Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez
„Mond meg, hogy ki az ellenséged, és megmondom, ki vagy.” – Carl Schmitt

Egy gyáva élet II.

Kis János életinterjú kötetének azt a címet adta, hogy „Szabadságra ítélve.” A cím félrevezető. Pontosabb és helyesebb lenne a „Rabságra ítélve”, mert a 700 oldalnál is hosszabb szöveg arról szól, hogyan nem képes Kis kiszabadulni a marxizmus fogságából, ami végül lényének annyira elválaszthatatlan részévé vált, hogy nélküle nincs is. Persze lehet, hogy vele sincs. 2. rész.


Történetesen zsidó

„Mond meg, hogy ki az ellenséged, és megmondom, ki vagy.”
Carl Schmitt

Kis magát „történetesen zsidó származású európai magyarként” határozza meg. Úgy csinál, mintha zsidó származásának nem tulajdonítana különösebb jelentőséget, bizonyára azért, mert abban a zsidó kommunistákból álló világban, amibe beleszületett és beleszocializálódott, ezt a kérdést megpróbálták bagatellizálni, megkerülni, jelentőségét eltagadni. Kis viszonya saját zsidóságához meglehetősen kétarcú. Miközben mindenhol, mindenkiben antiszemitát szimatol, azt játssza, hogy őt ez a kérdéskör nem érinti, nem is érdekli, nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget. Ennek ellentmond, hogy minden egyes félreérthető, vagy félreérthetetlen elszólást, kijelentést, megjegyzést, utalást megjegyez és felhánytorgat.

AHOGY ZSIDÓSÁGÁHOZ, ÚGY MAGYARSÁGÁHOZ SEM TISZTÁZOTT A VISZONYA.

A zsidó nemzet, Izrael sorskérdései a legtöbbször leplezetlen ellenszenvet váltanak ki belőle, a magyar nemzeti érdek szókapcsolatot nem ismeri. Nyilván azért, mert soha nem tekintette magát „csak” zsidónak vagy „csak” magyarnak vagy magyar zsidónak vagy zsidó-magyarnak. Elkötelezettsége internacionalista vagy mostanság globalista, de legalábbis európai. És miután magáról azt tartja, hogy „a világ eszmei középpontjában” van, ezért a népi, nemzeti elkötelezettségű emberek a számára idegenek, sőt ellenszenvesek. Nemzeti identitásukat periférikus jelentőségűnek, korszerűtlennek, veszélyes nacionalizmusnak tartja. A haladás és az univerzalizmus magasabbrendűségének elefántcsonttornyából tekint le rájuk és viszolyogtató régészeti leletnek látja őket. Viszonyát a nemzetben gondolkodó ellenzéki táborhoz ez a gyanakvóan leereszkedő és lekezelő testtartás határozza meg, ami nem meglepő módon a másik fél részéről is ellenszenvet és bizalmatlanságot vált ki. Kis szerint a rendszerváltoztatáskor a Magyar Demokrata Fórumban és a népiekben előítéletek és ellenszenvek dolgoztak velük szemben. (440. o.) Kiséknek talán nem voltak előítéleteik és ellenszenveik a népiekkel, a nemzetben gondolkodókkal szemben? [1]

Merő véletlen lett volna, hogy szinte kizárólag nomenklatúrás zsidókkal vették magukat körül? Még az sem kizárt, hogy azért, hogy ne keljen elhatárolódniuk szüleik, nagyszüleik viselt dolgaitól. Könnyebb volt úgy, ha „maguk között” voltak. De legkésőbb párttá alakulásukkor szembesülniük illett és kellett volna ennek a kiválasztási szempontnak a hatásával, következményével. A ’90-es választások alatt járt Magyarországon az Izraelben jelentős tudományos pályát befutó, kiváló történész: Jacob Katz. [2] A Duna-parton sétálva, a választási plakátokat nézegetve kérdezgetett. Azt mondta, nem lesz jó vége annak, hogy az SZDSZ vezetői között ennyire túlreprezentáltak a zsidók. 1919-ben sem volt túl jó ötlet – mondta. Miért provokálnak? Nem tudtam a választ. De azt tudom, hogy ezzel a döntésükkel súlyos terhet raktak a rendszerváltoztatás folyamtára és az új demokráciára.

A két háború közötti népi-urbánus ellentét 2.0-ás változata a szocializmusban a „suttogóban” parázslott tovább, hogy a kommunista rendszer és a Szovjetunió összeomlásakor 3.0-ás módosítása törjön a felszínre és egészen a legutóbbi időkig kedvezőtlenül befolyásolja politikai klímánkat. [3] A nyugati világban az 1980-as évektől egészen 2020-ig az antiszemitizmus vádja volt az a furkósbot, ami mára rasszizmussá, homofóbiává, transzellenességgé lényegült át. Évtizedeken keresztül játszották ki ellenünk az antiszemita kártyát. Mindenki antiszemita volt vagy lett, aki nem ők: a balos, marxista, zsidó körök. Minden jobboldali, antikommunista, keresztény politikust, véleményformálót okkal, de sokkal többször ok nélkül lefasisztáztak, leantiszemitáztak. Annak ellenére, hogy nálunk maradt Európában Franciaország után a legnagyobb zsidó közösség, hit és kisebbségi megmaradásuk minden támogatása, segítése kevésnek bizonyult. A zsidó szervezetek zsarolási pozíciója öröknek tűnt. Ez a nyugati, mindenekelőtt német és amerikai hátszél a posztkommunista, liberális erőket segítette, az antikommunista, antimarxista tábort pedig igyekezett delegitimálni. Kisék ebből jelentős előnyökre tettek szert, ezt a nemzetközi támogatást magától értetődőnek tekintették, és lelkiismeretfurdalás nélkül kihasználták. [4]

ÉRDEKES, HOGY KIS, AKI MINDEN ZSIDÓELLENES REZDÜLÉSRE OLYAN ÉRZÉKENYEN REAGÁLT, MINDENT MEGJEGYZETT, SEMMIT NEM FELEJTETT EL ÉS SEMMIT NEM BOCSÁJTOTT MEG, MA MÁR NEM KIFOGÁSOLJA AZ ANTISZEMITA, FAJGYŰLÖLŐ ÉS HOMOFÓB JOBBIKKAL VALÓ ÖSSZEBÚTOROZÁST.

