Brüsszel az elmúlt évek során a lopakodó jogalkotás és a hatáskörelvonás eszközeivel, újonnan pedig a tagállami vétó intézményének eltörlésével igyekszik centralizálni, amely intézkedések egyre leplezetlenebbül az Európai Egyesült Államok megteremtését célozzák. Az európai történelmi példák azonban épp azt mutatják, hogy többnemzetiségű birodalmak instabilak voltak, mert a belső ellentétek szétfeszítették őket. Napjainkban pedig azt láthatjuk, hogy a nyugat-európai országok társadalmi kohézióját megszüntető multikulturalizmus katasztrofális következményeinek kezelése még nemzetállami szinten is kihívásokat támaszt. Ebből adódóan egy kulturálisan, etnikailag, nemzetiségileg és mostanra vallásilag is sokszínű európai birodalom egyben tartása minden bizonnyal disztópikus kísérletbe fulladna. Európa felemelkedését, tudományos vívmányait és versenyképességét éppen az őshonos európai nemzetek sokszínűségének, sőt az egymással versengő államok teljesítményének köszönhette.

LOPAKODÓ BIRODALOMÉPÍTÉS

Napjainkra az Európai Unió válságspirálba került, ami nyilvánvalóvá teszi a szervezet sürgős reformjának szükségességét. 2005–2006 óta olyan válságok sorozata érte az uniót (gondoljunk csak az alkotmányos, a pénzügyi, a monetáris, a migrációs vagy a koronavírus okozta válságra), amelyek során rendre bebizonyosodott, hogy a föderalizációs álmokat dédelgető unió képtelen a válságkezelésre, és a tagállamok saját hatáskörben meghozott döntései vezettek célra. A brüsszeli elit tagjai azonban nem a túlbürokratizált nemzetek feletti szervezet inkompetenciájában látják a problémát, hanem a tagállami szuverenitásban, amit éppen ezért a lopakodó jogalkotás eszközével próbálnak szisztematikusan csorbítani évek óta.

Az Európa jövőjéről rendezett nagyszabású konferencia-sorozat (Conference on the Future of Europe) 2021 áprilisa és 2022 májusa között azon üdvözítő célt fogalmazta meg, hogy a tagországok bevonásával zajló „közös gondolkodás” vegye kezdetét az unió közép- és hosszútávú jövőjét, valamint az ennek érdekében végrehajtani kívánt intézményi reformokat illetően. A konferencia azonban nem érte el a kívánt célt, miután egyértelművé tette a brüsszeli elit, hogy csak eszköznek tekinti a kezdeményezést föderalista ambíciói alátámasztására. Ezt jól mutatja, hogy a konferencia vezető testületének egyik tagja, a korábban magyarellenes kirohanásairól ismertté vált belga Guy Verhofstadt a kezdeményezésre hivatkozva egyenesen követelni kezdte, hogy „meg kell szüntetni a tagállami vétó intézményét”, és helyette a sima vagy minősített többségi rendszert kell bevezetni. Verhofstadt egyébként még Belgium miniszterelnökeként könyvet is publikált 2006-ban, amiben az Európai Egyesült Államok mihamarabbi létrehozása mellett kardoskodott. Éppen ezért nem meglepő, hogy minden befolyását és pozíciójából fakadó hatalmát beveti az államok szuverenitásának csorbítása érdekében. Ehhez azonban a Lisszaboni Szerződés módosítására lenne szükség.

Az EU jövőjéről szóló konferencia-sorozat is jól mutatja, hogy az Európai Egyesült Államok létrehozásán ügyködő „európai jurisztokrácia” (Pokol Béla) rendre különböző praktikákat kénytelen bevetni és a tagállamok állampolgárait megvezetni, mivel az európai birodalom terve még mindig nem hozza lázba az embereket. Jean-Claude Juncker (az Európai Bizottság kétes hírű elnöke 2014 és 2019 között) még egy 1999-ben adott interjújában lebbentette fel a fátylat arról, hogy hogyan működik a brüsszeli döntéshozatal lopakodó jogalkotása: „Eldöntünk valamit, bedobjuk a köztudatba. Aztán várunk egy darabig, hogy mi történik. Ha nincs nagy felháborodás, vagy fel sem fogják, hogy mit döntöttünk el, akkor továbbhaladunk lépésről lépésre, amíg nem marad visszaút.”

