„Voltak idők, amikor azt kívántam, bárcsak tovább élt volna az apám,
hogy láthasson
a Fehér Házban és voltak idők, amikor be kell vallanom,
boldog voltam, hogy nem láthatott.”

Sean Spicer

Donald Trump amerikai elnökké választásával egy csaknem négy éve tartó hisztérikus, világvégét vizionáló közbeszéd lett úrrá nem csak az amerikai, de a teljes nemzetközi sajtóban. Nem telik el úgy nap, hogy ne jelenne meg az elnök személyét, szellemi képességét, hozzáértését megkérdőjelező elemzés vagy írás, amelyek már-már a politikai science-fiction határát súrolják (nekünk, magyaroknak ez nem újdonság, hiszen a miniszterelnök ellen 2010 óta folyamatos lejárató kampány zajlik).

Ehhez képest üde színfoltként jelent meg a könyvpiacon Sean Spicer korábbi fehér házi szóvivő The Briefing: Politics, the Press and the President című munkája. Ez az első olyan kötet, amely Trump egyik szövetségesének, közeli munkatársának tollából származik. A szerző mint kommunikációs igazgató az elnökválasztási kampány óta tagja volt Trump csapatának, majd követte a Fehér Házba is.

Minden adva volt tehát egy igazi bennfentes könyvhöz, amely valójában egy memoárba csomagolt kórkép az amerikai sajtóról, valamint a média és a jelenlegi adminisztráció viszonyáról. Ráadásul Spicer maga is azt mondta, hogy könyvének célja nem más, minthogy „egyenesbe rakja a dolgokat” és megmutassa, milyen ellenséges környezetben kellett neki és a teljes elnöki stábnak dolgoznia.

A média gyakorlatilag a kampány kezdete óta ígérte Trump bukását,  amelyre a szerző példaként hozza fel többek között a FiveThirtyEight elemzését, amely 71 százalékos Clinton-győzelmet prognosztizált vagy a The New York Times elemzését, amely 15 százalék esélyt adott Trump-nak a győzelemre. Amikor a hőn áhított bukás nem érkezett el és Trump megnyerte a választást, Spicer „történelmi győzelemnek nevezte azt”, hiszen mindenki biztosra vette, hogy Clinton fog győzni és senki sem hitt abban, hogy Trump 306 elektori szavazatot tud megszerezni. A média pedig ahelyett, hogy saját magában kereste volna az okokat (rossz elemzés, elfogultság stb.), „a közvélemény-kutatásokat, az oroszokat, mindent és mindenkit hibáztatott, kivéve a saját riportjaikat és elemzéseiket.”

A kampány során „Energizer-nyusziként” működő Trump mellőzte a politikailag korrekt párbeszédet és nem volt rest odáig elmenni, hogy ellenfeleit minősítse és beceneveket aggasson rájuk a Twitteren vagy más nyilvános fórumokon (Crooked Hillary). A Twitter tudatos használatával az elnök megkerülte és a mai napig is megkerüli a hagyományos hírcsatornákat, és közvetlenül szól az amerikai néphez, a sajtónak pedig nincs más választása, minthogy szó szerint idézzék az ott leírtakat. Ennek köszönhetően Spicer életének és napirendjének szerves részévé vált „a kora reggeli, a késő éjszakai és a hétvégi” elnöki tweetek nyomon követése.

A szerző véleménye, hogy „a Twitter a washingtoni politika elsődleges hírforrásává nőtte ki magát,” ami teljesen átalakította a sajtó és az újságírók munkáját, hiszen „abban hisznek, hogy jobb elsőnek és szenzációsnak lenni, mint igazat írni.” Ha pedig a hír kint van, akkor az válik a narratívává és szinte lehetetlenség lesz megváltoztatni azt: erre hozza fel példaként Martin Luther King szobrának „eltűnését” az Ovális Irodából, amely óriási felháborodást váltott ki. Véleménye szerint az ilyen esetek nem tesznek jót „sem az újságírásnak, sem a demokráciának.”

A Fehér Házban eltöltött 182 nap során azonban nemcsak a sikerekre (mint a nem mainstream médiumok bevonása a napi sajtótájékoztatókba), hanem a hibákra és az abból született internetes népművészeti remekművekre is visszaemlékszik (Chapter Nine: Memorable Moments, Memes And Mistakes). A szerző szerint akkor pecsételődött meg a sorsa, amikor a sajtó politikai témát kreált abból, hogy valójában hányan voltak az elnök beiktatásán. Spicer pedig – tévesen – erővel próbálta megoldani az egyébként lényegtelen médiafelhajtást. Első sajtótájékoztatóján felolvasott egy közleményt, amelynek végeztével közölte, hogy soha ennyien még nem voltak elnöki beiktatáson, mondandója végén pedig – a hagyományokkal ellentétben – nem tehettek fel kérdéseket az újságírók. Többek között ez indította útjára a Saturday Night Live kabaréműsorában azokat a rövid, körülbelül tízperces szkeccseket, amiben Melissa McCarthy színésznő játssza el a fehér házi szóvivőt. Mai napig a legnagyobb hibájának azt tartja, amikor egy sajtótájékoztatón azt mondta, „még Hitler sem süllyedt olyan mélyre, hogy vegyi fegyvert vessen be”, mint a szír elnök, a koncentrációs táborokat pedig „holokauszt központoknak” nevezte.

A könyv szerkezete és felépítése logikus, jól követhető, az első és utolsó fejezet pedig a Fehér Házban töltött utolsó momentumokat taglalja, ezzel pedig keretbe foglalja a kötetet. A Wall Street Journal kritikája szerint a könyv úgy állítja be az elnököt, mint aki nem tud semmit sem rosszul csinálni. Ezzel ellentétben a szerző több alkalommal is megjegyzi, hogy nem feltétlenül értett egyet azzal és ahogyan Trump cselekedett (például a személyes, nem „ellenőrzött” telefonbeszélgetések az újságírókkal). A könyv minőségét sajnos árnyalják az olyan hibák, mint Barack Obama elnökként 1999-ben(!) tartott sajtótájékoztatót, vagy a „Steele-dossziét” összeállító volt brit kém nevének elírása (Michaelnek nevezi Christopher helyett). Apró hiányérzete támad az embernek akkor, amikor Spicer a konkrét politikai intézkedéseket vázolja fel például a határvédelemről, annak részleteibe, mélységeibe mégsem megy bele. Ezzel szemben a saját területéről olyan kulisszatitkokat árul el (sajtótájékoztatók menete, szokásjogok és azok megváltoztatása stb.), amelyek olvasmányossá és érdekessé teszik a könyvet.

Összegezve: a fentiek miatt akad némi hiányérzetünk a könyv elolvasásakor, de ahogy a szerző is fogalmaz: „ez egy nagyszerű, de magányos munka, amit csak nagyon kevés ember ért, és amit még kevesebben értékelnek a jelenlegi környezetben.”

(Sean Spicer: The Briefing: Politics, the Press and the President. Regnery Publishing, 2018. 256 oldal)