Mindezt vállalható járulékos veszteségnek tekinti, amit felülír az a magasabb cél, hogy a posztkommunista bagázst újra kormányzati pozícióba segítse. „A Jobbik középre húzódását méltánylandó teljesítménynek tartom. A demokrata érzelmű magyarok csak örülhetnek neki, mert megköt a demokrácia táborában olyan szavazókat, akik nem megveszekedett antidemokraták, de szavazhatnának a szélsőjobbra is.” (681 o.) Hogy is van? Nem baj, ha antiszemita, ha cigánygyűlölő, és homofób és persze antidemokrata, vagyis szélsőjobboldali érzelmű, akkor, ha a posztkommunista továbbszolgálókra, vagyis Orbán ellen szavaz, mert attól egyből helye lesz a demokrácia táborában. Ugyan mit jelent Kis számára az, hogy demokrata?


Kis történelemképe

„A történelem interpretáció.”
E. H. Carr

Kis szerint kommunista apját rövid életében őszinte, erős és tiszta szenvedélyek mozgatták. Az ország, amelyben a két háború között élt, a nagybirtokosok és zsellérek országa volt, az urak és szolgák országa, a csendőrpertu országa, ahol egy prefasiszta mozgalomból kinőtt ellenforradalmi rezsim regnált, ahol már a húszas évek elején numerus clausussal sújtották a zsidóként elkülönített magyar állampolgárokat, és ahol a nagy gazdasági válság kitörésétől fogva a rezsim feltartóztathatatlanul gravitált a szélsőjobb felé. (22 o.) Kemény indítás. Kis 2021-ben még mindig a szovjet iskolában bebiflázott kommunista történelemkönyv idevágó fejezetének ismertetésénél tart. Szellemi restségre utal, hogy azóta sem vette a fáradságot, hogy elgondolkodjon a magyar történelmen, esetleg a szovjet tankönyveken kívül mást is elolvasson. [5] A magyar nemzet történelme sajnálatos módon nem érdekli, az szemmel láthatóan nem az ő ügye. Neki csak a Numerus Clausushoz és a Holokauszthoz van belőle köze. Az is nettó igénytelenség, amit a két világháború közti magyar úri osztálynak arról az állítólagos törekvéséről ír, hogy „a magyarság állítólagos kultúrfölénye alapján szupremáciát akart gyakorolni a Kárpát-medence népei fölött.” (405 o.) Ilyet ma már csak azok a begyöpösödött öreg komcsik mondanak, akik képtelenek a 60 évvel ezelőtt beléjük sulykolt tankönyvi baromságokat elengedni. De egy filozófus? Aki évtizedek óta egyetemi tanár? Igaz, hogy csak a CEU-n, ahol elsősorban politikai indoktrinációval foglalkoznak, de mégis. Klebelsberg Kunó gróf, a huszadik század legjelentősebb magyar kultúrpolitikusa volt, számtalan ma is működő kulturális és oktatási intézmény alapítója, 5 000 népiskola megteremtője, tanyasi iskolai hálózat létrehozója, aki a kultúrfölény alatt azt értette, hogy a magyaroknak ki kell magukat művelniük annak érdekében, hogy elfoglalhassák és megőrizhessék helyüket a Kárpát-medencében. Ez a cél a gróf részéről a meritokrácia, a művelődéshez való hozzáférés, valamint a kulturális és oktatási színvonal emelése melletti kiállás volt. [6] Sajnálatos, hogy ezt még ma is el kell magyarázni egy 78 éves magyar egyetemi tanár-filozófusnak, aki mellesleg „a világ eszmei középpontjában tartózkodik”.

A világéban lehet, bár vannak kétségeim, de Magyarországéban biztosan nem.

Most, a kommunista rendszer megingását (?!) követően kellett volna Trianont végre megemészteni. Nekünk, magyarországi magyaroknak őszintén meg kell békülnünk a határok véglegességével. A határok végleges és egyértelmű elfogadása nélkül semmiféle kibontakozás nem lehetséges, következésképpen magyar demokrácia sem. Veszélyt abban láttam, hogy a magyar belpolitika súlypontja tartósan a határon kívülre kerülhet.” (468-469. o.) – írja. De miért kerülne? Skócia több mint háromszáz év brit uralom után másodszor tart népszavazást az elszakadásáról, Wales, Észak-Írország készülődik. Baszkföld ezer és Katalónia több mint félezer év utáni önállósodása is állandóan napirenden van. Kis sem Nagy-Britannia, sem Spanyolország demokratikus berendezkedését nem kérdőjelezi meg, pedig mindkettő a politikai terrorizmus és a politikai foglyok földje. Trianon óta száz év telt el. Miért kéne véglegesen elfogadnunk azokat a határokat, amiket az első világháború végén ránk kényszerítettek, és amely döntések többsége mára érvényét veszítette? Nálunk, csak nálunk, miért ez a feltétele a demokráciának? Miért nem elég, hogy tudomásul vesszük őket, és reálpolitikai adottságként viszonyulunk hozzájuk? Kis szerint a kommunista rendszer csak megingott? Vagyis nem döntöttük meg, juttattuk a történelem szemétdombjára? Miben bízik?

A magyar társadalom – állapítja meg Kis – „1956 után nem kompromisszumot kötött a hatalommal, hanem kapitulált.” (255 o.) Én nem így látom. Én egy olyan kiegyezést véltem mindig is felfedezni a kommunisták és a magyar nép között, ami a kölcsönös félelmen alapult. A kommunisták féltek a néptől, és ezért nem akarták többé túlfeszíteni a húrt, kiszálltak a magánéletünkből, nem erőltették a kommunista ideológiát, megelégedtek azzal, hogy a politikát és a közügyeket átengedtük nekik, és visszahúzódtunk a „várainkba.” Mi is féltünk tőlük, mert többszörösen is megtapasztaltuk, hogy a kommunisták a hatalom megtartása érdekében minden gonoszságra képesek. Kis szerint a „hatalommal kötött íratlan alku legnagyobb haszonélvezője az értelmiség volt.” (257 o.) Ezt mire alapozza? Nem az értelmiség, hanem a párt és állami bürokrácia volt a kommunista rendszer haszonélvezője. A pedagógusok, mérnökök, orvosok stb. megbecsültsége végig igen alacsony maradt.