Ennek fényében az sem meglepő, hogy a brüsszeli föderalista erők a konferenciát hivatkozási alapként akarják felhasználni saját céljaik érdekében, hiszen az unió centralizációja régóta napirenden lévő kérdés, és ez csak egy újabb lépést jelentene az európai birodalom létrehozása felé. A brüsszeli elefántcsonttorony valóságtól elszakadt elitcsapata mindezt annak ellenére propagálja évtizedek óta, hogy a tagállamok állampolgárai elutasítják az ötletet. Emlékezzünk csak az „európai alkotmányt” létrehozni kívánó kísérletre 2004-ből, amikor a ratifikációs fázisban előbb 2005. május 29-én Franciaországban, majd június elsején Hollandiában is leszavazták az állampolgárok a kezdeményezést egy-egy népszavazáson.

BIRODALMI INSTABILITÁS

Az Európai Unió tartópilléréül szolgáló uniós jog valójában egy nemzetközi szerződéseken alapuló, szuverén nemzetek által működtetett jogrendszer, ami elviekben politikai okokból nem lehetne felhasználható a tagállamok ellen. Ennek ellenére az európai államok egységesítésére törekvő nemzetek feletti felépítmény gondolata egyre kendőzetlenebbül ölt testet, aminek deklaráltan célja a nemzetek, és ezáltal a nemzeti identitás elnyelése. Pedig Európa gazdag történelme bőséggel szolgáltat példát arra, hogy a többnemzetiségű, különböző etnikai, vallási és felekezeti közösségből mesterségesen létrehozott birodalmak hosszútávon működésképtelenek.

A kontinentális terjeszkedésben gondolkodó államok közül a Habsburg Birodalom, Jugoszlávia, és bizony a Szovjetunió történelmi példája is arra világít rá, hogy mindössze az állami erőszakmonopólium – sokszor könyörtelen – alkalmazásával voltak képesek ideig-óráig egyben tartani az egyébként különálló, s ezáltal össze nem illő mozaikokból álló szuperállamot. A középkori és koraújkori Francia Királyság példája is csak azért tekinthető sikeresnek, mivel a különböző őshonos kisebbségek (okcitánok, elzásziak, normannok, bretonok, korzikaiak) erőszakos asszimilációjamegfosztotta ezen népeket önrendelkezésüktől, identitásuktól, sőt még nyelvüket is „francia tájszólásnak” könyvelték el.

Szintén nem a sikertörténetek sorát gyarapítják azok a gyarmatosításban és ezáltal a világ kizsákmányolásában résztvevő nyugat-európai államok, amelyek – valamilyen módon éppen történelmi bűntudatoktól is vezérelve – az Európán kívüli kulturálisan és vallásilag idegen tömegek importálásával ágyaztak meg saját instabilitásuknak. A posztmodern állapotba lépő nyugati államokban a multikulturalizmus szétszakította a társadalmi kohéziót, s ezáltal a kulturális azonosság hiánya szétfeszíti az állam működőképességét, stabilitását. A „sokszínűségből” fakadó problémák kezelése még a nemzetállami szinten is jelentős kihívásokat támaszt az államok felé, nemhogy birodalmi méretekben.

Látható tehát, hogy a történelem folyamán a legtöbb soknemzetiségű állam esetében csak az erőszakos asszimilációs kísérletek tudtak sikerrel járni, ami azzal járt együtt, hogy az egyes nyelvileg, etnikailag, vagy vallásilag különböző közösségeket felszámolták. A nemzetek feletti „európai identitásnak” ráadásul nem lenne kellő összekötő ereje, mivel az európai történelmi hagyományok egyszerűen nem ezen alapulnak. Ezt kellőképpen szemlélteti, hogy még napjainkban is a harmincéves háború (1618–1648) után kinyilvánított, állami szuverenitáson alapuló vesztfáliai békerendszer szolgál tartópillérül világunknak. Önmagában egyébként nem is az európaiság hangsúlyozásával van probléma, hiszen a közös civilizációs örökség szintjén nagyon is megőrzendő értékekről van szó, sokkal inkább azzal, hogy a brüsszeli elit éppen ezen örökség (például a család, a nemzet és a kereszténység) tudatos lerombolása által akar egy progresszív ideológiára épülő birodalmat létrehozni. A fentiekből következően tehát a nemzetállamokra gyakorlati szükség van, és éppen ezért fulladna az Európai Egyesült Államok víziója disztópikus kísérletbe.

