A világ vezető országai kétségkívül az atomhatalmak, a többi ország pedig ezekhez a nagyhatalmakhoz – különösen az Egyesült Államokhoz, Oroszországhoz vagy Kínához – igazítja politikáját. Ebből a szempontból érdemes megfigyelni, hogy miközben egyik hivatalos atomhatalom sem sokpárti, plurális demokrácia, addig például az Egyesült Államok befolyási övezetébe tartozó európai országok többségét gyenge koalíciós kormányok irányítják, amelyek így gyakran kritika nélkül teljesítik az amerikai elvárásokat, még csak meg sem fogalmazzák nemzeti érdekeiket. A politikai stabilitással rendelkező Magyarország ez alól kivétel, szembeszáll a politikai fősodorral, ami miatt igen komoly támadások érik a tengerentúlról.
KIK AZ ATOMHATALMAK?
A világon kilenc állam rendelkezik atomfegyverekkel, pontosabban nyolc bizonyítottan, Izrael pedig csak vélhetően, de programját hivatalosan eddig még nem ismerte el. Az atomhatalmak közül kettő rendelkezik az atomtöltetek 90 százalékával: Oroszország és az Egyesült Államok. A hivatalos atomhatalmak közül négy rendelkezik úgynevezett „nukleáris triáddal”, vagyis, hogy mind a három fegyvernemük, a szárazföldi, a légi és a tengeri is képes atomfejjel ellátott lövedék bevetésére: az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és India.
A legrégebbi atomhatalom (1945) az Amerikai Egyesült Államok, összesen 5 500 bevethető atomtöltete van és 2021-ben 44 milliárd dollárt költött az atomfegyvereire. Oroszország négy évvel később, 1949-ben rendelkezett először nukleáris fegyverrel, jelenleg pedig közel hatezer atomtöltete van és a 2021-es adatok szerint 8,6 milliárd dollárt költött az atomarzenáljára. A harmadik legnagyobb arzenállal Kína rendelkezik, összesen 350 atomtöltete van. A többi országot sorba véve: Franciaországnak 290, az Egyesült Királyságnak 225, Pakisztánnak 165, Indiának 160, míg Észak-Koreának csupán 20 darab atomtöltete van. Izrael kapcsán nincsenek hivatalos adatok, csupán becslések, amelyek szerint a közel-keleti ország összesen közel száz atomtöltettel rendelkezik.
AZ ATOMHATALMAK POLITIKAI BERENDEZKEDÉSEI
A demokratikus atomhatalmak közül a legnagyobb az Amerikai Egyesült Államok. A szuperhatalom kétpártrendszerrel rendelkezik, az 1800-as évek közepe óta kizárólag a Demokrata Párt vagy a Republikánus Párt politikusai közül kerülnek ki az ország elnökei. Számtalan kísérlet történt más pártok alapítására, e pártoknak azonban sohasem sikerült győzelmet aratniuk a választásokon, újra és újra helyreállt a kétpártrendszer. Ez az elnöki rendszer – mely egy kétpárti struktúrán alapszik – ugyan demokratikus, de nagyfokú stabilitást és kormányozhatóságot biztosít az Egyesült Államoknak, a sokpárti koalíciós feszültségekkel teletűzdelt országokhoz képest sokkal könnyebben irányítható, így a nemzeti érdekeit is könnyebben tudja képviselni az ország.
Szintén a demokratikus atomhatalmak közé tartozik az Egyesült Királyság. Az Amerikai Egyesült Államokhoz hasonlóan itt is kétpártrendszer működik, már száz éve csak a Konzervatív Párt vagy a Munkáspárt adja a szigetország miniszterelnökét. Ez szintén politikai stabilitást nyújt az országnak, a koalíciós feszültségek ebben az országban is szinte ismeretlenek, még a jelenleg komoly népszerűségvesztésen átesett Konzervatív Párt is képes kormányozni az országot, „csupán” párton belül cseréltek többször is kormányfőt.