Kis minden, a magyar történelmi hagyomány, tradíció folytonosságát jelentő gesztust ellenzett és ellenez ma is, még a koronás címert is, amire ezzel az erővel szerinte svájci sapkát is tehetnénk. [7]

„1945-ben Magyarországon is megbukott a régi jobboldal, méghozzá nemcsak a nyilas söpredék, hanem az úri osztály is. 1990-ben azonban úgy támadt fel, mintha a maga okozta háborús katasztrófa nem erkölcsi és politikai bukás lett volna, hanem átmeneti vereség egy hosszútávú antikommunista kereszteshadjáratban, melynek most, íme, ő lett a győztese. A kommunista diktatúra lehetetlenné tette, hogy a ››keresztény középosztály‹‹ öntudatú réteg végrehajtsa a maga történelmi önkritikáját, amikor pedig a diktatúra megbukott, diadalmasan térhettek vissza. Igazolva érezhették magukat.” (590 o.) „Horthy és rezsimje a mentőkörülményekkel együtt elutasítandó. Nem mondanám, hogy a kommunista rezsim a folytatandó nemzeti hagyományhoz tartozik. Mindkettő történelmi zsákutca volt.” (592 o.) „A pártállami rendszer torz és felemás módon mégiscsak modernizálta a magyar társadalmat. Eltűntek a hagyományos rendi különbségek, az ország urbanizálódott és ezzel együtt szekularizálódott, a lakosság iskolázottsági szintje emelkedett. A hatvanas évektől megindult egyfajta felemás polgárosodás is. Megjelentek a személyes szabadság térségei, a szabadságot a hatalom megtűrte.” (573. o.)

Kis nem értékeli azt a teljesítményt, amivel a Horthy-rendszer Trianon után, Trianon ellenére, új, független országot teremtett. Létrehozta régi-új intézményeit, parlamenti demokráciát honosított meg. Biztosította az önálló nemzeti létet, és a konzervatív liberális berendezkedése védelmében nemet mondott a kor „haladói” által forszírozott nemzeti és nemzetközi szocializmusra. Magyarországot szomszédjainál lényegesen tovább távol tartotta a világháborútól. Csak, amikor a Kis és eszmetársai által ma oly nagyon hájpolt németek 1944. március 19-én megszállták hazánkat, veszett el szuverenitásunk. [8] Kis nagyra értékeli a pártállami rendszer modernizációját, és a hatvanas évektől megindult polgárosodást. Amit megelőzött hazánk visszaerőltetése a feudalizmusba, a polgárság kifosztásával, megtizedelésével, ellehetetlenítésével, a parasztság röghöz kötésével, kizsigerelésével. Innen volt csak szép a kikászálódás! Azt is pozitívumnak tartja, hogy „megjelentek a személyes szabadság térségei (?), a szabadságot a hatalom megtűrte.” A Horthy-korszakban a szabadság a polgári jogok természetes kelléke volt. Szabad volt a vallásgyakorlás, a szólás, a sajtó és a gyülekezés. Nem a hatalom kegyéből, hanem mert liberális szabadságjogokat biztosító parlamentáris demokrácia volt.

Kis csőlátása abból ered, hogy kommunista maradt, és soha nem szűnt meg azt a rendszert a sajátjának tekinteni. „Kádárnak mennie kell! – mondta 1987-ben, mert azt hitte, hogy akkor ők, a mindent jobban tudó reformerek jönnek majd, és minden maradhat a régiben. Kis meg volt győződve arról, hogy jobban csinálta volna a politikát, mint Kádár, vagy később Antall, illetve Orbán. Ha csinálta volna. De nem volt benne elég bátorság ahhoz, hogy politikusként kipróbálja magát. Hogy csinálja. Kívülről, felülről, informálisan, felelősségvállalás nélkül irányítani. Neki úgy volt testhezálló. „Senki másnak nem volt az enyémhez hasonló autoritása.” (558 o.) – büszkélkedik. Soha nem volt demokrata.

KIS A TANKÖNYVI PÉLDÁJA ANNAK, HOGY A NEMZETI ÉRZELMŰ, ANTIKOMMUNISTA ERŐKKEL SZEMBEN AZ EGYKORI PÁRTÁLLAMI, VAGYIS AZ ÁLLAMPÁRTON BELÜLI MI KUTYÁNK KÖLKEI MINDIG A NEMZETELLENES, GLOBALISTA (INTERNACIONALISTA) ERŐKET VÁLASZTJÁK, ILLETVE TÁMOGATJÁK.

Pokol Béla már 1996-ban azt mondta nekem, hogy a barikád két oldalán a nemzeti és a nemzetközi elkötelezettségűek sorakoznak fel. Akkor vitába szálltam vele. Azt válaszoltam neki, hogy a képlet szerintem nem ennyire egyszerű. Most megkövetem. Neki volt igaza. Tényleg ennyire egyszerű. Kist a magyarság sorsa, megmaradásának parancsolata nem érdekli. Sorskérdéseink az ő számára legjobb esetben is közömbösek, de inkább viszolyogtatók. Trianon nem fáj neki, ahogy a magyar középosztály megsemmisítése sem, pedig annak hiánya ellehetetleníti a demokratikus berendezkedést. A magyar nemzet szuverenitása nem szempont a számára. Ahogy a nemzeti függetlenség megőrzése és megtartása sem. „Mi voltunk az emberi jogok, a politikai és társadalmi egyenlőség pártja, nálunk következetesebben senki nem állt ki a kapitalista piacgazdaságra való áttérés és ugyanakkor az erős és független szakszervezeti mozgalom létrehozása mellett, mi küzdöttünk az állam vallási és világnézeti semlegességéért, a pluralizmusért és toleranciáért, a roma integráció ügyét is mi vállaltuk fel.” (666 o.) – állítja. Kis a globalizáció híve. A jelenleginél egységesebb Európát akar, egy demokratikus államokból álló Európai Uniót. (46. o)

Kis János azzal, hogy a Kádár-rendszert modernizáló, polgárosodó, a szabadságot eltűrő rendszerré minősíti át, saját eredetmítoszát semmisíti meg. Egykori ellenzéki tevékenységüket pedig a rendszer szabadságával élő, kockázat és tét nélküli baráti társaság önfelstilizáló időtöltésévé fokozza le.


