Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez
„A szabadság első tánca volt." – Lord Byron

Emlékezni kötelesség – 20 éves a Terror Háza Múzeum

„A szabadság első tánca volt."
Lord Byron

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink!

2002. február 24.-én, éppen húsz évvel ezelőtt, százezernél is többen gyűltek össze a Terror Háza Múzeum megnyitójára. Teljes szelességében megtöltötték az Andrássy utat az Oktogontól a Köröndig. Megteltek a keresztutcák is. Orbán Viktor miniszterelnök megnyitó beszédében arról szólt, hogy bosszú helyett múzeumba zártuk a múltat, így veszünk tőle búcsút:

Ebben az épületben hatalmas erő van. Az áldozatok, a megalázottak, a hozzájuk tartozók, a velük együtt érzők, a nemzet ereje. Visszavágás, törlesztés, bosszú helyett – múzeum. Így is lehet megállapodást kötni a történelemmel" – mondta.

Az ünnepségről távozók gyertyái és mécsesei fényszőnyeggel borították be az Andrássy utat. Megható, felemelő látvány volt.

A Terror Háza Múzeum 2002-es megnyitásával lelepleztük a két totális diktatúra valódi természetét. Nyilvános vitát kezdeményeztünk a kommunista múltról, aminek a terror nemcsak egyik eleme, hanem a lényege volt. A nácik bűnöző rendszerét már évtizedekkel korábban bemutattuk, de a szovjet típusú kommunizmus emberellenes természetéről korábban nem beszélhettünk. A Terror Háza Múzeum megnyitásáig a tematizációs monopóliumához foggal-körömmel ragaszkodó és a magyar médianyilvánosság elsöprő többségét ellenőrzése alatt tartó posztkommunista tábor minden olyan kísérletet kisiklatott, homokba futtatott, ami a kommunista múlttal való szembenézésre irányult. Ebben számíthattak nyugati szövetségeseikre, akik az egykori állampárt továbbszolgálóiban és az azt igazoló liberálisokban találták meg új szövetségeseiket.

A KÍNAI MODELL

A félszáz évig tartó hidegháborúban az egyik oldalon a kommunisták, a másikon az antikommunisták álltak. A szovjet birodalom összeomlása után azonban az általunk a történelem szemétdombjára vetett, hasznavehetetlen marxizmust a nyugati elit kikukázta és újrahasznosította. Ez mély szakadékot vájt a neomarxista nyugati elitcsoportok és régiónk antikommunista, istenhívő, nemzeti elkötelezettségű, a marxizmust elutasító többsége közé. Mi, a vasfüggöny mögé zárva, a saját bőrünkön tapasztaltuk meg a kommunizmus hideg valóságát, amit a nyugatiak „létező szocializmusként” mentegettek, arra utalva, hogy mi szalonképtelenné tettük a szocializmust. Mert mi még a marxizmus világjobbító eszméjét is képesek voltunk elfuserálni. Ezért számukra a szovjet típusú „létező szocializmusok”, csak egyfajta üzemi balesetet jelentettek, amiknek hátat fordítva azokhoz az alternatívnak gondolt elágazásokhoz csatlakoztak, amik elég távolik és egzotikusak voltak ahhoz, hogy tiszteletreméltónak tüntethessék fel őket. A hetvenes évektől így találtak otthonra a különböző trockista, maoista, pol potista ifjúsági sejtekben, ahol Kubáért, Kínáért és Kambodzsáért lelkesedtek. Amikor ezekből a szervezetekből kirajzottak, befolyásuk alá vették az akadémiai, szakértői és média világát. A hetvenes években bécsi meg párizsi maoista egyetemisták egy csoportját hívták meg Pekingbe. A diákok azzal szembesültek, hogy kínai társaik messze nem élnek olyan jól, mint ők. Azok meg is kérdezték tőlük, hogy ha a kommunizmusra voltak kíváncsiak, miért nem mentek át Pozsonyba, vagy az NDK-ba? Ami ötven, vagy legfeljebb néhány száz kilométerre van tőlük. Azt válaszolták: Ja, azt tudtuk, hogy ott borzalmas az élet.

