve De Croo olyan világot vázolt fel, amelyben az emberi létet járványszerűen terjedő veszedelem fenyegeti. Ha ehhez hozzáadjuk még az amerikai fasizmus veszélyét is, akkor meg is érkeztünk az apokalipszis négy lovasának 21. századi változatához.

A magabiztosságukban megrendült eliteknek ez a torz valóságképe tovagyűrűző hatással van a közéletre. Éspedig két értelemben: bizonytalanság-érzés keletkezik a társadalomban, s egyben csökken az emberek képessége, hogy szembenézzenek életük valódi problémáival.

Nyitókép: Tüntetés a Capitolium épülete előtt 2021. január 6-án (Fotó: New York Times)