FOJTOGATÓ BÜROKRATIZMUS

Az EU birodalmi ambícióit azon elgondolás fűti, hogy legfőbb vetélytársai, vagyis az Egyesült Államok és Kína is birodalomként viselkednek. Azonban a két szuperhatalom birodalmi önmeghatározása egyrészt történelmi okokra vezethető vissza, másrészt pedig követendő példának sem tekinthetők. Kína felett Damoklész kardjaként lebeg a sokszínűségből fakadó instabilitás következménye, amit csak autokrata hatalomgyakorlással lehet egyben tartani, míg az Egyesült Államok hasonló okok miatt egyre elkerülhetetlenebbül sodródik a polgárháború felé.

Szintén jelentős különbség, hogy az USA a kezdetektől fogva egy eleve sokszínű, deklaráltan bevándorlóország volt, míg Kínában éppen a többezer éves birodalmi gondolkodásból fakadó „közös identitás” erőltetése eredményezi például a tibetiek és az ujgurok elnyomását napjainkban. Az analógia annyiban viszont megállja a helyét, hogy a brüsszeli elit – természetesen szofisztikáltabb eszközök felhasználásával – szintén azon ügyködik, hogy egyrészt multikulturálissá tegye az európai nemzeteket, másrészt pedig, hogy az őshonos nemzeteket egy európai birodalomba kényszerítse, akár akaratuk ellenére is. Miután a valós nyelvi, kulturális és közösségi összetartozás-tudattal rendelkező népek a nemzeti identitás hordozói, ezért az sem meglepő, hogy a brüsszeli elit továbbra sem tett le arról, hogy kulturálisan idegen s ezáltal az integrációra képtelen tömegekkel árassza el Európát. A bevándorlás propagálása az egyik legfontosabb eszköz a nemzeti identitások lebontása terén, hiszen ha megszűnnének a nemzetállamok, akkor a sokszínű európai birodalom vágyálma nem ütközne akkora ellenállásba.

A túlbürokratizált birodalmak természetüknél fogva képtelenek gyors és hatékony döntések meghozatalára. Noha Max Weber, a modern szociológia atyja is elbűvölve figyelte a bürokratikus szervezetek magas szintű hatékonyságát, mégis félelmét fejezte ki afelől, hogy a bürokratikus struktúrák megfojtják a tőkés dinamizmust és a vállalkozói kezdeményezést. Meglátása szerint a bürokrácia maga alá gyűrheti a politikai vezetést és az egyéni önmegvalósítást is, ahogyan annak egyébként napjaink uniójában szemtanúi is lehetünk. Természetesen sokan ellenpéldaként említenék Kínát, azonban ez az analógia több szempontból is sántít. Egyrészt Kína – ahogyan arról korábban is szó esett – egy többetnikumú, többnyelvű birodalom, amelyet gyakorlatilag évezredek óta a centralizált bürokrácia és infrastruktúra tart össze, tehát komoly történelmi múltja van az olajozottan működő bürokratikus elitnek. Másrészről viszont a kínai birodalom stabilitásának fenntartásához elengedhetetlen, hogy az ország vezetése kíméletlenül éljen az állami erőszakmonopólium jogával. Arról nem is beszélve, hogy a kommunizmust és a kapitalizmust összeházasító, leginkább államkapitalistának nevezett kínai rendszer nem hasonlítható össze a nyugati felfogással. Láthatjuk, hogy az unióban már a jelenlegi szőrszálhasogató, ideológiai bürokratizmus is megbénítja a szervezet cselekvőképességét, ezért az EU-nak fel kellene ismernie azt, hogy bizonyos területeken a nemzetállamok hatékonyabbak, amit alátámaszt egyébként a szubszidiaritás elve is, ezért a hatáskörelvonást egyszer és mindenkorra be kell szüntetni az unióban.