Rendszerváltoztatás

„Lehet valaki nagyon liberális és egyáltalán nem demokrata, valamint nagyon demokrata és egyáltalán nem liberális.”
Ortega y Gasset

„A ››demokratikus‹‹ ellenzéknek – remélem, nem túlzok – kitüntetett szerep jutott az új magyar liberalizmus létrejöttében, karakterének alakításában, de az új magyar liberalizmus nem a mi kizárólagos művünk volt: a köztünk és a rendszerkritikus társadalomkutatók közötti találkozásból jött létre, és kellett hozzá a közgazdász és szociológus rendszerkritikusok kölcsönös közeledése.” (309 o.)

Ez teljesen egyértelmű. Kis és társai egy új magyar liberalizmus létrejöttén munkálkodtak. Mi demokráciát és nemzeti függetlenséget akartunk. Ez a liberalizmus a Nyugat programja volt, nem a miénk. Akkor is, és azóta is az. Ők a mi rés nélküli betagolódásunkat akarták, ezúttal az USA diktálta rendbe. Mi szabadok akartunk lenni. Készek voltunk és vagyunk ma is arra, hogy felelősséget vállaljunk a sorsunkért. 1990 után egy pár évig még nem értettük meg, hogy a Nyugat szándékai nem esnek egybe a mieinkkel. Mostanra azonban mindenki számára, még Kis számára is világossá kellene, hogy váljon, hogy a Nyugat be akar minket tagolni a birodalmába, amit mi nem akarunk. Pont elegünk van a birodalmakból. Kicsekkoltuk a Habsburgot, a nácit és a szovjetet. Szuverenitásunk érték, amiért megharcoltunk, és amit meg akarunk őrizni. Különösen annak fényében, hogy a Nyugat úgy vár tőlünk önkéntes idomulást, hogy nem igazán ad érte semmit. Az a világ pedig, amit kínál, egyre kiábrándítóbb. Már nem gondolunk úgy rájuk, mint a szabadság földjére, sőt egyre jobban emlékeztetnek minket arra a szabdsághiányos világra, amit magunk mögött hagytunk. Ha Kis ezt nem látja, vak.

A MAGYAR NEMZETNEK ELEGE VOLT A KOMMUNIZMUSBÓL ÉS A SZOVJET MEGSZÁLLÁSBÓL. SZABADSÁGOT ÉS FÜGGETLENSÉGET AKART.

Nem a hatvannyolcasok SZDSZ által közvetített amerikai liberalizmusát. 1988-1991 között azért vívtunk antikommunista és nemzeti felszabadító küzdelmet, hogy kivívjuk a szabadságunkat. Hogy visszaszerezzük a függetlenségünket. Hogy szabad választásokon biztosítsuk hazánk demokratikus berendezkedését. Visszaállítottuk azokat a liberális szabadságjogainkat, amiktől a kommunista diktatúra megfosztott bennünket. Kis és harcostársai azonban nem voltak se antikommunisták, sem a nemzeti függetlenség hívei. Ők rendszerkritikusok voltak és maradtak. Nem megdönteni, hanem megreformálni akarták a pártállami rendszert. Ennek következményeivel a magyar társadalom csak 1994-ben szembesült. Mi, akik megdöbbentünk és árulásnak tartottuk, hogy Kisék összeálltak az abszolút többséget szerzett utódpárttal, és ezzel cserbenhagyták a rendszerváltoztató erőket, csak akkor jöttünk rá, hogy szó sincs semmiféle árulásról. Ők mindig is a pártállam oldalán álltak. Mi rendszerellenesek voltunk, ők a pártállami rendszeren belül akarták átvenni az irányítást, ami meggyőződésük szerint már régóta őket illette volna. „Nem a kommunistákkal való leszámolást hirdettük, hanem a kommunista rendszerrel való következetes szakítást. (562. o.) Vagyis a kommunisták maradhattak, mert Kis és társaik szerint nekik nem kellett semmilyen bűnnel, mulasztással, vétséggel szembenézniük. A pártállami rendszert sem kell lebontani, lerombolni, hogy helyette másikat építsünk, elég szakítani vele és a Kisék illetve a velük szövetségesek által helyeselt irányba fordítani. [9] Amikor 1994-ben összebútoroztak az utódpárttal, erre tettek kísérletet. Az MSZP-SZDSZ közös kormányzása aztán egy időre helyre billentette azt a méltatlan helyzetet, ami akkor áll elő, ha nem ők dirigálnak. „A mi magabiztos nyugatosságunk sokakban keltett kisebbrendűségi érzéseket… Ha rólunk szólva azt mondták, hogy az SZDSZ-ben van a szürkeállomány az másnak jól állhatott, nekünk nem állt jól, amikor mi mondtuk magunkról.” (572. o.) De nem bírták, nem bírják megállni, hogy ne mondják. Akkor is, azóta is meg vannak győződve arról, hogy a bunkó szociknak volt szükségük rájuk, nem fordítva, ők pedig civilizációs küldetésüket teljesítették azzal, hogy melléjük álltak és szalonképesnek mutatták őket a fejlett Nyugat előtt és biztosították, hogy kulturáltan viselkedjenek. Ami a szürkeállományt illeti, egyetértek. Szürke, vagyis unalmas, egyhangú, ötlettelen állomány.