A ’80-as évekből ez a maoizmust elkötelezetten támogató élcsapat azzal szembesült, hogy Kína szakított a kizsákmányolásmentes, egyenlők társadalmának igéretével, és megtért a Nyugaton fénykorát élő neoliberális gazdaságpolitikához. Teng Hsziao-ping az addig szinte légmentesen lezárt Kínát kinyitotta a külföldi befektetések előtt, és százezer számra küldte Nyugatra tanulni és tapasztalatot szerezni legjobbjait. Megőrizte az állampárt irányító szerepét, a marxizmus továbbra is érvényben maradt a társadalom, a politika és a kulturális élet minden területén, miközben a kínai gazdaság alkalmazkodott a Nyugat kíméletlen haszonmaximalizásálási gyakorlatához. Ez a kombó a nyugati neomarxista fiataloknak is megfelelt. Ők is frigyre léptek tehát a neoliberális üzleti és gazdasági elittel. Becsatlakoztak a bipoláris világ két oldala közötti enyhülés politikáját támogató szovjetbarát megmondók közé, arra számítva, hogy a kommunista és antikommunista világ közötti ellentétek tompítása, majd fokozatos kiiktatása addig közelíti egymáshoz a két rendszert, amíg végül egy tökéletes szocializmussá nő össze. A nyugati elitben kezdtek többségbe kerülni azok a neomarxisták, akik soha nem voltak elég bátrak ahhoz, hogy a szocialista oldalra emigráljanak, és a gyakorlatban is megtapasztalják. Milyen is az a megvalósult „jövőt”, amit annyira szeretnek. Ahhoz sem voltak elég gerincesek, hogy szembenézzenek a kommunizmus bűnös természetével. Ők csak egy vonzó utópiára vágytak, amiben hihettek, vagy azt mímelhették, hogy hisznek benne. [1] A huszadik század végén az egyoldalúan amerikaellenes neomarxista-neoliberális nyugati élcsapat háborús uszítónak és agyatlan színésznek bélyegezte az antikommunizmusát győztes programmá változtató Reagan elnököt, és a szovjet pártfőtitkárt, Gorbacsovot ajnározta, miközben semmilyen szovjetellenes kritikát nem tűrt.

Váratlanul és felkészületlenül érte őket, hogy a kommunizmus ellen fellázadó nemzetek antikommunista és nemzeti felszabadító küzdelmei a Szovjetunió összeomlásához vezettek. Ahogy az is, hogy térségünk 1989-90-re kivívta szabadságát és nemzetei függetlenségét. A szabadságszerető emberek akkor maguk mögött tudhatták az istenhívő és a rab nemzetek felszabadítása mellett elkötelezett Amerikai Egyesült Államokat, mely segítségükkel a huszadik század végére megnyerte a hidegháborút, és legyőzte az istentelen és szabadsághiányos Szovjet birodalmat. Ebben a hatalmas sikerben oroszlánrésze volt az amerikai szoftpolitikának, ami a szabadságról szőtt amerikai álom megvalósíthatóságáról győzte meg régiónkat. Arról, hogy az USA a bátrak és szabadok földje, ahol szabad a vallás, a szólás és a gondolkodás. Ahol a meritokratikus elvek: a munka és a tehetség érvényesül, és a siker, az elismerés és a jólét a szerencsével párosuló befektetett erőfeszítésektől függ. Mindez lelkesítő és bizakodásra okot adó volt. Mi akkor már több mint a négy évtizede zárt világban éltünk, ami csak lassan nyílt ki és fokozatosan engedte be az információkat. A rendszerváltoztatáskor még nagyon keveset tudtunk a Nyugatról.

Kedves Barátaink!

