1956. december 4-én, amikor a legtöbbekben kihunyóban volt minden remény, budapesti asszonyok ezrei vonultak csendesen a mai Andrássy úton a Hősök sírja felé, hogy megmutassák gyászukat, fájdalmukat, bátorságukat. Ki egy szál virággal, ki gyertyával, ki gyermekét kézen fogva, csendben. Be volt kerítve az ország, ők is, de nem mertek közéjük lőni, lövetni. Az emlékhelyen imát mondtak, fényt gyújtottak, aztán útjukra mentek.

Vajon milyen érzésekkel fogadhatták, hogy néhány hónappal később, 1957-ben törvényerejű rendelet született arról, hogy minden év március nyolcadikán meg kell őket ünnepelni, mert ez társadalmi ügy és kötelesség. A budapesti, eléggé szomorú utcaképet némiképp felderítette, hogy a nagykörút járdáit ilyenkor ellepték az alkalmi árusok, hóvirággal teli kosaraikkal. Ma már, hét évtizeddel később, múzeumi fotótárak gyűjteményeiből köszön vissza ránk e hangulat, ahogyan a kopottas öltözékű férfiak tucatjával vásárolják a hóvirágot. (Muris elgondolni, hogy ezt most nem tehetnék meg, mert törvénnyel védett növényről van szó.) Az pedig számomra kifejezetten jó érzés, hogy nem kell kötelezően, felsőbb utasításra ünnepelni senkit és semmit.

Napjainkban  március nyolcadika egyszerű, kedves  gesztusként, figyelmességként jelenik meg életünkben. Már aki elfogadja, és nem veszi túltengő feminista önérzetét sértő provokációnak. De ne feledkezzünk meg az üzleti fogásokról, amint akciós szállodai ellátást, borvacsorát, retro rockkoncertet ajánlanak nekünk. És persze különböző fantáziájú virágkölteményeket, mint a Toszkán napsütés, a Gondolok rád, a Rejtélyes sziget…

A 2018-as év nőnapi ajánlataiból nekem leginkább az Élményfestés tetszett. Arról van szó, hogy ha kedvünk támad rá, betérhetünk egy képzőművészeti stúdióba és egy ottani mester segítségével, kiválasztott minta alapján megalkothatjuk saját festményünket. Ennek kapcsán eszembe jutott, mi lenne, ha megpróbálnám lefesteni  ̶ szavakkal ugyan – mindazokat az élményeket, amelyeket hajdanán, pályakezdésem idején, az 1970-es években, majd később, megismertem a nőnapi kulisszák mögötti valóságból ? Azon is elgondolkoznék egy kicsit, miért és honnan indult ennek az ünnepnek a gondolata? Kik és miként alakítgatták ideológiájuk hasznosítására? 

A XX. század hetvenes éveiben nálunk kétség sem férhetett hozzá, hogy mint minden más haladó, pozitív jelenséget, ezt is a Szovjetunióban találták ki, mert úgy tudtuk, ott a nőket az élet minden területén megbecsülés és dicsőség övezi. Például létrehozták a „Hős Anya” kitüntetést, egyenjogúságuk tehát az egész világ számára példamutató. Egy másik változat szerint, az ünnep kiindulópontja az volt, hogy 1857. március 8-án New York-ban elkeseredett textilmunkásnők ezrei vonultak az utcára, hogy kizsákmányolásuk ellen tiltakozzanak. S mert Angliában és Európában sem volt jobb a helyzetük, az emberibb életet és a választójoguk követelését nem lehetett megállítani. A briteknél a sokszor oktalanul kigúnyolt szüfrazsettek megmozdulásai, névtelenek szívós munkája, áldozata vitte tovább törekvéseiket, majd a baloldali munkásmozgalom karolta fel. Meghatározó szerepet vitt ebben Clara Zetkin  német származású kommunista politikus, aki később Sztálin támogatását élvezte. Olyannyira, hogy a Kreml falába temették.