Franciaország ugyancsak demokratikus atomhatalom, mely az Egyesült Államokhoz hasonlóan elnöki rendszer. Az országban jelenleg Emmanuel Marcon úgy is képes hatalomban maradni, hogy egyébként a Nemzetgyűlésben nincsen politikai többsége. Ennek ellenére olyan politikai struktúrát alakítottak ki Franciaországban, amely garantálja az ország stabilitását. Nem volt ez mindig így, az alkotmányreformot megelőzően ezt a nyugat-európai országot is állandó belpolitikai válság jellemezte.
Vegyes a megítélése az indiai és a pakisztáni politikai berendezkedéseknek, mindenesetre az európai mércék alapján egyik ország sem számít sokszínű, plurális demokráciának. Az Egyesült Államok például többször nemtetszését fejezte ki amiatt, hogy Indiában egyre inkább háttérbe szoruló demokrácia, illetve a muszlimokat és más kisebbségeket rendszeresen érik atrocitások. A Nagy-Britanniától való függetlenedés óta eltelt 75 évből 54 éven át az Indiai Nemzeti Kongresszus nevű formáció kormányozta az országot, ráadásul több mint 37 éven keresztül birtokolta a Gandhi-család a kormányfői tisztséget. Pakisztán pedig – noha alkotmányos értelemben egy demokratikus parlamentáris köztársaság – az ország 74 éves fennállásának közel felét katonai diktatúra alatt töltötte, amit minden alkalommal egy puccs váltott ki. Annak, hogy a hadsereg megkerülhetetlen szereplőjévé vált a pakisztáni politikának, okai főképp a gyarmati örökségben, valamint az India-szindrómában keresendők. Sokatmondó az a tény is, hogy a 2018–2022 közötti miniszterelnök, Imrán Hán a pakisztáni politika királycsináló aktora, vagyis a hadsereg segítségével juthatott hatalomra, majd a bizalom megrendülése után a távozásra is a katonaság vezetői bírták rá. A pakisztáni hadsereg vezetőinek befolyása a politikában mindig is meghatározó volt, még akkor is, ha szabad választásokon valamely párt győzelmet aratott.
Oroszország és Kína kapcsán pedig nem kell hosszasan taglalni, hogy szintén nem sokpárti, plurális demokráciákról beszélhetünk a két ország esetében, hasonlóan Észak-Koreához, mely a világ legkeményebb diktatúrájának számít.
A felsorolásból kivételnek számít Izrael, amely sokpárti demokráciának számít, de hivatalosan nem is atomhatalom a közel-keleti ország.
MI KÖVETKEZIK MINDEBBŐL?
A három legnagyobb atomhatalomra mindenképpen érvényes, hogy világszinten igyekszik növelni a befolyási övezetét kulturális, gazdasági és politikai szinten egyaránt, de regionális szinten a többi kisebb atomhatalomra is igaz ez az állítás. A Szovjetunió felbomlásával az Amerikai Egyesült Államok évtizedeken át a világ vezető hatalma volt, sem Kína, sem Oroszország nem veszélyeztette érdemben a pozícióit.
Az elmúlt időszakban azonban egy geopolitikai átrendeződésnek lehetünk a szemtanúi: Kína felemelkedik, az USA pozíciói gyengültek, a regionális hatalmak pedig szintén erősíteni akarják a befolyási övezeteiket. A leglátványosabb az orosz-ukrán háború, mely szintén arról szól, hogy Oroszország és az Egyesült Államok proxyháborút vív az Ukrajna feletti befolyási övezetért.
A birodalmi logikában gondolkodó atomhatalmak számára a politikai stabilitás, a vezethetőség kiemelten fontos.
Így még a demokratikus atomhatalmakban sincsen sokpárti, plurális demokrácia vagy koalíciós kormányzás, hanem vagy kétpárti parlamentáris rendszer vagy elnöki rendszer. Mind az Egyesült Államokban, mind az Egyesült Királyságban legalább egy évszázada ugyanazok a pártok adják az ország vezetőjét, míg Franciaországban az elnöki rendszert úgy megerősítették, hogy az államfő szükséges parlamenti többség híján is képes irányítani az országot.