A FEJLETT NYUGAT HALADÓI

„Az eltiport nemzet újjászületik, de öngyilkos nemzetnek nincs föltámadás."
Kossuth Lajos

1990-re térségünk újra szabad és független nemzetállamokba rendeződött vissza. Nem ismertük a Nyugatot, tele voltunk tévképzetekkel, ezért hamar jöttek a csalódások. Mi, köztük: én is, azt hittük, hogy húzunk egy éles cezúrát a kommunista diktatúra és a demokrácia közé, számon kérjük, bíróság elé állítjuk azokat, akik főbenjáró bűncselekményeket követtek el, akik minősített hazaárulók voltak, akik felelősek a 45 éves kommunista uralom szörnyűségeiért. De a győzelmet kisajátító fejlettek, – ettől kezdve így kellett a nyugatiakról beszélni, – szemrebbenés nélkül összebútoroztak a kommunistákkal azért, hogy kivásárolhassák a piacainkat és a médiánkat. Arról is gondoskodtak, hogy a pártállam kinevezettjei, köztük a sajtómunkások is, megtarthassák állásaikat, tovább szolgálhassanak, ezúttal: őket. [2] Azok a megmondók, akik évtizedeken keresztül igazolták és magyarázták a kommunisták bűntetteit, ettől kezdve a neoliberális gazdaságpolitikai érdekek és az amerikai típusú liberális demokrácia egyedül üdvözítő volta mellett kardoskodtak. Ugyanolyan kérlelhetetlen magabiztossággal, mint egykor az élenjáró szovjetek felsőbbrendűsége mellett. A demokrácia első két évtizedének légkörét, nyelvét, közegét tehát ugyanaz a megmondóelit határozta meg, amelyik a kommunista diktatúrát is igazolta, annak nyelvét, szókincsét kimunkálta. Ez a megmondóelit, amelyik a nyilvánosságot továbbra is az ellenőrzése alatt tartotta, persze ellenérdekelt volt a kommunizmus bűneinek leleplezésében, az igazságtételre irányuló erőfeszítéseket ellehetetlenítette, ahogy azok a nyugati enyhülők is, akik évtizedeken keresztül elhazudták a kommunista rendszerek bűnös természetét. Kezdtünk rádöbbenni, hogy a fejlettek milyen elvtársias viszonyt is ápolnak a pártállami nomenklatúra fiatalabbjaival, a gazdasági élet meghatározó szereplőivel, az egyre fontosabbá váló neoliberális közgazdász megmondókkal, akik addigra nálunk is eluralták a közbeszédet, és elfogadottá tették a haszonmaximálás mindent felülíró dogmáját. Rájuk támaszkodva tudtak a nyugati csókosaik gyorsan és olcsón privatizálni, fel,- és kivásárolni tőlünk mindent, amit csak kiszemeltek. Cinkostársak voltak, egy nyelvet beszéltek, hasonlóan gondolkodtak. Sem az itteni továbbszolgálók, sem nyugati elvbarátaik nem voltak érdekeltek abban, hogy legalább a pártállami múlt legkirívóbb gazemberségeit számon kérjük, mert abban voltak érdekeltek, hogy a kompromittálódott figurák visszakérdezés nélkül szolgálják őket. Ezért jelentéktelenítették el a kommunista múlt bűneit, ezért mentegették a felelőseit, mentették fel a tetteseit.

Nyugaton mindez már évtizedek óta bevett gyakorlat volt. A kommunisták által elkövetett bűncselekmények, gyilkosságok hírei ugyan rendre eljutottak hozzájuk, de az ottani marxisták és a kommunista társutasok, akiket Lenin oly találóan „hasznos hülyéknek” nevezett, mindig elhallgattatták őket, vagy ha a botrány túl nagy volt, akkor találtak rá magyarázatot, kerestek mentőkörülményeket. Áttematizálták, sőt bagatellizálták őket, hogy tovább hazudhassák, hogy a kommunisták a jó ügyet, a haladás ügyét szolgálták, és ezért a történelem jó oldalán van a helyük. Csúsztatásaikkal, fake news-zaikkal olybá tüntették fel, hogy az osztályalapú gyilkolás bár rossz, de szükséges rossz, ami nélkül nem lehet egy új, igazságos világot felépíteni.