Időközben Európa több országában, Ausztriában, Dániában, Norvégiában, Svájcban a Nemzetközi Nőnap ünneplése létjogosultságot szerzett. A választójog megadásától viszont sokáig húzódoztak a nyugati demokráciákban, ez csak a XX. század második felében lett elérhető a nők számára. Érdekesség, hogy Svájcnak egészen 1971-ig sikerült ellenállnia, pedig ekkor már Londonban, Párizsban, Itáliában demonstráltak a nők, immár melltartójukat lobogtatva, a testük feletti önrendelkezésért, szabad abortuszért és szerelemért. Megint csak muris, hogy ezalatt mi itthon felettébb irigyeltük őket, leginkább azért, mert az Aranypók üzleteiben szinte vadásztunk  az importból érkezett Triumph fehérneműkre.

Eközben még mindig ment a nőnapi propaganda, hogy a szóban forgó ünnep a bolsevik forradalom hajnalát hozta el. Petrográdban ugyanis 1917. március 8-án az orosz nők vonultak az utcákra, megelégelve a családok háború és éhség okozta szenvedéseit. Így nálunk és a szocialista blokk más országaiban ehhez az eseményhez kötötték a Nemzetközi Nőnapot. Amúgy Magyarországon a második világháború előtt az illegális kommunista munkásmozgalom a női irányzatot nem preferálta túlságosan. Ám miután az 1947-es választásokon a Magyar Kommunista Párt sztálini mintára ügyesen felhasználta a nőkben rejlő "szavazópotenciált", a kékcédulás választási csalások után 1948-tól nálunk is kezdett értéke lenni azoknak a szólamoknak és akcióknak, amit e nap köré lehetett fonni. Az már csak természetes, hogy a kommunista párt hatalomra kerülve, szép csendesen elsorvasztotta, betilttatta az ideológiájuktól kicsit is eltérő szociáldemokrata, vallásos, polgári értékeken nyugvó vagy karitatív tevékenységet végző női szervezeteket.

Örvendezhettek viszont e napon, és úgy általában is, mások. A Dunapentelére vezényelt malteroslányok, a kitelepített családok idősebb asszonyai és serdülői. Nem szólva a szovjet kényszermunkatáborokból megmenekült nőkről, akiknek sorsáról az ország népének és nekünk, a későbbi nemzedéknek évtizedekig fogalmunk sem volt. Mai történelmi ismereteink birtokában még szívszorítóbb elképzelni, hogy mit érezhettek, gondolhattak a túlélők, amikor arról hallottak, hogy magyar asszonyküldöttségek indulnak szovjet földre. Vonaton mennek, mint ők hajdanán, csak ez a vonat szépen fel van díszítve, őket meg ellátják minden széppel-jóval, és azt is tudják, mikor fognak hazaérkezni. Aztán elmondják országnak-világnak, milyen nagyszerű ott az élet és mennyit tanulhatnánk tőlük. Ámultak a tizenegy gyerekes kolhozparasztnő ragyogó portáján, az ottani bőségen. Ilyesmit lehetett olvasni a Szabad Népben.

És míly boldog nőnapjuk lehetett itthon azoknak a menyasszonyoknak, feleségeknek, anyáknak, akiknek hozzátartozóit politikai okokból vagy a szocialista népgazdaság „megkárosítása” miatt letartóztatták, megkínozták, börtönre ítélték. Vagy egy kis bödön dugi zsírért, amit a kamrában találtak, vitték őket rögvest a kistarcsai női internáló táborba.