fortepan_61636 Hodosán Róza.jpg

Mi modern Magyarországban gondolkodtunk, a népi írók kétlelkűen viszonyultak az ország modernizálódásához. Akarták is a modern világot, de az idealizált paraszti múlt iránt is tele voltak nosztalgiával.” Kis és eszmetársai, ahogy ebből az unalmas, hétszáz oldalas hömpölygésből is kitetszik, semmilyen eredeti ötletet, elképzelést nem tudtak és tudnak magukból kiizzadni sem a jelennel, sem a jövővel kapcsolatban. A magyarság sorskérdései iránt érzéketlenek, ezért, ahogy a múltban, úgy a jelenben sem okozott nekik gondot a külföldi minták kritika nélküli átvételének szorgalmazása. [10] Moszkva vagy Washington, Berlin vagy Brüsszel, nekik édesmindegy. Csak másolhassanak. Velük szemben álltak azok, akiket lenéztek azért, mert a magyar nemzet jövőjéről gondolkodtak. Mert kritikusan álltak a keleti mintáknak a nyugatival történő behelyettesítéséhez. Mert számukra a magyar nemzet megmaradásának bebiztosítása volt az elsődleges cél, amit ugyanúgy veszélyeztetett a szovjetizálás, mint az amerikanizálás. „Ők a mindent meghatározó, legfőbb nemzeti sorskérdésnek a nemzet puszta megmaradását tekintették. Nem beszéltünk közös nyelvet a népiekkel. Mi azt kívántuk, hogy a magyar társadalom az érdekek, világnézetek, életfelfogások sokféleségét elfogadó politikai közösséggé váljon, ők egy elképzelt homogén nemzeti kultúra és identitás helyreállítását tartották kívánatosnak. Mi voltunk azok, akik a racionalitást, a komplexusok nélküli nyugatbarátságot jelenítettük meg.” (309. o.) A homogén magyar nemzetállam nemzeti kultúrája csak a képzelet műve lenne, míg az általuk szorgalmazott multikulturális valami realitás? Hol van olyan? Az USA olvasztótégelye mára kihűlt, a nyugat-európai társadalmakban be sem fűtöttek alatta. Mert már előtte fajokra, vallási csoportokra hullottak szét.

Kis szerint a „népiek” felemelkedésüket a szocializmusnak köszönhették (310. o.) Érdekelne, Kis és elvtársai vajon minek? Ők aztán igazán az „osztályharcos őrségváltás” haszonélvezői voltak, mindahányan. Kis miért tagadja ezt el?

„Csurkáék magukat a hatalommal egyenrangú tárgyalófélnek tekintették, azt tételezték, hogy övék a szellemi hatalom. A párt hatalmát nemzetietlennek és ezért illegitimnek tekintették.” (311. o.) Kisék nem egyenrangúnak tekintették magukat, ők magukról a hatalom felettes énjeként gondolkodtak. Számukra a párt hatalma a szovjetektől eredt és ezért legitim volt. Most is csak akkor tekintik legitimnek a hatalmat, ha azt valami külső erőközpont szentesíti.

Kis úgy véli, hogy az ő radikalizmusuknak a kapitalista demokrácia volt a jövőbe mutató tartalma. A harmadik út szerintük a harmadik világba vezet. [11] Meg volt róla győződve, hogy ő modernebb szellemiséget képvisel, mint Antall. „Antall a Horthy rezsimre emlékeztető rendszert épít, oda nyúlik vissza az ideológiája, meg az urambátyám légköre, és közben a kommunista rezsim államközpontú struktúráit sem bontja le.” (598. o.) [12] Ezzel szemben ők már akkor, amikor Antallra omlott a kommunista rendszer teljes csődje, a progresszív nyugati értelmiség emberjogi célkitűzéseivel azonosultak és az emberek közti egyenlőséget hirdették (!) Egyáltalán nem láttak abban ellenmondást, hogy a „nagy egyenlőség” pártolása közben a kapitalista piacgazdaság kíméletlen bevezetése és a szociális ellátórendszer gyors lebontása mellett kardoskodtak. (564. o.) [13] Progresszivitásuk abban merült ki, hogy a lehető leggyorsabban átképezték magukat a hozzánk jövő amerikai és egyéb nyugati civilizátorok komprádoraivá. Ez aztán annyira bejött nekik, hogy máig azok maradtak.


Továbbszolgálók

„Az igazság akkor is van, ha tagadják.”
George Orwell

Kis és pártja minden eszközt bevetett annak érdekében, hogy a történelmi igazságtételt ellehetetlenítse, vagyis, hogy megakadályozza, hogy a még életben levő kommunista tetteseket felelősségre lehessen vonni azokért az életellenes bűncselekményekért, amiket a pártállami időszak alatt elkövettek. Pedig csak a politikai okokból elkövetett gyilkosságokért, kínzásokért, illetve a minősített hazaárulásért kellett volna számot adniuk. Kis az SZDSZ nomenklatúrás vezetőivel együtt szemérmetlenül lázított a számonkérések ellen, helyette a már majdnem félszáz éve folyamatosan kipellengérezett és üldözött egykori „nácik” további üldözését erőltetették. A rendszerváltoztatás egyik meghatározó, szimbolikus jelentőségűvé vált eseményévé az a vita vált, ami a történelmi igazságtételt helyesnek és fontosnak tartó MDF frakcióvezetője: Kónya Imre és Pető Iván, az SZDSZ egyik, a számonkérést ellenző vezetője folytatott. A vitát a tv közvetítette, sőt egy pár nappal később meg is ismételte. Miután a tv-ben és a médiában elsöprő többségben voltak a továbbszolgáló pártállami káderek, illetve az SZDSZ-t támogatók, akik nem kis részben a saját védelmük érdekben mindent elkövettek, hogy ellehetetlenítsék az igazságtétel ügyét. Akik kiálltak mellette, azokat elhallgattatták, nevetségessé tették, lejáratták.[14] A vitából a szánalmasan makogó Petőt hozták ki győztesnek, elhallgatva, hogy Pető szülei és több rokona is ávós tiszt volt, akik a tervezett törvény hatálya alá estek volna. [15]

„Kónyáék antikommunista hangulatkeltésre kívánták felhasználni az igazságtétel ügyét.” (615 o.) – írja Kis. Ez már tényleg sok. Talán a kommunista gyilkosok népszerűsítésére kellett volna törekedniük? Mit képzelt Kis és a többi SZDSZ-es „szürkeállományos”, amikor egy ávós család gyerekét, Pető Ivánt küldték, hogy álljon ki az ÁVÓ, ÁVH és az összes kommunista bűncselekményt védeni, igazolni? Miért kellett az egész országot provokálniuk? [16]

1991-ben, a magát akkor még megtévesztésül antikommunista pártként meghatározó SZDSZ a népfrontos hagyományoknak megfelelően Demokratikus Chartát szervezett, hogy kihozza vele az MSZP-t a karanténból. „Vállalom érte a felelősséget.” (646. o.) – mondja Kis. Brávó! Végre egyszer, valamiért.