Barátaim!

TABUK, TILALMAK, UTÓDVÉDHARCOK

„Továbbra is tabu az a kijelentés, hogy maga a kommunizmus eszméje gonosz, természetéből adódóan az, nemcsak a nevében elkövetett bűnök azok.” [3]

A Szövetségesek a második világháborúban a szabadságért és a demokráciáért folytattak keresztes háborút úgy, hogy az egyik tömeggyilkos rendszerrel szövetkeztek a másik ellen. És miután a mai nyugati világ legitimációját a huszadik század két világháborújában aratott győzelmére alapozza, súlyos érdekek szólnak amellett, hogy ezt a máig érvényesnek gondolt narratívát az új évszázadba is átmentsék. Ahhoz, hogy a győztesek-vesztesek, a szabadságért harcolók és a szabadság ellenségei felosztást életben tarthassák, elengedhetetlen, hogy továbbra is ez jelölje ki a múltról való gondolkodásuk kereteit. Ezért van az, hogy még mindig közbotrányt lehet okozni Nyugaton, mindenekelőtt Németországban azzal, ha a két totális diktatúrát, a nácizmust és a kommunizmust összehasonlítjuk.

A Nyugat azért beszél mindig kizárólag a nácizmusról, és soha még csak meg sem említi a kommunizmust, hogy ne kelljen számot adnia arról, miért tekintette legitim tárgyalópartnernek a szovjeteket, miért kereskedett, üzletelt, parádézott velük, miért vívott velük közösen békeharcot?

Nehéz mentőkörülményeket találni az egykori nyugatnémet elit kétarcúságára is. Egyrészről, amikor 1990 után a nyugatnémet haladók: a wessik rászabadultak a keletnémet haladókra: az ossikra, kiebrudalták őket az állásaikból, érvénytelennek nyilvánították a diplomáikat, karrierjeiket, életpályáikat lenullázták, arra hivatkoztak, hogy az NDKbűnös rendszer volt, amelynek tetteiért az egész keletnémet társadalom felelősséggel tartozik. Ezzel igazolták ugyanis nettó zsákmányszerző kapzsiságukat, miközben a régió többi volt kommunista országában, sőt magában az egykori Szovjetunióban is támogatták, sőt védelmezték a nomenklatúra továbbszolgálóit. Ezt a minősített erkölcstelenséget tapasztaltuk meg a Terror Háza Múzeum elleni wessi-támadásokban, a megnyitótól a mai napig. És ezért nem ért bennünket meglepetésként, hogy a német neomarxista elit szobrot állított Marxnak és a tömeggyilkos Leninnek is.

Az igazság szolgálatában

A nácizmus bűneire összpontosító értelmiség néha azt a célt szolgálja, hogy megvédje a kommunizmust a részletes elemzéstől, hogy eltörölje velük a kommunista bűnök emlékezetét. [4]

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A Terror Háza Múzeummal tabukat döntöttünk meg, amivel határon innenről és túlról magunkra haragítottuk mindazokat, akik a múlt értelmezésének monopóliuma felett őrködtek. Annak sem örültek, hogy kimondtuk, sőt bemutattuk, ahogy a kommunista diktatúra el akarta pusztítani, meg akarta semmisíteni a magyar társadalmat. Egy olyan pusztító államot hozott létre, ami el akarta törölni a múltat, ki akarta tépni a gyökereket, szét akarta marcangolni azokat a szöveteket, amik társadalmunkat összetartották, le akarta cserélni a nyelvünket, szét akarta zúzni a kultúránkat, ki akarta iktatni a vallásunkat, semmivé akarta tenni a hazaszeretetünket. Le akarta járatni a hőseinket, el akarta értékteleníteni a javainkat. Mindezzel olyan vákuumot hozott létre, amit nem tudott saját tartalommal, saját identitással, saját értékekkel megtölteni, mert arra, amit kínált, legfeljebb csak az elit egy elvetemült része mutatott ideig-óráig fogadókészséget. A kommunizmus azért omlott kártyavárként össze mindenhol, azért nem hagyott hátra maradandó kulturális hagyatékot, mert valójában nem kínált semmit. A pusztítás ugyanis nem teremt. Romboló erő.