Nőnapi köszöntés az építőipari vállalat egyik részlegénél, Szekszárd, 1977

Rákosiék mentek, a nőkre is lájtosabb idők jöttek. Már nem volt „annyira” kötelező az ünneplés, legfeljebb elvárták, megszervezték a részvételt. A Kádár korszak ideálja a munkahelyen és otthon egyaránt helytálló nő lett, a falvakban jövendő traktorosokat, darukezelőket, textilmunkásokat toboroztak. Tízezrével éltek Budapesten és a nagyobb ipari városokban családtól elszakadva a jobb sorsra váró fiatal lányok. Ez volt a női munkásszállások világa. Lakói minden jó szóért hálásak voltak, hát még, ha vezetőik külön megköszöntötték őket. Nem úgy, mint az a hajdani szövőnő,  aki csodával határos módon, ép lélekkel és fizikummal élte túl a három műszak zajos, balesetveszélyes évtizedeit. Mi több: feltalálta magát a kapitalizmusban is. Kovács Irén, becenevén Inci, csak cirkusznak nevezi a hajdani, üzemi nőnapot. Mindig idegesítette, ha a nőfelelős nyaggatta, mit gondol erről, arról, mi a baja. De a legjobban az bosszantotta, hogy nem hagyták békén, dolgozzon a kommunista szombatokon. „Nem mertem kimaradni belőle, túl feltűnő lett volna. Csak annyi emlékem maradt meg belőle, hogy ilyenkor a főnökség nagyon finom párizsit meg kenyeret juttatott nekünk. De még ezt sem tudtam élvezni. Mire hozzájutottam, az egészet belepték a bolyhok. Hívtak aztán, menjek ünnepelni, az ebédlőben megterítettek, sör van, lesz virsli és sütemény, meg tánc is. Megy a fene, gondoltam. Ingyen dolgoztam nektek, legyen ez elég.” Milyen egészséges lelke van, hogy így tud nevetni önmagán meg egy elmúlt korszakon  ̶  gondoltam, amikor 2016-ban beszélgettünk. Mindig idegesítettek az e napra időzített szónoklatok, a Nőtanács által tartott szendvicses, süteményes, dicsérő okleveleket osztogató ünnepségek. Ahol a kollektívák azt bizonygatták, nálunk nincs közöny, figyelünk egymásra, nincs szegénység, bántalmazott feleség, gyerek, mert a nőfelelősök, a szakszervezet megvédi őket. A nők tehát csak boldogok, erősek, példásak lehetnek otthon és munkahelyen egyaránt. Hogy a magamfajta éppenséggel e tirádák mögött egy másfajta valóságot látott, az nem tartozott a nyilvánosságra.

Egyik ilyen jellemző tapasztalatomat épp a hetvenes években szereztem, s pont ezen az ünnepnapon. Gondoltam, a munkába menekülök s megnézem, mi van az országban. Kapóra jött, hogy Inászóra, egy Nógrád megyei bányatelepre hívtak. Az ott élő családok kértek segítséget, mivel az ipari termelést átcsoportosították, a munkájukhoz tartozó lakásaikat elvágták a közlekedéstől, a víztől és az áramellátástól. Az erős férfiak ingázókká váltak, az öregek, gyerekek, asszonyok nem tudtak mozdulni. Cuppogtam a sárban, jártam házról házra, szíven ütött a kiszolgáltatottság, reménytelenség. Fiatal voltam, nem hittem el, hogy nem lehet segíteni rajtuk. Mint amolyan igazságkereső, elkezdtem járni a hivatalokat, a megyei párttitkárhoz is bekopogtattam, nem bajlódtam holmi bejelentkezéssel. Utamat széles mosolyok kísérték, nem volt olyan iroda, ahol ne akartak volna koccintani. Az asztalokon most szabad volt demizsont vagy pálinkás üveget tartani. Elvégre Nőnap volt, s végül meg is mondták, csak ennek köszönhetem, hogy szóba álltak velem. Hazakeveredtem, a cikkemet nem közölték, Inászó maradt sárban, sötétben. Nos, ekkor utáltam meg végérvényesen mindazt a hamisságot, amit e szép gondolatra rápakoltak.

Visszakanyarodva a mához, csak azt tudom mondani, jó ez az ünnep így, ízlés, felfogás szerint. Mellőzve vagy némi figyelmességgel, virággal vagy anélkül, harciasan vagy csendesen  ̶  úgy, ahogyan nekünk tetszik.

(Kép forrása: itt)