Csakhogy – magyarázza – 1991-ben, amikor a Charta elindult, nemcsak az MSZP volt karanténban, hanem az SZDSZ is. (643. o.) „Az utódpártiságnak meglepő módon voltak kedvező mellékkövetkezményei. A szocialistákon rajtuk volt a totalitárius múltjuk szégyenbélyege, nekik bizonyítaniuk kellett. Kétségtelen, hogy az MSZP-ben még a legjobbak sem értették pontosan, hogy mi az alkotmányosság, de ha a fejükre olvasták, akkor sietve visszahátráltak. Azonkívül a kádári vezetés, amely alatt nevelkedtek, ódzkodott a nemzeti retorikától, és bár az MSZP-ben jelen volt egy nemzeti baloldal, ők gyenge kisebbséget alkottak. Az MSZP az összes ellenszenves utódpárti tulajdonságával együtt ezért partnere lehetet a liberális SZDSZ-nek, a szocialisták nyomulósak voltak ugyan, de nem politikai ragadozók, mint a Fidesz.” (645. o.).

Ennél árulkodóbb már nem lehet. Mégiscsak volt a totalitárius múltnak szégyenbélyege? Ami nyilván annyira bagatell ügy, hogy ennyivel el is lehet intézni. Kis, nemcsak a népieket, az utódpártot is lenézte, semmibe vette a nép választását, ami abszolút többséget szavazott meg neki. De összefogásuknak megvolt a közös alapja: az internacionalizmus, pontosabban a globalizmus. Kis szavaival: az, hogy a posztkommunisták is „ódzkodtak a nemzeti retorikától”.

„A rendszerváltás óta eltelt harminc évben a Horn kormány tette a legtöbbet egy modern, élhető Magyarországért, és az SZDSZ ebben nem elhanyagolható szerepet játszott.” (657. o.) – állítja. Pedig téved abban, hogy Horn életre-halálra internacionalista, globalista lett volna. Nem volt az. Nagyon is szem előtt tartotta a magyar nemzeti érdeket, és ha ezt Kis nem ismerte fel, az őt minősíti. [17]

A Horn-kormány teljesítményéi közül én azt értékelem a legtöbbre, hogy kispárttá zsugorította az SZDSZ-t. A hatalomban töltött évek és a rutin ugyanis az utódpárt oldalán voltak. Nem tűrték, hogy az SZDSZ-es farok csóválja őket.


2010 után

„Nincs erősebb a világon, mint egy jó történet. Hadsereg nem győzi le.”
Trónok harca

A Fidesz 2010-es kétharmados győzelme után nem meglepő módon hirtelen újra visszatért a politikai antiszemitizmus Magyarországra. „2010 után a Stürmer zsidóábrázolásai kormányzati óriásplakátokról néznek le.” [18] – kesereg Kis a Soros György ellenes kormányzati kampányra utalva. Csoda, hogy déja vu érzésünk van? Mert ezt már az 1990-1994-es MDF és a 1998-2002 közötti Orbán-kormány alatt is eljátszották velünk. Ha bármelyik komcsit betámadtunk azért, amit a pártállami rendszerben, vagy azóta csinált, mondott, írt, az azonnal zsidósága védőpajzsa mögé bujt és antiszemitizmust kiáltott. A jelre aztán az egész „liberális” bagázs külföldi megbízóikkal együtt felsorakozott a megtámadott védelmére és antiszemitizmust kiáltott. 2015-ben Soros is ugyanezzel próbálkozott, de már nem jött be neki. Mert egyértelmű volt, hogy nem azért támadjuk, aki, hanem azért, amit képvisel, csinál, támogat és pénzel. Azért plakátoztuk ki, mert nyilvánvalóvá akartuk tenni, hogy nem tetszik nekünk az, hogy kéretlenül beleavatkozik Európa, a világ, és ami a legnagyobb baj, Magyarország ügyeibe. Hogy a saját vagy a más pénzéből, az ebből a szempontból nem perdöntő, mint ahogy az sem, hogy megbízásra, vagy önszorgalomból teszi, amit tesz. Ami számít, az az, hogy magánszervezeteivel behálózza a világot és mindenhol felül akarja írni, befolyása alá akarja vonni a demokratikus döntéshozatalt.

SOROS ÉS SZERVEZETEI A DEMOKRÁCIA LEGNAGYOBB ELLENSÉGEI.

Ez persze a Kis-féléket a legkevésbé sem zavarja, mert ők sosem voltak, és sosem váltak demokratákká. A plakátkampány Sorosnak azzal a szándékával szállt szembe, hogy Magyarországot bevándorlóországgá változtassa. Megakadályoztuk.

Tudjuk, hogy Kist a nyolcvanas évek óta Soros tartja el. [19] Úri módon. Hogy Kis cserébe kiáll a védelmében, az a normális ügymenet része. Hogy ezt ilyen alacsony intellektuális szinten teszi, azon őszintén szólva a könyv végére érve egyáltalán nem vagyok meglepődve. Arrafelé, „a világ eszmei középpontjában,” ahol Kis magát látja, meg a CEU-n, úgy látszik ennyi is elég.

Kis gyűlöli Orbánt. Szíve joga. De egy filozófustól, aki magát szellemi tekintélynek és még ki tudja, minek gondolja, elvárható lenne, hogy egy, az életpályáját összegző könyvben tárgyilagos elemzésre törekedjen, és ne engedjen szabad folyást az indulatainak. Sajnos pont ezt teszi. Ezért ír olyan idiótaságot, hogy „Kádár nem volt diktátoralkat (?) (450. o.), nem úgy Orbán, aki „egy velejéig romlott ember, veszélyes politikai ragadozó (644. o.), despota, a legrosszabb fajtából, az a fajta önkényúr, aki skrupulusok nélkül hergeli a közvéleményt szerencsétlen sorsüldözöttek ellen, ha a csupasz hatalmi érdek így kívánja, aki a saját törvényeit is kacagva sérti meg, gátlástalanul fosztogatja a közvagyont és ráadásul kicsinyes és bosszúálló.” (472 o.) [20] Kádár és Orbán összehasonlításából tehát Kádár kerül ki jobban.