A Terror Háza Múzeummal arra törekedtünk, hogy az elmaradt igazságtételért ne fizessen túl nagy árat a magyar társadalom. Hogy a bűn ne maradjon büntetlen, hogy végre nekikezdhessünk a gyászmunkának, hogy az egyéni tragédiák terhét a közösség együttérzésével tompítsuk. A nemzeti közösségnek ugyanis kötelessége azzal segíteni az egyént, hogy megőrzi számára a korábbi nemzedékek tapasztalatát, tudását, feleleveníti a múltat, bemutatja sikereit, kudarcait. Megőrzi azok emlékét, akikre büszke lehet, és nem hallgat, nem hazudik azokról, akiket megvetéssel sújthat.

Meg akartuk akadályozni az erkölcsi értékek leértékelődését, a személyes felelősségvállalás relativizálódását. Ezért megneveztük a tetteseket. Az ávós és nyilas terrorlegényeket és a politikai döntéshozók legmagasabb szintjén levő parancskiadók portréit a tettesek falán közszemlére tettük. Ahogy a vérbírákét és a vérügyészekét is. Több mint száz áldozatot szólaltattunk meg. Tudatosan hagytuk rájuk a tények ismertetését, történeteik elmesélését. Minden, amit elmondanak hiteles, mert megélt hányattatásaikról, átélt szenvedéseikről vallanak. És az ellenállásról, az egyenes derékról és az érte fizetett árról. Mint a hős ellenálló, Szalay Károly, akit életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. „Társaimmal együtt megszenvedtünk a hazáért, de élt bennük az a régi magyar virtus. Meg fájt nekik, ami velük történt. Hát megalázni egy nemzetet, az nem mindennapi dolog. Nekem volt száz karabélyom egy pinceföld alatt, egy villám-géppuskám, meg hat aknavető. Ez az én környezetemben volt. A nép annyira el volt keseredve. A kétségbeesés vitt be minket. A földjeinket elvették. Meg ehhez hasonló okok. Cseléddé tették a nemzetet végeredményben.” Tüll Alajos jezsuita páterrel így bántak: „1949 szeptemberében négy év börtönbüntetést kaptam, mert elősegítettem fiatal rendtársaim külföldre szökését. Büntetésem letöltése után Kistarcsára internáltak. 1953 őszén újra bíróság elé állítottak, és kémkedés vádjával újabb hét évre ítéltek. A börtön parancsnoka a szemünkre vetette, hogy mi, papok butítottuk a népet, és ezért meg kell bűnhődnünk. Erőteljesen a lábunk közé rugdosott, szóval nagyon megalázott. Büntetésül arra ítélt bennünket, hogy egy hónapon keresztül fölváltva egy napot sötétzárkában, a másik napot félkoszton töltsünk, és azokon a napokon esténként hat órára kikötöttek bennünket. Ez a büntetés teljesen szokatlan volt, mert a kikötés rendesen egy-két órás volt. A kikötés lényegében abból állt, hogy törökülésbe ültettek bennünket és vaslánccal a jobb csuklónkat a bal bokánkhoz kötözték és fordítva. Az emberek a fájdalomtól rettenetesen ordítottak. Minket, papokat tizenhat alkalommal hat-hat órára vertek béklyóba. Hogy a kikötés szabályos legyen, még ránk is térdepeltek, hogy a lánckötés minél szorosabb legyen. A szenvedés után pihenés nélkül munkába kellett állni.”