Az atomhatalmak számára kiemelten fontos, hogy lojális szövetségeseinek száma növekedjen vagy legalább ne változzon. A demokratikus Egyesült Államok a katonai erő helyett sokkal inkább gazdasági, kulturális és politikai eszközökkel tartja magánál az európai vagy más kontinensen található partnereit. Az európai országok többségében gyenge sokpárti, koalíciós kormányok vannak, amelyek kevésbé képesek önálló politizálásra, sőt még a nemzeti érdekek megfogalmazása is nehézséget okoz számukra.
Az ilyen országok a legkedvesebbek a nagyhatalmaknak, ugyanis őket könnyen lehet irányítani, nem tapasztalható ellenállás a részükről. Jó példa erre Németország, melyet hárompárti koalíciós kormány és egy karakterében gyenge kancellár vezet. Németország a háború ügyében több szempontból is szembement a saját érdekeivel: amerikai nyomásra teljesen szakított az olcsó energiát biztosító Oroszországgal, szankciókat vezetett be, aminek következtében recesszióba esett az ország, ráadásul külföldi nyomásra a fegyverszállításokat ellenző politikájával is szembement. Hasonló a helyzet például a magas államadóssággal rendelkező Olaszországgal is, melynek jobboldali koalíciós kormánya is beállt a globalista erők által diktált irányba amiatt, mert gazdasági szempontból kiszolgáltatott.
Franciaország – mely kisebb atomhatalomnak számít – ugyanakkor időnként felszólal például az amerikai nyomásgyakorlás ellen és több szempontból is igyekszik érvényesíteni a saját nemzeti érdekeit. Hasonló a helyzet az Egyesült Királysággal is, mely azért távozott nemrég az Európai Unióból, mert az alapvető nemzeti érdekeit sértették a brüsszeli intézkedések.
MAGYARORSZÁG: KIS ORSZÁG, ERŐS POLITIKAI STABILITÁS
Magyarország ugyan kis országnak minősül a maga közel 10 milliós népességével, ennek ellenére a nemzetközi nyilvánosságban kiemelt figyelmet kap. Orbán Viktor Tucker Carlsonnak adott nyári interjújára több mint 100 millióan voltak kíváncsiak. Mindezt úgy, hogy Magyarország se nem atomhatalom, se nem egy gazdag ország. Emellett a Soros-hálózat és az amerikai kormányzat is folyamatosan nyomás alatt tartja hazánkat, ami jól mutatja, hogy Magyarország a súlyánál jóval nagyobb figyelmet kap a világpolitikában.
Ennek egyik legfontosabb oka, hogy
Magyarországot 2010 óta politikai stabilitás jellemzi, amelynek köszönhetően képes a nemzeti érdekei megfogalmazására és szembeszáll több kérdésben is a nyugati fősodorral, sőt még a balliberális amerikai kormányzat akaratával is.
Ennek egyik leglátványosabb megnyilvánulása az orosz-ukrán háború, melynek kapcsán még az amerikai nagykövet is a diplomáciai szokásokat megszegve nyílt nyomásgyakorlásba kezdett. Többször kifejtette, hogy elvárja a békepárti álláspont feladását és azt akarják, hogy Magyarország is álljon be a sorba. De szeptember elején Jason Crow coloradói demokrata politikus, az amerikai Képviselőház tagja is Budapestre érkezett, hogy nyomást gyakoroljon a magyar kormányra annak érdekében, változtasson a háború kapcsán képviselt álláspontján.
Az, hogy Magyarország képes ellenállni az ilyen erőteljes nyomásgyakorlásnak és kiáll a nemzeti érdekek mellett, egyértelműen a politikai stabilitásnak és az egységes kormánynak köszönhető. Nem véletlen, hogy a globalista politikai körök a 2022-es parlamenti választás során is mindent megtettek annak érdekében, hogy egy hatpárti koalíciós kormány kerüljön hatalomra egy gyengekezű és pártnélküli miniszterelnökkel az élen. Egy ilyen kormányt ugyanis lényegesen könnyebben tudnának befolyásolni és kívülről irányítani.