Kis belátja ugyan, hogy 2006-ban Orbán a magyarok valódi, tömeges csalódottságát és felháborodását használta ki. Az öszödi beszéd, – Kis szerint, – a nyilvánosság számára a hazug miniszterelnök – Gyurcsány Ferenc – lelepleződését jelentette, akármennyire is próbálkozott a szocialista és liberális értelmiség színe-java annak „szenvedélyes igazságbeszédként” való magasztalásával. A beszéd kimondta azt, amit rengetegen éreztek: hogy a kormány becsapta őket. A választásokig mélyen hallgatott az ország tényleges pénzügyi helyzetéről, amiért saját túlköltekezése volt a felelős, a választások után pedig egyszer csak megszorításokat zúdított a felkészületlen lakosság nyakába. [21] (664. o.) Kis úgy látja, hogy „a szocialista-liberális oldal morális és politikai öngyilkosságot követett el a 2006-ban kirobbant válság félrekezelésével. (668 o.) Mindez egyáltalán nem zavarja abban, hogy Gyurcsány oldalára állva újbóli hatalomba segítésén munkálkodjon.

Kis helyesen állapítja meg, hogy 2010 után az 1989.június 16-án, „a Nagy Imre újratemetésén elmondott Orbán beszéd a hivatalos Orbán- kultusz részévé vált. De, ami utána jön az az igazi marxista dialektika gyöngyszeme: A 2010 utáni rezsim kiépülése változtatott az 1989-ben elmondott beszéd jelentésén. Az Orbán-beszédhez is hozzátartozik ma már, hogy a szónok később a demokrácia sírásója lett. Nem leheteltekinteni attól, hogy azt a beszédet ez az Orbán Viktor mondta, noha ekkor még nem volt ez az Orbán. Például itt ez a mondat: „Ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak.” Ennek a mondatnak az üzenetéhez ma már hozzátartozik, hogy az az Orbán mondta, aki mindent megtesz azért, hogy ne kényszerüljön alávetni magát szabad választásoknak.(504-505. o.) Ezt többször elolvastam, mert azt hittem, a hiba az én készülékemben van. Pedig az adásban. Orbán demokrata. Szabad választásokon indul és a választók akaratából, döntésük alapján kap választói felhatalmazást. Négyszer választották meg, ebből háromszor kétharmaddal. Magyarországon Orbán alatt maradéktalanul érvényesülnek a liberális szabadságjogok. Nincsenek politikai foglyok, szabadon tűntethet, gyülekezhet mindenki, korlátlanul érvényesül a vallás és szólásszabadság. Kádár János százakat végeztetett ki, százezreket űzött el a hazájukból, tizezrével börtönözte be az embereket. Semmilyen gyülekezésre nem volt lehetőség, amit nem a Párt szervezett. Nem volt szabad sajtó, nem lehetett utazni. A templomba járókat vegzálták, hátrányosan megkülönböztették. A továbbtanuláshoz való jogot származási alapon, kegyként osztogatták. Kádár soha nem mérette meg magát szabad választáson. Most akkor mi van? Ő nem volt diktátoralkat, Orbán meg az? Kis szerint „az Orbán-rezsim autokrácia. [22] Vagyis a kormányhatalom minden más hatalmi ágat maga alá gyűrt, az alkotmányos fékek és ellensúlyok elvesztették függetlenségüket, és ezért sem az egyéni kisebbségi jogokat, sem a szabad és tisztességes választások intézményét nem képesek megvédeni. Orbán és emberei egy bűnszövetkezetet alkotnak. Az egészségügy és az oktatás összeomlott, hatékony piacgazdaságot nem lehet működtetni, a vállalkozók nem versenyképesek, civil szervezetek szétverve.” (670-679. o.) Tovább is van. Mondjam még?

Kist engesztelhetetlen gyűlölet fűti a nála ezerszer bátrabb, okosabb tehetségesebb és ezért jelentősebb Orbán Viktor iránt. Orbánnak szerinte abban sincs igaza, amiben igaza van. Azt sem csinálja jól, amit jól csinál. Ha Kis már 1994-ben síkra száll azért, hogy a magyar országgyűlés alkosson új alkotmányt, mert a meglévő használhatatlan és Orbán 2011-ben megcsinálja, az bűn. Akkor Orbán megsemmisíti a köztársaságot, ami Kis „élete műve volt”. (699 o.) [23]

Mindezek alapján Kis arra a következtetésre jut, hogy: „Megérhetjük a pillanatot, amikor Orban a légierő gépével külföldre távozik, alvezéreire hagyva a kapituláció kitárgyalását.” (677. o.)

A „demokrata” Kis szerint tehát egy esetleges választási vereség után a választásokat elvesztő Fidesznekkapitulálnia kell, Orbánnak pedig menekülni. Milyen demokrácia, milyen jogállam az, ahol a vereséget szenvedő pártnak meg kell adnia magát, vezetőjének pedig futnia, illetve repülnie kell az életéért?

Komoly ember nem beszél ilyeneket. De Kis nem komoly ember. Lehet, hogy annak indult, lehet, hogy sokakkal, sokáig elhitette, hogy az, de a mostanra a Kis-lufi végleg kipukkant.

Kis gyáva volt ahhoz, hogy szakítson a politikával és filozófussá váljon. De ahhoz is, hogy feladja a filozófiát és politikus legyen. Gyáva volt ahhoz, hogy marxista maradjon, de ahhoz is, hogy szakítson a marxizmussal. Nem mert kommunista maradni, de nem tudott demokratává válni. Nem vált azzá, aki, mert nem merte vállalni azt, ami.

Egy gyáva élet.