És még egy idézet, ezúttal az Andrássy úti terrorról: „A kimerítően zsúfolt bogotái nap után: főpapi szentmise szabadtéren, prédikáció, 200 fiatal bérmálása, prédikáció, 30-40 fok meleg, mindez teljes főpapi ornátusban, a szálláson úgy kellett lefejteni a ruhát Mindszenty bíboros testéről. Teljesen átizzadva kísértük Harangozó Ferenc atyával a fürdőszobába. Feri bá már megszokta, de én, amikor megláttam a hátán az egykori verések nyomait, azt hittem elájulok.”

A Terror Háza Múzeum mementóvá vált. A város szívében, az elegáns sugárút közepén a magyar nemzet élő lelkiismereteként hirdeti, hogy a múltat be kell vallani, hogy az igazságot nem lehet eltagadni, hogy bosszút ugyan nem álltunk és a terrorista múltat múzeumba zártuk, hogy jelenünknek és jövőnknek ne legyen része, de nem felejtünk. A félelmet, amit keltettek bennünk, a zsigereinkben hordozzuk. És gondunk lesz rá, hogy ilyet többé ne tehessenek velünk.

Hiszen továbbra is ott vannak velünk szemben az egykori pártállami diktatúra működtetői és haszonélvezői és azok leszármazottai, akik nem kértek bocsánatot, akik nem hajtottak és nem hajtanak fejet az áldozatok emléke előtt. Miattuk nincs feloldozás, hiszen ahhoz bűnbánat kellene.

Nem felejtjük el, hogy kik és mit tettek velünk. Ahogy azt sem, hogy milyen sokkal tartozunk a hőseinknek. Akik bátrak voltak és szembeszálltak a szabadság ellenségeivel. Akik helytállásukkal, áldozatukkal megmentették nemzetünk méltóságát. Sokkal tartozunk nekik. A múzeum utcai homlokzatán ott vannak az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett mártírjainak portréi. Arcukat szemmagasságban helyeztük el, hogy a szemükbe nézve magunkra ismerhessünk bennük, meglássuk bennük azt, aki az életét adta a szabadságért, hazánk függetlenségéért. A Vasfüggöny szobor súlyos, átláthatatlan, letéphetetlen vasláncai a félszáz éves rabságra és a bezártságra emlékeztetnek. Azokra az évtizedekre, amikor a határkerítés nem a hivatlan betolakodóktól védett, hanem azt akadályozta meg, hogy világot lássunk. És itt áll a Berlini Fal egy darabja is, nem egy vidámra festett, kipingált szelete, hanem egy szürke, vigasztalan betondarab, aminek a lerombolásában mi, magyarok is fontos szerepet játszottuk.

Ma húsz éves a Terror Háza Múzeum. Köszönettel tartozunk a több mint 7 millió látogatónknak, és minden támogatónknak. Nélkülük nem tudtuk volna teljesíteni azt a vállalásunkat, hogy megakadályozzuk az egyéni felelősség kollektív felelőtlenséggé maszatolását.

Köszönöm mindenkinek!


A beszéd 2022. február 24-én hangzott el a „Vörös csillag a kereszt ellen" című konferencián.


Jegyzetek:

[1] Ennek updatelt változata az európai bürokratikus unió, a tervezett Európai Egyesült Államok.

[2] Az a német tulajdonosi kör, amelyik nálunk a sajtó túlnyomó részét „privatizálta”, az NDK-ban nem így járt el. Ott mindenkit kisöpörtek és az NSZK-ból beejtőernyőzött megbízhatókkal helyettesítettek.

[3] Kommunisták és antikommunisták, in: Agnieszka Kolakowska: Kultúrák háborúi és más harcok. Nyugat-Eurázsiai Idő, Örökség Kultúrpolitikai Intézet, Budapest, 2016. 105 o.

[4] J. F. Revel, idézi. Kolakowskaja id. mű. 106.o.