Az sem utólagos szempont, hogy miután az unió vezetőinek hála az EU az utóbbi években morális nagyhatalomként kezdett el viselkedni a világpolitika színpadán, okkal merül fel a kérdés: még az Európai Egyesült Államok esetleges létrejötte esetén is, hogyan lennének képesek egybentartani egy 450 milliós lakosságszámú, kulturálisan, etnikailag, nemzetiségileg és mostanra vallásilag is sokszínű birodalmat?

Az amerikai birodalom kudarcos demokrácia-export kísérletei, vagy a szintén birodalmi köntösben tetszelgő, ám leginkább regionális hatalommal bíró Oroszországi Föderáció jelenlegi ukrajnai háborúja is erre világít rá. A birodalmi lét egyszerűen nem fér össze a pacifizmussal, ezért az európai birodalmat nemhogy egyetlen másik szuperhatalom sem venné komolyan, de még saját stabilitását sem tudná megteremteni a fentiekben ismertetett okok miatt.

Annak érdekében, hogy az EU geopolitikai súlya és érdekérvényesítő szerepe erősödni tudjon, egyedül az unió további bővítése – például a Nyugat-Balkán térségében – tudna megoldásul szolgálni. A nyugati elit kifogásai ellenére a régió államainak csatlakozása egyre sürgetőbb jelleget ölt, miután jelenleg egy olyan betöltetlen hatalmi vákuum van a Balkánon, ahova más regionális szereplők (Törökország, Oroszország) vagy akár nagyhatalmak (Kína) előbb-utóbb be fognak nyomulni, és ezáltal az EU küszöbén saját érdekeiket nyíltan képviselni. Hangsúlyozni se kell, mekkora „diplomáciai arcvesztés” lenne az EU-nak, hogy még a saját szomszédságában sem képes befolyását kiterjeszteni, ha geopolitikai szempontból egy ilyen kulcsfontosságú régiót átengedne riválisainak.

A VERSENGÉS FEJLŐDÉSHEZ VEZET

Európa felemelkedését, tudományos vívmányait és versenyképességét éppen az őshonos európai nemzetek sokszínűségének, az államok versenyfutásának köszönhette. Európa középkori és koraújkori versenytársai közül a különböző közel- és távol-keleti birodalmak elitjei olyan erőteljesen centralizált, és az innovációt elfojtó rendszereket működtettek, ami által nem tudták felvenni a versenyt a gondolatok szabadságának nagyobb teret engedő európai államokkal. Niall Ferguson skót történész Civilizáció című könyvében arra világít rá, hogy már a középkorban is a földrajzi adottságok következtében Európában több száz egymással folyamatosan versengő és független állam volt, ami természetes módon gerjesztette a versenyt, az innovációt, és a szomszédos államok technológiai legyőzését. Sőt nemcsak, hogy a legtöbb monarchián vagy köztársaságon belül egymással versengő szervezeti egységek léteztek, de még egy adott államon belül lévő városok is ugyanígy tettek.

De azt is említhetjük példaként, hogy egy olyan kisebb királyság, mint Portugália (kisebb népességgel, mint Kína lakosságának egy százaléka) képes volt kereskedelmi fölényre szert tenni a nála erőforrásokban jóval gazdagabb Kínánál. Az már más kérdés, hogy később milyen bűnöket követtek el a gyarmatosítás nevében a portugálok mellett a spanyolok, a franciák, a hollandok és a britek, ám ezen – sokszor valóban gyalázatos – tetteiket a folyamatos innováción alapuló technológiai fölényük tette lehetővé. A nyugati civilizáció jelentős mértékben azért tudott Kína fölé emelkedni, mert nagyobb verseny jellemezte mind a politikai, mind a gazdasági élet terén.