Nyitókép: Kis János 1988. március 15-én (Fotó: Fortepan / Jakab Lajos). A második képen Kis János látható 1987-ben farmerkabátban (fotó: Fortepan / Hodosán Róza)


Jegyzetek:

[1] „A népieknek nem volt tiszta a lelkiismeretük Lakitelek ügyében, amin bűnbakképzéssel és antiszemita előítéleteik mozgósításával próbáltak úrrá lenni. Ez a népi-urbánus viszály kiújulásához vezetett, és baljós árnyékot vetett az előttünk álló évekre.” (461 o.) „A Társadalmi Szerződéssel (1987 tavasza) kapcsolatban Csurka mintegy mellékesen megjegyezte, hogy ők nem tudnának egy ilyen programjavaslatot megírni.” (429 o.) Miért nem?

[2] Jakob Katz (1904, Magyargencs - 1998, Jeruzsálem)

[3] Mucsa Tamás Gazsi cikkében: Új reformkor vagy új Horthy korszak? Beszélő 1990. március 24. „Mucsa és félelem-vagy szabaddemokrata többség. Nincs harmadik út.

[4]Schmidt Mária: Az „antiszemitizmus elleni harc” szerepe a rendszerváltozás éveiben, in: Janus arcú rendszerváltozás. Tanulmányok. Kairosz, Budapest, 1998. Kis szerint az MDF-SZDSZ paktumot Antall azért kötötte meg, mert: a külvilág megnyugtatásának az volt a leggyorsabb módja, hogy néhány napon belül az MDF látványos egyezséget köt az SZDSZ-szel. (579 o.)

[5] „Trianonra a két világháború közötti magyar politika válasza az volt, hogy „nem, nem, soha” és „Csonka-Magyarország nem ország”, ami a magyar uralkodó osztályt Hitler oldalára sodorta. A kommunista hatalomátvétel után beszélni sem lehetett a trianoni és a versaillesi békediktátum igazságtalanságáról, miközben a magyar kisebbségi sérelmek halmozódtak.

[6] gróf Klebelsberg Kunó (1875-1932)

[7] Az MDF főispánokat, vármegyéket akart, visszahozták a két világháború közti katonai egyenruhát, átverekedték a parlamenten a koronás címert. (588. o.)

[8] Antall nem tette szóvá a magyar állam felelősségét az Endlősung kivitelezésében, vagy a Szovjetunió elleni háborúba való kéretlen beszállást. (592 o.) Ennek a két eseménynek a közös nevezőre hozása azért kérdéseket vet fel. Az állítás egyik fele sem igaz. Antall többször is szóvá tette a magyar állam felelősségét a Holokausztban, a II. világháborúba pedig még csak véletlenül sem „kéretlenül”, hanem súlyos kényszer hatására léptünk be.

[9] Ezért is beszélnek Nyugaton „fordulatról”. Ezért jelentették meg 1987-ben a párt reformerei „Fordulat és reform” címmel munkájukat.

[10] „A privatizáció kedvezményezettje a nemzetközi tőke lett. Az üzembezárások Magyarországon nem a szabad választások után kezdődtek el, hanem már 1987-ben.” (673 o.) „bíráltuk a Nemzetközi Valutaalapot, amely más országokhoz, más helyzetekre kidolgozott feltételekhez kötötte a Magyarország által kért mentőcsomag rendelkezésre bocsájtását.” (674 o.) Mindez nem változtatott azon, hogy az SZDSZ csont nélkül támogatta a nyugati pénzügyi körök újabb és újabb követeléseit. Még csak vissza sem kérdezett.

[11] Kis a harmadik világot még ma is pejoratív értelemben használja, ami most már egyáltalán nem pc.

[12] Lendvai Ildikó szinte szóról-szóra ugyanígy érvelt, lásd: Schmidt Mária: A nő, aki nem volt cenzor. Sőt az is lehet, hogy ott sem volt. 2020. június 7. https://latoszogblog.hu/aktualis/lendvai_akinemvoltcenzor/

[13] Egyetértettek abban, hogy az a koraszülött jóléti államhoz tartozik, amire mi magyarok nem vagyunk jogosultak.

[14] Az újságírók körében valóban népszerűbb volt az SZDSZ és a Fidesz, mint az MDF és a jobboldal általában. 583 o.

[15] Kónya-Pető vita 1991. november 16. indavideo.hu/video/Konya_-_Peto_vita_1991

[16] Az is magyarázatra szorul, hogy Pető miért vállalta el ezt a dicstelen szerepet.

[17] Schmidt Mária: Horn Gyula (1932-2013) 2013. június 24. https://mandiner.hu/cikk/20130624_schmidt_maria_horn_gyula_1932_2013

[18] der Stürmer (Rohamozó) nemzetiszocialista hetilap volt, amelyet Julius Streicher alapított és adott ki 1923 és 1945 között.

[19] Kis és Soros György már Soros első magyarországi látogatásán összebarátkoztak. Soros tartja el Kist immár több mint negyven éve. Támogatása nélkül nem jutott volna ki az USA-ba, és ha nem hozza létre a CEU-t, nem lehetett volna annak jól fizetett egyetemi tanára. (495 o.) CEU vált az igazi otthonommá – mondja Kis.

[20] Hegedűs Zsuzsa 1975-ig Kis első felesége volt, 2010 után Orbán tanácsadója lett. „később az első számú gyűlöletkeltőhöz állt be karriert csinálni” (164 o.)

[21] Tegyük még hozzá, hogy mindez a költségvetési egyensúlyt és a jogállamiságot máskor prioritásként kezelő uniós bürokrácia aktív támogatásával történt.

[22] Kis egy másik „nagytekintélyű szürkeállományúra”, az ugyancsak vérkomcsi Kornai Jánosra hivatkozik.

[23] 1994. augusztus. 19-én én vetettem fel egy cikkemben, hogy most kellene megalkotni a köztársaság végleges alkotmányát. Mert bármennyire más volt tartalmilag a hatályos alkotmány, mint a szocialista elődje, az összes módosításával együtt azonos volt az 1949.évi XX. törvénnyel. Ennek a ténynek a szimbolikus jelentőségét nem lehetett túlbecsülni! (653-654 o.) A köztársaságot a megszállók kényszerítették ránk, népszavazás nélkül, 1946-ban.