Gazdasági szempontból nézve – természetesen üdvözítő módon – az Európai Unió négy szabadságelve, vagyis az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a munkaerő szabad áramlasa már így is megteremtette az európai piac egységét. A brüsszeli elit értelmezése szerint azonban az unióban végbement gazdasági integráció előbb-utóbb elvezet a politikai unió kialakulásához is, ami az integráció legmagasabb elérhető szintje. A politikai unió valójában azt jelentené, hogy a tagállamok szuverenitásuk szinte egészét átruházzák az európai intézményekre, aminek következtében többek között a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás is uniós szinten valósulna meg.

Pedig a politikai unióról szóló üres képzelgések helyett a kontinens gazdasági érdekérvényesítő képességén is lenne még mit javítani: például annak terén, hogy napjainkban a transznacionális cégek a világkereskedelem jelentős részét kezükben tartják, így olyan oligopol piacok alakultak ki globálisan, ahol ezen szereplők felosztják egymás között a piacot, ezáltal a versenyt is megszüntetve. Való igaz, hogy a nemzetgazdaságok nehezen tudják koordinálni a tőkét az egységes szabályozások hiányában, ám a lassan korlátlan hatalommal bíró cégek megregulázására lenne lehetőség a nemzetállamok koordinációja által, mégpedig az unióban. A szuverenitásuk egy részét az EU-ra átruházó államok éppen erre adtak felhatalmazást, hogy a nemzetek feletti szervezet védelmezze az európai gazdasági érdekeket s nem arra, hogy akaratuk ellenére egy európai szuperállamba kényszerítsék őket.

A NEMZETEK JELENTIK A SIKER KULCSÁT

A folyamatos verseny mellett az európai civilizáció olyan alapelemeinek köszönhette felemelkedését, mint a kereszténység, az antikvitás és a népi-nemzeti hagyomány. Ezzel szemben a brüsszeli elit éppen ezen fundamentumok lebontására törekszik minden erejével, hiszen az ezen értékeket védelmező szuverén nemzetállamok útját állják az európai birodalom létrehozásának. Több mint harminc évvel ezelőtt Molnár Tamás katolikus filozófus Európa zárójelben című könyvében profetikus éleslátással így fogalmazott az EU birodalmi ambíciói kapcsán: „Valójában az európai egység egy olyan vízió, amelyre a valóság rá fog cáfolni, de csak azután, hogy már jókora káoszt idézett elő.”

Láthatjuk tehát, hogy a föderalista erők azóta még magasabb fokozatba kapcsoltak, ám ennek dacára egyre egyértelműbb, hogy csak abban az esetben tudunk egy jobb Európát építeni, amennyiben a nemzetállamok együttműködése a közös érdekeken alapul s nem a brüsszeli elit erőszakos integrációs kísérletein. Éppen ezért elfogadhatatlan – és egyébként végtelenül antidemokratikus is – lenne a tagállami vétó megszüntetése, amely döntés elvenné a nemzetállamoktól a jogot, hogy saját érdekeiket képviseljék. A 2005-2006 óta tartó uniós válságspirál során bőven láthattunk rá példát, hogy az brüsszeli bürokraták ideológiai megfontolásokat érvényesítve akarták ráerőltetni akaratukat a tagállamokra. Magyarország azonban a legnagyobb nyomás és nemzetközi aknamunka ellenére sem futamodott meg, és sikerrel tudta érvényesíteni érdekeit, sőt bizonyos kérdésekben (migráció-ellenesség, családtámogatás) iránymutatóvá is vált. A tagállami vétó eszköze nélkül hazánknak nem lett volna lehetősége nemet mondani a migrációs kvótákra 2015 után, vagy most az orosz olajjal szembeni embargóra, aminek jelenlegi tervek szerinti kivetése tönkretenné hazánk gazdaságát.

A fentiekből egyenesen következik, hogy az Európai Egyesült Államok létrehozása esetén a szuverén nemzetállamok és a nemzeti identitások megszűntetésével végérvényesen megszűnne az a hajtóerő, ami az európai projektet egyedülállóvá és versenyképessé tette. Európa tehát úgy lehet sikeres a jövőben, ahogyan a múltban is volt: a brüsszeli birodalom helyett a nemzetek reneszánszát kell meghirdetnie.